Forrás: Freepik.com
Fotó: Freepik.com
Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna (részlet)

A Könyvfesztivál holland díszvendégsége alkalmából Budapesten vendégeskedő Manon Uphoff új, magyarul megjelenő regényében (Zuhan, mintha szállna) Henne, a narrátor testileg-lelkileg tönkrement nővére lezuhan lakása lépcsőjén és meghal. Ez a haláleset lobbantja fel a tüzet, amelynek fényében „alulírott, MM” kénytelen szembenézni a múlttal. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, szüksége van az „olvasó” tekintetére, akit fel is szólít arra, hogy tanúja legyen a feltüremkedő, elviselhetetlen (emlék)képekben ábrázolt történetnek, az „elénk táruló borzalomnak”, ahogy a könyv Faust-mottójában áll. Manon Uphoff azt a kettős, hasadt élettörténetet önti szavakba, amelyre a nap közben gondos apa, a művelt, tudós művészlélek HEHH éjszkánkénti metamorfózisa kényszeríti a nővéreket. A könyv a szerző életében évtizedeken át ábrázolhatlan tabuval, a Minótaurosszal és annak fekete labirintusával számol le. Daróczi Anikó fordításban közlünk belőle részleteket.

A Minótaurosz

Öt fénykép maradt meg Henriről abból az időből, mielőtt Minótaurosszá vált volna. A legrégebbi fotó bolyhos takarón fekvő csecsemőként ábrázolja. A másikon már kisfiú, osztályteremben ül. A többin – amelyeken tizenhét, tizennyolc és tizenkilenc éves – fiúk, fiatalemberek, osztálytársak, diáktársak között áll, valamilyen oktatási intézmény – nagyszeminárium, vagy a korábbi képeken a nijmegeni gimnázium – előtt. Napfényes kora délutánokon készült képek, az árnyékok kurták, a fény erős, az épületek téglái egyenként kirajzolódnak. Apám, Henri magas, vékony, és kicsit elveszettnek tűnik. Barnásszőke haja (milyen meglepő, hogy valamikor ilyen dús haja volt) még sűrűn hull a homlokába, halvány mosollyal az arcán néz a lencsébe – vagy talán egyáltalán nem is mosolyog. Annak ellenére, hogy fekete-fehér fényképek, azonnal látszik rajtuk, milyen világos a szeme. Az egyik kép mosogatás után ábrázolja, kezében konyharuha. Előtte az asztalon felfordított fehér kávéscsészék. Elöblített üvegek a nagy cink mosogatótálban. Henri tiszta, friss és fiatal ezeken a felvételeken (amúgy egyetlen nő sem látható rajtuk). Fehér inget visel, nyakkendőt, és az elmosott edényeket ábrázoló képen még zakót is. Igen, minden olyan tiszta… a csillogó csészék, a diákok arca, az elöblített üvegek…

A „melankólia”, „gyász”, „veszteségérzet” vagy „megbánás” szavak nem alkalmasak annak az érzésnek a leírására, amelyet ezek a képek ébresztenek bennem. A harmincas évek első felében készültek, s olyan sok minden történik azután. De az, ami történni fog, azóta elsüllyedt, rétegeket képez, ahogy az összemorzsolt kagylók és halcsontvázak is nagy, hófödte mészhegyeket alkotnak.

1933. január 7-én, amikor a tizennyolc éves Henri azzal a félmosollyal a kamerába néz, megjelenik a holland nemzetiszocialista mozgalom lapja, a Volk en Vaderland első száma. Mielőtt a hónap véget ér, Hindenburg birodalmi kancellárnak nevezi ki Hitlert. Július 20-án a Vatikán aláírja a náci Németországgal kötött egyezményt. Ugyanabban az évben az első koncentrációs tábor már készen is áll a politikai foglyok fogadására Dachauban.

E fényképeket nézve mintha dallamot hallanék. A közeljövő csábhangját (amelyben egy arisztokratikus, ódon múlt hangjai visszhangoznak, s a keletkezett tükörkép totemmé alakul). Mintha valaki csukott szájjal, összeszorított fogakkal dúdolna. A dallam sokkoló, fülbemászó, talán fennköltnek is nevezhető. Szavak nélkül szól háborúról, szerelemről, egymásba gabalyodó testekről. Csillárokról, viaszgyertyákról és prímszámokról. Földről, tűzről és szélről, és arról, hogy mi tűnik el abban a tűzben – hamuemberekről szól, akiknek hamuházakban kell lakniuk. Olyan dolgokról, amelyeket még csak ezután fognak feltalálni, álomképekről, amelyek még csak ezután fognak megvalósulni. Mintha egy zenekar tagjait látnám: most foglaltak helyet és mindjárt felhangzik a borzalmas szimfónia. A zenekar egyik tagja a többitől elkülönülve ül – és már látom is a vékony, éles vonalakkal, 9H-ceruzával (sok agyag, kevés grafit) rajzolt labirintusának tervrajzát. Máris látom a labirintusra alászálló port, a homokot a padlón – és a könyveket, amelyeket még csak ezután fognak olvasni és megírni…

És Hennét és Toddie-t, akik egy szép napon gyanútlanul, elsőkként fognak belépni abba a labirintusba.

