David Spittle: A legelső bebocsátásról

megérteni hogy túl minden értelmen a dolgoknak létezik egy ege
     egy fölötted szélesen és kéken elterülő fölérendeltség
          s mégis megtartva magát benned miközben ő maga is megtart

téged abban a tudatban túl minden értelmen hogy egyre csak távolabb zuhansz
     hogy vele együtt te is több lehess egy hunyorgó pislogásnál
          hogy testet ölts és lásd minden tű mi szemet szúr

a második nyílvessző fájdalma és nem más mint az életet túlgondolni
     ahelyett hogy élnénk és bárcsak meg tudnál változni
          mondod bárcsak meg tudnék változni akkor

nem volna már szükség értelemre hogy tudjam mire rímel
     minden egyes felhő amint egy árnyék útját követi épp
          az ideges látómező felett hogy azt mondhassam tévedtem

valami bennem téved és miattam van az én hibám
     túl nem látok rajta és nem vonhatom ki
          magam abból ahogy folytatódik az élet egésze

hanem próbálom újra megértetni velünk túl minden értelmen hogy létezik egy ég
     mely a folyóban tükröződik és amely elterül
          az óceánon töretlenül

hogy megértsük túl minden értelmen hogy lebegni így is lehet
     összeolvadva a lélegzettel
          túllépve azon, hogy „te” mégis magamat megtartva benne

és ő maga is megtart hogy egy mozdulat álma lehessen
     valami sohasem-mozdulatlan ahogy a mozdulatlanság visszahajlik
          a megpihenő szemek, a visszaút mely létezik mindig

*