„A család ma olyan, mint egy homlokzat, amelyet magunkról mutogatunk” (Beszélgetés Helga Flatlanddal)
Fotó: Aschehoug / Niklas Lello
„A család ma olyan, mint egy homlokzat, amelyet magunkról mutogatunk” (Beszélgetés Helga Flatlanddal)

Domsa Zsófia idén tavasszal a PesText Nordic keretében készített interjút Helga Flatlanddal. A szerzővel többek között az Egy modern családról, a műben megjelenő problémákról, valamint arról beszélgettek, hogy mennyire nehéz egy regény első oldalát megírni. 

1749: Az egyetlen magyarul megjelent regényedről fogunk beszélgetni. Jól sejtem, hogy számodra az Egy modern család valamelyest már a múlté?

Helga Flatland: Nem teljesen, bár nagyon régen született. 2017-ben jelent meg Norvégiában, 2016-ban írtam. Az azóta eltelt időben két könyvem is megjelent. Tehát én magam továbbléptem, mégis sokat kell róla beszélnem, mert még mindig ez a legismertebb könyvem.

1749: Ez lett volna a következő kérdésem. Szerinted mi az oka a regény népszerűségének?

HF: Több is van. Az egyszerű magyarázat, hogy Norvégiában nagyon sok példányban elkelt, és hasonló sikerben bízva döntenek a külföldi kiadók a megjelentetése mellett. A másik ok, hogy univerzális témát érint, mert egy család történetének fordulópontját mutatja be. Mindenkinek van családja, függetlenül attól, hogy jó vagy borzalmas, mégis van véleménye róla. A karakterek felismerhetősége is számít. Sokfelé a világon találkoztam olyan olvasókkal, akik magukra, a családjukra ismertek a szereplőkben vagy a köztük lévő relációkban.

1749: Vajon miért ilyen erős a kötődés az Egy modern család szereplői között? Miért nincs elvágva a köldökzsinór a szülők és a gyerekek között?

HF: Hát igen, ez jó kérdés. A szüleim és az ő szüleik annak idején sokkal távolabb álltak egymástól, mint mi. Az anyukám azt mesélte, hogy a nagyapámmal jó, ha kéthavonta egyszer beszélt telefonon. Az anyám Oslóban lakott, a nagyapám Gjøvikben. Nem nagy a távolság [kb. 120 km], akkor mégis olyan távolinak tűnt. Ezzel szemben én állandóan beszélek az anyámmal. Persze ezt lehetővé teszik a technikai körülmények is. Ráadásul ma a család olyan, mint egy homlokzat, amelyet magunkról mutogatunk. Egy sikeres család azt jelzi, hogy te is sikeres vagy, hogy rendben van az életed. A regényben a család közös olaszországi utazása is ezt fejezi ki.

A köldökzsinórt valójában egyik fél sem akarja elvágni, sem a szülők, sem a gyerekek, sőt még az unokák sem. Ma általános elvárás, hogy az emberek szoros családi kapcsolatokat ápoljanak, még akkor is, ha a família siralmasan működik. Ez megint összefügg azzal, hogy állandóan tudunk egymással kommunikálni. Az is látszik, hogy a fiatal emberek később lesznek felnőttek, hosszabban függenek a szüleiktől. Eltűnt az a köztes fázis, amiről anyám mesélt, amikor szinte megszakadt a kapcsolata a szüleivel. A 2020-as Et liv forbi [„Elmúlik az élet”, angolul One last time] című regényemben arról írtam, hogy mi történik, ha a szülők megbetegednek. Egyik pillanatban még gyerek vagy, a következőben pedig már gondoskodnod kell a szüleidről, akik életük utolsó szakaszába léptek. A közelség folyton megmarad.

1749: Magyarországon hozzászoktunk, hogy az irodalmi művekben társadalomkritikát keresünk. Van társadalomkritika az Egy modern családban? Hiszen a történet szerint két önzőnek mondott, a hetvenes éveiben járó ember elválik, hogy megvalósítsa önmagát. El is hangzik a regényben az értetlenkedő kérdés, hogy miért nem bírják ki azt a kicsit, ami még hátravan. Ez ellenük szól, vagy az önmegvalósítást mindennél előbbre tartó társadalom ellen?