Forrás: Vince Kiadó

Nem hiszem, hogy megtudom valaha is, mikor kezdte HEHH Hennét és Toddie-t látogatni. Biztosan kicsik voltak még. Az emlékezet messzire nyúlik vissza, de amit eljuttat hozzánk, inkább illat-, szín- és képrobbanás, nem szavakkal érkezik, nem összefüggő történetben (most már tudom).

Kétlem, hogy a Minótaurosz létezése meglepte volna őket. Annak, hogy a környezetükben tartózkodik, mindenesetre már korán tudatában lehettek. Valamiféle utazó istenségnek láthatták, aki (sokszor igen vigasztalóan) elhozta nekik mindazt, amit apaiként tapasztalhattak meg életükben.

(…)

Toddiewoddie hajléka

A karácsony körüli szent rítusokra gondolok, amelyek nálunk, a Holbein-házban majdnem egy egész hónapon át tartottak. Már december elején lázas izgalom uralkodott. Azzal kezdődött, hogy HEHH december 8-án (a Szűz szeplőtelen fogantatásának napján) elhelyezte a saját készítésű ólomüvegeit az erkélyre nyíló három ablak elé: szarvasokat ábrázoltak, Máriát a sugárkoszorúval, templomot… A szobának ez a része legyezőboltozatos, csúcsíves, támpilléres gótikus katedrálissá változott. Aztán egy szombat délután hatalmas nordmann fenyőt húztak-vontak fel a meredek lépcsőn (Max tolta, Henri húzta, az akciót Dinkó üdvrivalgása kísérte), s amint elvágták az ágakat összetartó hálót, varázslatosan kinyílt, szélesen széttárta rugalmas ágait.

Miután a fa egy egész napon át előkelően és titokzatosan, még feldíszítetlenül állt a szoba sarkában – csúcsa a mennyezetet súrolta –, felkerültek rá a díszek: a gömbök (ezekben a teljes szoba tükröződött, de másképpen: domborúan, tarkán, csillogóan) és a fújt üveg díszek, amelyeket HEHH saját két kezével varázsolt elő a selyempapír csomagolásból. Kézzel festett hóborította házikók. Kék és zöld tobozok. Pettyezett pihetollból készült csízek és vörösbegyek, két hófehér műanyag farkú ezüst kismadár ezüstcsipesz karmokkal, és Péter, a gólya (hiszen, ahogy Andersen meséje tanítja, minden gólyát Péternek hívnak).

Végezetül (s ehhez már behozták a konyhai létrát) megkoronázták a fenyőt: rákerült a csúcsdísz, vagyis a karácsonyi angyal, és a lametta, mintha a sötétzöld ágakról jégcsapok csüngenének, s aztán a fátyolszerű, üvegszálból szőtt angyalhaj – olyan volt, mintha az egész kaukázusi jegenyefenyőt leheletfinom pókhálóba csomagolták volna.

Csak a szentestét megelőző délután következett el a karácsonyi jászol ünnepélyes felállítása. Kőből faragott kecskegidák, bárányok – és pontban éjfélkor került a bölcsőbe a Kőjézuska, a fenyőágak alá, amelyek pompás gyantaillatot árasztottak, s az egész szobát illatozó erdővé varázsolták. Néha felfedeztem az ágakon egy-egy gyantagömböcskét. Szétmorzsoltam ujjaim között, beszippantottam az illatát, és úgy éreztem, lebegek, az erdő része vagyok, az erdő beköltözött hozzánk.

Ha magam elé képzelem ezeket a képeket, akkor ismét csak azt kell gondolnom, vagy azt akarom gondolni, hogy HEHH épp olyan hasadt volt, mint én, és éppúgy vágyott arra, hogy egyszerre legyen apa és szörnyeteg (olyan apa, akinek a karjaiba bújhatok a szörnyeteg elől) – és kétlem, hogy segítségemre volna az a tudat, hogy a kettő ugyanaz a lény volt.

A bennem élő, mítoszokban és mágiában hívő gyerek valósággal sóvárog ez után a régi kettősség után. És emlékszik arra a szabadon megélt, tökéletes boldogságra – a lélekátvitel képességére, arra, hogy a legkisebb és legjelentéktelenebb dolgot is át tudja lelkesíteni.

Tudnod kell, olvasó: szerettem Henri Elias Henrikus Holbeint, mindannyian szerettük a mi istenünket.

