Pier Paolo Pasolini: Akkulturáció és akkulturáció

Sokan panaszolják (a megszorítások eme zavaros helyzetében) azokat a bajokat, amelyek a „rossz” Centrumon kívül szervezett társadalmi és kulturális élet hiányának köszönhetőek a „jó” (zöldövezet, szolgáltatások, autonómia, valós emberi kapcsolatok nélküli) perifériákon. Retorikai panasz. Ha létezne az, aminek a hiányát a perifériákon valóban panaszolják, azt bizonyára a Centrum szervezte volna. Ugyanaz a Centrum, amely néhány év alatt lerombolt minden olyan marginális kultúrát, amely − még éppen néhány évvel ezelőtt is − biztosította a saját, alapjában véve szabad létét, még a szegényebb, vagy kimondottan nyomorúságos perifériákon is.

Egyik fasiszta központosításnak sem sikerült az, ami a fogyasztói kultúra központosításának igen. A fasizmus reakciós és monumentális mintát tűzött ki maga elé, ami azonban hatástalannak bizonyult. A különféle partikuláris (paraszti, proletár-, munkás-) kultúrák továbbra is rendíthetetlenül idomultak régi modelljeikhez: az elnyomás arra szorítkozott, hogy elérje, a szavakhoz igazodjanak. Ma ennek ellenkezője történik: a Centrum által előírt mintákhoz való alkalmazkodás teljesnek és feltétel nélkülinek látszik. A valódi kulturális modelleket megtagadták. A visszavonás megtörtént. Azt lehet tehát állítani, hogy az új hatalom által diktált hedonista ideológia „toleranciája” az emberi történelemben tapasztalt elnyomások között a legrosszabb. Hogyan lehetett ekkora elnyomást megvalósítani? A polgári rendszerben bekövetkező két forradalommal: az infrastruktúrák és az információs rendszerek forradalmának segítségével. Az utak, a motorizáció stb. mára már szorosan összekapcsolták a perifériát a Centrummal, miközben megszüntettek minden tényleges távolságot. De még radikálisabb és határozottabb volt az információs rendszer forradalma. A televízióval a Centrum asszimilálta az egész országot, amelyben történelmileg különböző, sokféle kultúra élt együtt. Egy minden eredetiséget és kézzelfoghatót tönkretevő, uniformizáló művelet kezdődött meg. A Centrum − ahogyan mondtam – az új iparosításnak köszönhető saját mintáit érvényesítette, ama iparosításét, amely már nem elégszik meg a „fogyasztó individuumal”, hanem elvárja, hogy a fogyasztói ideológián kívül más ideológia ne is legyen elképzelhető. Egy minden emberi értékről vakon megfeledkező és minden humán tudományon vak módjára kívül álló, új, világi hedonizmus ez.

A hatalom előzőleg érvényesített ideológiája, mint tudjuk, a vallás volt: a katolicizmus formálisan valóban az egyetlen kulturális jelenség volt, amely egységesítette az olaszokat. Most versenytársává vált ennek az új, kulturális „egységesítő erőnek”, a tömeges hedonizmusnak: és az új hatalom versenytárs módjára már néhány éve meg is kezdte a likvidálását. A televízió kínálta Fiatalember és a Fiatalasszony modelljében valóban nincs többé semmi vallásos. Olyan két emberről van szó, akik az életet csupán a fogyasztási javakon keresztül értékelik, és természetesen vasárnaponként még járnak misére, de autóval. Az olaszok lelkesedéssel fogadták azt az új mintát, amit a televízió kínál számukra a jólét (vagyis inkább a nyomoróságtól való megváltás) teremtő Alkotásának normái szerint. Elfogadták: de képesek-e valóban érvényesíteni?

Nem. Vagy csak részben, fizikailag valósítják meg, de ekkor a karikatúráivá lesznek, vagy nem tudják megvalósítani, csak kicsiny mértékben, ekkor pedig az áldozataivá válnak. A frusztráció és a neurotikus zavarok immár kollektív lelkiállapotok. Például a lumpenproletárok néhány évvel ezelőtt még elismerték a kultúrát és nem szégyellték saját tudatlanságukat. Sőt, büszkék voltak saját írástudatlan, populáris mintájukra, mivel birtokában voltak a valóság rejtélyes voltának. Egyfajta hányaveti lekicsinyléssel tekintettek a „papa fiaira”, a kispolgárokra, akiktől elhatárolódtak akkor is, amikor ki kellett szolgálniuk őket. Most az ellenkezője történik. Szégyellni kezdik tudatlanságukat: tagadják saját kulturális mintájukat, a legfiatalabbak nem is emlékeznek rá, teljesen el is veszítették.  Az új modellben pedig, amit követni igyekeznek, nincs helye az írástudatlanságnak és a bárdolatlanságnak. A megszégyenített lumpenproletár fiatalok kitörlik a személyi igazolványukból mesterségük nevét, hogy a „diák” rangjával helyettesítsék azt. Amikor szégyenkezni kezdtek saját tudatlanságuk miatt, természetesen a kultúrát is kezdték lebecsülni: jellegzetes kispolgári magatartás ez, amit rögtön el is sajátítottak. Ugyanakkor a kispolgár fiatalember, amikor alkalmazkodik a „televíziós” mintához − amely, mivel a saját osztálya hozza létre és követeli meg, teljesen természetes számára − , furcsa módon közönséges és boldogtalan lesz. Ahogyan a lumpenproletárok polgárosodtak, a polgárok úgy váltak lumpenproletárokká. A kultúra, amit létrehoznak, technológiai és szigorúan véve pragmatikus voltánál fogva a még bennük élő régi embert akadályozza a fejlődésben. Így merevednek meg intellektuális és morális képességeik.

Mindebben a televízió felelőssége óriási. Bizonyára nem mint „műszaki”, hanem mint hatalmi eszközé, amely már maga hatalommá vált. A televízió nem csupán olyan hely, amelyen üzenetek mennek keresztül, hanem az üzenetek feldolgozásának központja is egyben. Egy meghatározhatatlan pozícióval bíró mentalitás körvonalazódik benne. Valójában a televízió szellemén keresztül jelenik meg az új hatalom szelleme.

Kétség nem fér hozzá, és az eredményekből is látszik, hogy a televízió a világ legönkényesebb és legdiktatórikusabb információs eszköze. A fasiszta újság és a Mussolinit éltető jelszavak a tanyasi házakon nevetségesek: olyanok, mint (fájdalom), az eke a traktorhoz képest. A fasizmus, szeretném megismételni, lényegében képtelen volt megsérteni az olasz nép lelkét: az új fasizmus a kommunikációs és információs eszközein (különösen a televízión) keresztül nemcsak hogy megsértette, hanem szét is roncsolta, megerőszakolta és örökre beszennyezte azt…          

Scritti corsari, 1973. december 9.

A Corriere della Serában Kihívás a televízió vezetői számára címmel megjelent írás. A cikk utolsó része (a kihívás) itt hiányzik.

© Garzanti Editore s.p.a., 1975, 1990
© 2000, 2001, 2007, 2008, Garzanti S.r.l, Milano
Gruppo editoriale Mauri Spagnol