HF: Nemcsak ez ellen a két hetvenes szülő ellen szól a kritika, hanem az elképesztően egocentrikus harmincas gyerekeik ellen is, akik képtelenek magukon kívül másra figyelni. Úgyhogy a regény inkább kortárs kritika, ha egyáltalán kritikának lehet nevezni. Elsősorban egy jelenséget akartam megvizsgálni, megérteni. Tulajdonképpen minden könyvemben ezt teszem: veszek egy általános politikai, társadalmi jelenséget, és közelről megfigyelem. Az első könyveim témája az afganisztáni háború volt, és azt próbáltam megmutatni, hogyan hat ez a kisebb közösségekre, végső soron az egyénre. Az Egy modern családban a válás a központi kérdés, mivel a család továbbra is a legfontosabb társadalmi intézmény. A családok működése az egész társadalomra kihat, ahogy itt, Magyarországon is. Számomra nem az a fontos, hogy kritizáljam, hanem hogy alaposan megnézzem, milyen folyamatok zajlanak le a családban, mert ezek az érzelmek a társadalom és a politika szintjén is érdekesek lehetnek. Írás közben jól szórakoztam, mert tudtam, hogy olyan dolgokra hívom fel a figyelmet, amikre sokan ráismernek. Ilyen például az egocentrizmus, hogy állandóan magunkkal vagyunk elfoglalva, és nem vesszük észre a környezetünket. Az önmegvalósítás netovábbja lenne, ha egy hetvenéves ember önmagát akarja megvalósítani? Hiszen mind ezt tesszük, általában ilyenek vagyunk, így viselkedünk. Közben a fiatalságot ajnározzuk, örökké fiatalok akarunk maradni, hajlandók vagyunk kés alá feküdni ezért. Ez teljesen abszurd, hiszen mindenki öregszik. De fontos a fiatal külső, a fiatalos élet, így nem meglepő, hogy az idősebb generáció inkább elrejti, nemhogy hangsúlyozná azokat az előnyöket, amelyekkel a kora jár. Általában nem tudunk természetesen jelen lenni az élet fázisaiban. Az Egy modern család megírásánál az érdekelt, hogyan zajlik ez a generációs csúszás. A hetvenéves ember nem úgy hetven, ahogy az én nagymamám volt az. Anyukám most hetvenéves, és egészen másképp éli meg ezt a kort, mint az anyja. A nagymamám ilyen idősen öregnek érezte magát, öregnek öltözött, csak visszafelé tekintett, a gyerekeire, az unokáira, tulajdonképpen félretette a saját az életét. Az én anyám viszont nyugdíjba ment, mégis vállal munkát. Nem a pénz miatt, hanem mert még aktív, a jövőbe tekint. Ez óriási különbség. A mai hetvenévesek előre tekintenek, mert a várható életkor is hosszabb. Ez a tudat a fiatalabb generációkra is kihat. Én sem úgy élem meg a harmincnyolc évemet, mint a nagymamám. Egész másképp fogjuk fel a korunkat.

Az Egy modern családban viszont közbeszól a biológia. Ellen harmincnyolc évesen szeretne gyereket. Nem érzi magát öregnek egyáltalán, de a teste azt mondja: nem, te már öreg vagy ahhoz, hogy gyereked legyen. Ez is olyan tünet, amit nem kritizálni akarok, csak élesen körülrajzolni.

1749: Mégis, ahogy az ember a könyvet olvassa, nem csak az tűnik fel, hogy ezek az emberek nem képesek magukon kívül másra figyelni; sokkal meglepőbb, hogy nagyon jól meg tudják fogalmazni az érzéseiket. Szóval lehet, hogy önzők, de ennek ellenére, vagy éppen ezért találóan elemzik a saját helyzetüket. Jól kommunikálnak. Szóval egyfelől sajnálatos, hogy felborul a család, másfelől szinte jó is, mert impulzust ad nekik a továbblépésre.