Sweets for my sweet

Hadd szeljem most ismét ketté az idő stefániatortáját, amelyben sűrűn rétegződik egymásra a most, az elkövetkező és a régvolt – nem tehetek másként. Már említettem, hogy a mi Holbein-kozmoszunkban, amely vad és megközelíthetetlen volt ugyan, de műveletlen soha, különböző nyelvek keveredtek egymással. A szinti, romani és jiddis fűszerezte „külvárosi” dialektus (csávó, barhesz, séró, córesz, verda, hejmis, bazsevál, gádzsó, kapóresz, sukár, zájgezint, kufirc, mesüge, samesz) újjáéledt és elvegyült a matematika (a szó holland megfelelője, a wiskunde Simon Stevin wiskonstjából a „biztos tudomány”-ból ered), a kémia és az informatika nyelvével. A szabályok, parancsok és pápai vagy holbeini dekrétumok nyelve („befogod a pofád anyád előtt, vagy kinyírlak!”, „Itt senki sem akarhat semmit, csak én!”, „Olyanok vagytok, mint a lekövezett sírok: kívül mutatós, belül rohadós!”) együtt zengett a „műszaki” vagy tudományos némettel, az ezüst egyházi latinnal és az aranybrokát, „arisztokratikus” franciával.

Lenyűgöztek ezek a nyelvek. Az, ahogyan ütköztek, ahogyan súrolták és karcolták egymást.

A nyelvi táplálék mellett azonban ott volt a testi táplálék is. És ennek fő készítője és mestere HEHH volt.

Míg Anna Alida a zöldségből, krumpliból és egy darab húsból (karajból vagy fasírozottból) álló hétköznapi ételeket készítette, HEHH keze alól került ki (pénteken, szombaton és vasárnap) a hártyás vaníliapuding, a krémes bavarois kandírozott narancshéjjal, mazsolával (ráncos, telt mazsolák, olyanok, mint a Dinkó ablakpárkányon hagyott, megcsonkított legyei), keserűmandulával, melyet az ember a szájpadlásán roppantott össze. Csokoládépudingot főzött (melegen öntötte a lábosból a kerámiatálacskákba, ott azonnal megsűrűsödött, földbarna bőre alatt nagy, titokzatos csokoládédarabok bújtak meg), ő készítette a cukros-ropogós tejszínhabot a habverővel (két suhintásnyi a tálba, egy Libbynek, egy Kajnak, egy fakanálnyi alulírottnak). A pénteki bevásárlásból rózsaszín és fehér ánizscukor került haza, egészben is, törmelékké zúzva is, De Ruijter édességboltjában volt kapható (Őfelsége a Királynő is tőle rendelt); a szürkésfekete ánizsmag beragadt az ember foga közé. És ott volt a Venz-féle csokoládéreszelék: hullott a fehér kenyérre a manna az alumíniumzacskóból. A Hero-féle eperlekvár, a Nutella-mogyorókrém és a vajkockák…

És amikor mi Holbeinok még gazdagabbak lettünk, s az elődeink sanyarú szegénységét a középosztály által ételben kifejezett jóléte váltotta fel, vasárnaponként mandulatöltelékes gyümölcskenyeret szállítottak házhoz (az első szeletekben még nem volt mandulás-cukros töltelék), és hoztak tuttifruttit is, a csirke, pulyka mellé ettük vagy gyümölcsös rolád készült belőle (annak mindig barna, ropogós héja volt, mert mielőtt a sütőbe tették volna, meglocsolták sziruppal vagy megszórták barna cukorral).

Bizony, minden második nap húst ettünk. Sűrű mártásokat és kiváló édességeket. Mindannyian imádtuk ezeket a finomságokat, és minden anyánk számára készült. De ha ő már választott és szedett, nekünk is szabad volt venni belőle.

Enyhítő, nyugtató hatásuk volt. Titokban rá is jártunk.

Kaj átlopakodik a konyhán. Melléhez szorítja az ínyencségekkel megrakott tálakat és óvatosan fellépdel a lépcsőn.

A családban mindenki bolondult a cukorért.

Talán érthető már, micsoda akaraterőre volt szükségem ahhoz, hogy mindezt elutasítsam és a teli tányért visszaküldjem a konyhába.

Ezt tettem ugyanis, egy évvel azután, hogy beköltöztünk az új házba.

Mint ahogy később Henne is ezt tette.

*

Manon Uphoff Zuhan, mintha szállna című regénye a Vince Kiadónál jelenik meg Daróczi Anikó fordításában.

A cikk szerzőjéről
Manon Uphoff (1962)

Holland író, forgatókönyvíró és képzőművész.

A fordítóról
Daróczi Anikó (1967)

Irodalomtörténész, műfordító, a KRE Néderlandisztika Tanszékének vezetője. Legutóbbi fordítása: Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna (Vince, 2023)

Kapcsolódó
A Minótaurosz szobája és a négy elem (beszélgetés Manon Uphoff-fal)
Daróczi Anikó (1967) | 2023.09.28.