Domenico Brancale versei (2.)

(De hová akar sodorni engem)

De hová akar sodorni engem
ez a szóáradat
ha a fájdalom
úgysem kímél senkit

Hányszor követtük a fecskét az égig
ahol lángként felvillan
és halk fényekbe öltözik

Még ha szívünkbe is hasít
a kiáltása
tollpiheként hull ránk az álom

kóbor szél

(Most hogy már nem vagyok önmagam)

Most hogy már nem vagyok önmagam
a fény a sötétség seregében az éjszakát is megvakítja
ott lenn

Ahol nem szabadna ott vagyunk hátba támadnak
a semmi délibábjai
az elmondani akarás forráspontján

mégsem égünk el

Igazán nincs mit mondani

Igazán nincs mit mondani
de tudom hogy lennie kell egy zenének
ami felemészti a falakat ebben a szobában

mint ahogy egy láda nyugalmát
megrabolja a faféreg

Talán valaki más lélegzetvétele
aki meg akar mutatkozni
a sárból készült álarc nélkül
amit kölcsönkapott tőlem
egy június ötödikén

véletlenül

Egy kő vágya gyökerezik bennem

Egy kő vágya gyökerezik bennem
a horzsakőé
amikor eldobják
visszaesik a szív védőgátjáról
és nem süllyed el

egy villanás alatt hullik darabjaira a lét
és a torokban a fehér morajlás
elomló hangja

alig hallható

*

A versek eredeti olasz címe és megjelenési helye: (Ma dove vorrebbe portarmi); (Ora che non sono più io); (Non c’è proprio nulla da dire); (Mi radica il desiderio di una pietra); in: L’ossario del sole, (Passigli, 2007).