HF: Igen, modern emberek akarnak lenni, akiknek mindenre van szavuk. Ellen ráadásul kommunikációs szakember is. Mind jól bánnak a szavakkal. De aztán kiderül, hogy valamiről mégsem tudnak beszélni. Amúgy ügyesen ki tudják dumálni magukat mindenből, vagy el tudnak beszélni egymás mellett, de a nyelv gátat szabhat a mélyből feltörő ösztönöknek, és ilyenkor a felületen marad. Egy csomó dolog történik velük, amire nincsen szavuk, amit nem lehet modernizálni. A családi külsőségeket, az önmagukról alkotott képet lehet modernizálni, de a biológiát nem. Mint ahogy azt az emberi igényt sem, hogy tartozni akarunk valahova, hogy biztonságban akarjuk érezni magunkat. A regény hősei a szülők válása miatt ezt a biztonságérzetet vesztik el, és ez döbbenti őket rá, hogy át kell gondolniuk az életüket.

1749: Valójában a válás lehet hasznos is. Magyarországon sokak számára, néha pusztán anyagi okokból, reménytelen álom. A történeted hősei, három testvér, mind megérnének egy-egy külön regényt. A középsőről, Ellenről már volt szó. Az ő kálváriájára bárhol a világon rá lehet ismerni. Håkon, a legkisebb fiú a saját ideológiája csapdájába kerül. Lehet, hogy mégis a nővérük, Liv jár a legrosszabbul?

HF: Igen, az ő története azért érdekes, mert az életét úgy rendezte be, hogy a szüleiét másolta. Nagyon erős a családiidentitás-tudata, az egész felnőtt létét erre alapozza. A szülei viszont egyszerűen elválnak, amitől Liv önképe, az életéről alkotott elképzelése megroppan. Talán ő sínyli meg legjobban ezt a válást.

1749: Mindhárom gyereknek nehéz, de legalább el tudják mondani, hogy mit éreznek. Ám a szüleik igazsága, a szüleik krízise csak áttételesen jelenik meg a könyvben. Miért nincs saját hangjuk?

HF: Mert maga a válás annyira nem érdekelt. Emlékszem, Olaszországban megkérdezték, hogy ez tabutémának számít-e Norvégiában. Egyáltalán nem. 2017-ben, mikor a könyv megjelent, a válási statisztikákat a hatvan felettiek vezették. Ez az önmegvalósítás jele. Meg tudják engedni maguknak, hogy külön éljenek, és igényük van a továbblépésre. Az idősek azért nem kapnak szót, mert az érdekelt csak, hogy a válásuk minek a tünete. Ezért mások írják le a következményeket, és ebből derül ki, hogy milyen korban élünk, miként viszonyulunk a családhoz, a házassághoz. Håkon említi is a regényben, hogy ha ötven százalék környékén van azoknak a házasságkötéseknek a száma, amelyek válással végződnek, akkor ennek tudata már az esküvőt is beárnyékolja. Persze senki sem úgy gondolja, hogy ő is a statisztika része lesz. De miért ne lenne az? A házasságkötés inkább csak szimbólum, bármikor fel lehet bontani. Az érdekelt legjobban, hogy ez minek a tünete. Ha szülők is szót kapnak, akkor az egy házasságregény lenne, amiből sok százezer jelent már meg. Viszont alig van olyan könyv, ami a testvérkapcsolatokról szól. Amúgy a testvérek egy regényben általában mellékszereplőként bukkannak fel. Engem a köztük lévő viszony érdekelt legjobban.

1749: Az az elbeszélésed technikája, hogy a fontos eseményeket újra és újra más-más szemszögből láthatjuk. Mintha ez a szerkezet a mindentudó elbeszélőt helyettesítené, ami ebben a regényben talán kevésbé lenne hiteles.

HF: Igen, ezért írok mindig egyes szám első személyben. A kiadóm többször próbált már rávenni, hogy írjak harmadik személyben, de mindig nemet mondtam. Mindentudó elbeszélő semmiképp sem szeretnék lenni. Az egyes szám első személyből eredő korlátolt szemszög számomra a legizgalmasabb, ez hozza közel az embereket. Az Egy modern család szereplőihez azért illik, mert számukra csak a saját perspektívájuk létezik. Ahogy összerakjuk a különböző történeteket, válik érdekessé az, hogy kinek van igaza, kié a legerősebb hang. Holott persze senkinek sincs teljesen igaza. 

1749: És a változó nézőpontú, de egyes szám első személyben megszólaló elbeszélési technika amúgy is jellemzi a kortárs norvég irodalmat. Azok közül, akik magyarul is olvashatók, Marie Aubert ír így, Karl Ove Knausgård is ezt a technikát használja a nemrég megjelent Hajnalcsillagban. Az olvasók nyilván most ezt szeretik, ezt az autentikus hangot értékelik. És ez talán összefügg azzal is, hogy a művek mögött az önéletrajzi igazságot keressük. Szokták firtatni nálad is, hogy mi az önéletrajzi ihletés a regényeidben?

HF: Állandóan. Különösen az Egy modern család és az Et liv forbi kapcsán. Az Afganisztán-trilógia, amelyet elsőnek írtam [Bli hvis du kan. Reis hvis du må, 2010, „Maradj, ha tudsz. Menj, ha muszáj”; Alle vil hjem. Ingen vil tilbake, 2011 „Mindenki hazavágyik. Senki sem akar visszatérni”; Det finnes ingen helhet, 2013 „Nincs teljesség”], három fiúról szól, úgyhogy akkor nem merült fel az önéletrajzi vonal. Az Egy modern család esetében a két nővér miatt már gyanúsabb volt a dolog. Nekem is két testvérem van. Norvégiában kevesen élnek, az emberek mindenkit ismernek, így sokan ismerik az anyámat [Elisabeth Swensen, orvos, publicista].

Sokan azt hiszik, hogy önéletrajzi ihletéssel írok, holott nem ezt teszem, és nem is érdekel az ilyesmi. A legjobb dolog az írásban, hogy az ember költ, mindenfélét kitalál, és a fantáziáját használja. Annyiban persze merítek a saját élményeimből, hogy én is szoros kapcsolatban vagyok a testvéreimmel. A legkisebb húgom azt mondta, hogy ebben a regényben ismer a legkevésbé önmagára. Ami azért érdekes, mert ez mégiscsak egy családról szól. A mi családunk azonban nem ilyen, de persze ettől még sokan azt hiszik, hogy önéletrajzi regény. És úgy gondolom, hogy ezt el is kell tudnia viselni egy írónak, aki egyes szám első személyben ír. Ezt az utat Knausgård taposta ki. A nyomában rengeteg önéletrajzi szerző debütált. A jelenség hátterében egy olyan generáció áll, amelynek tagjai a szó nem feltétlenül negatív értelmében egocentrikusak. Az foglalkoztatja őket, hogy kifejezzék magukat, hogy magukról meséljenek. Ebben a közegben nyilván sokan úgy gondolják, hogy én is elsősorban magammal vagyok elfoglalva. Ám ha magamról írnék, az cseppet sem lenne érdekes.

1749: Valahol azt írták a könyvről, hogy harminc felett mindenkinek el kellene olvasnia. Ezzel nem értek teljesen egyet, szerintem fiatalabb embereknek lenne hasznos olvasmány. Szerinted kinek szól a regény? Milyen célcsoportnak írsz?

HF: Ez érdekes kérdés, mert nincs igazán célcsoportom. És ennek örülök. Bár Magyarországon, ugyanúgy, ahogy Norvégiában, nyilván főleg a negyven feletti nők olvasnak. Ők az én közönségem kemény magja. Valójában minden irodalmi műnek ugyanez a közönsége. De annak mindig nagyon örülök, ha fiatalabbak is olvassák a regényeimet. A trilógia sok norvég iskolában a tananyag része lett. Bár felnőtt könyvek, a történet fiatalokról és a fiatalok választásairól szól, amik befolyásolják az életet. Vannak húszéves rajongóim, és kilencvenévesek is, akik kézzel írt levelet küldenek. A célcsoportom tehát mindenki. És ez óriási előny. Az Egy modern családban is különböző korú embereket ábrázolok. Az emberek pedig azért akarják olvasni, mert szeretnének magukra ismerni, szeretnék, hogy megértsék őket, hogy valaki megfogalmazza, ők milyenek.

1749: A regényt olvasva Ibsen analitikus technikája is felmerül, hiszen a múltban történt események konzekvenciáinak vagyunk tanúi a jelenben. A múltban azonban nem szörnyű dolgok történnek, nincs incesztus, hűtlenség vagy valami traumatikus esemény. A ’80-as, ’90-es években is sok családregény született, de azokban a regényekben általában valami súlyos esemény vezetett a család diszfunkcionalitásához. A mai családregényekben nincs ilyen nyomasztó múltbeli esemény. Mégis egyfajta elviselhetetlen híg érzés is uralkodik az emberen.

HF: Ebben a regényben a következmények igen drámaiak. Ez érdekelt az Et liv forbi című könyvemben is, ami egy borzasztó gyerekkort ábrázol. Ennek kapcsán a szerkesztőm szerette volna, ha valami szörnyű múltbeli dologra derülne fény. Én azonban azt mondtam, hogy nem akarom egy konkrét dologhoz kötni ezt az állapotot. Az analitikus technika mégis érdekes kérdés, mert tulajdonképpen így írok minden könyvemben. Arra keresem a választ, hogy milyen út vezet a döntéseinkhez. A családi élet olyan, mint egy piszkozat, ahol eldől vagy kiforr, hogy a családon kívül, a saját életünkben miként viselkedünk. Ez befolyásolja, hogy milyen családot alapítunk, hogy mennyiben hasonlít arra, amiben mi magunk felnőttünk. A döntéseink, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket nagy mértékben függenek ettől az alapélménytől. Engem nagyon érdekel a pszichológia az emberek közti relációkkal. Ezért is szeretek erről a könyvről beszélni. De úgy érzem, ez több mint családregény, mert a nagyobb összefüggések is kiderülnek belőle.

1749: A szerkesztő hogyan dolgozik a szövegeddel? Közben szól bele? Meg kell valamiket változtatni?

HF: Mindig kész kéziratot adok le, mert nagyon gyorsan szoktam írni. Most azonban egyáltalán nem írok, csak gyűjtöm az impulzusokat. Amikor nekiülők regényt írni, akkor nagyon intenzíven dolgozom. Az Egy modern család is úgy készült, ahogy le van írva. Írás közben nem változtattam meg a sorrendet, úgy követték egymást a fejezetek, ahogy most is olvasható. Csak a mondatok szintjén változtattam utólag, ha valami nem világos vagy logikus. Más szerzők másképp dolgoznak, esetleg egészen eltér a végleges szöveg az első változattól. Rengeteget változtatnak útközben. Én nem tudok szerkeszteni. És nem is akarok utólag például egy súlyos eseményt beleszőni az Et liv forbi regénybe. Árnyalatokat meg tudok változtatni, de a struktúrát nem.

1749: Ez nagyszerű, mert inkább az szokott gondot okozni, hogy egy író nem is mer belefogni egy regénybe, mivel riasztja az írás.

HF: Ezzel én is így vagyok. Mindig egészen borzalmas az első oldalt megírni, azért is, mert tudom, hogy ha egyszer elkezdem, nem bírok megállni. Muszáj befejeznem. És ez nem csak örömmel jár.

Névjegy
Helga Flatland (1984)

Norvég írónő. 

A cikk szerzőjéről
Domsa Zsófia (1975)

Irodalmár, műfordító, a norvég NTNU egyetem adjunktusa. Fordításában jelentek meg többek közt Jon Fosse és Arne Lygre drámái magyarul. Legutóbbi fordítása: Hilde Østby: Kreativitás (Park Kiadó, 2022)

Kapcsolódó
„Nyugi, a válás egy természetes folyamat” (Helga Flatland: Egy modern család)
Andok Tamás (1988) | 2022.04.28.