A valósághoz írt kommentár (2) (Walter Benjamin: A ​műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában)

Ha jól számoljuk, ez Walter Benjamin hetedik magyar nyelven megjelent kötete.[1] Ebből a hétből a legutóbbi három 2020 óta látott napvilágot, és mindhárom kötet megvalósulása Zsellér Anna filológiai, fordítói és értelmezői munkájának köszönhető elsősorban. A Bázis Könyvek sorozatában megjelenő A műalkotás a technikai reprodukció korában. Művészetelméleti és kultúrpolitikai írások címet viselő kötet koncepcionális szempontból a legfeszesebb és legátfogóbb a három közül. A 2020-ban megjelent A belső világ krónikája című kötet önéletrajzi írásokat ígért alcímében. A példaszerűen lefordított szövegek azonban cáfolják az alcím műfajmeghatározását. A fordítói utószó is pontosít az „önéletrajzi írásnak egyfajta határeseményét” emlegetve. Walter Benjamin írói habitusa és az önéletrajz műfaja kizárják egymást. A Hasis Marseille-ben címet kapó 2023-ban megjelent kötet alcíme: Városképek, gondolatképek és más írások. 

A kötetcím pszichedelikus utalásához jól alkalmazkodik az alcím racionális széttartása.

A jelenlegi kötet címe és alcíme szigorúbb és józanabb válogatási elvet ígér, és be is váltja ezt az ígéretet.

A címadó tanulmány korábbi magyar fordításában a „sokszorosíthatóság” szerepelt a „reprodukció” helyén. Mint arra Weiss János rámutat 2018-as előadássorozatában, a reprodukció, vagy akár a reprodukálhatóság terminusa elevenebben utal Marxra.[2] További érv a változtatás mellett a fordítás(ok) deklaráltan „aktualizáló” szempontrendszere.[3] A -barkeitnak megfeleltethető -hatóság végződést én ezzel együtt megtartottam volna, még ha nem is hat nagyon gördülékenyen magyar nyelvi kontextusban a „reprodukálhatóság” szó – de legyen ez a legnagyobb baj. Hiszen 

ez a kötet egy olyan olvasónak is jó bevezetőt jelenthet a nagyváros utcáihoz hasonlóan szerteágazó életmű írásaihoz, aki most teszi meg bennük első tétova lépéseit.

A modern nagyváros a tökéletlen térbeli geometriai formák hol szigorúbban, hol esetlegesebben strukturált aggregátumaként áll látszólag biztosan és kikezdhetetlenül, kőből, betonból, aszfaltból, acélból és üvegből a gyanútlan városlakó tekintete előtt. A városlakó hajlamos megfeledkezni a város múltját képező feltáratlan archeológiai rétegekről és a történelem előtti idők mélyben honoló kaotikus-tellurikus erőiről. Vagyis a talajról, amelyen áll. Holott történelmi és történelem előtti tudattalanja tudja: elég egy erősebb tektonikus moccanás, és kicsúszik lába alól, dől rá az egész (Lisszabon, 1755). Vagy egy árvíz egy rosszul szabályozott folyón, és fölszínre kerülnek a holtak (Szeged, 1879). Esetleg, újabb időkben, egy előre megfontolt tévedésből, filozófiátlan tudományos kíváncsiságból és barbár politikai aljasságból elkövetett kiadósabb bombázás pusztít boldogot, boldogtalant (Drezda, Hirosima, Nagaszaki, 1945).

A fiatal barbár, Bertolt Brecht az 1920-as évek első felében, ironikus álönéletrajzi versében[4] kajánul írja:

Könnyelmű nemzedék, ültünk, és azt gondoltuk:
nem dőlhetnek romba fejünk fölött a házak
(így építettük Manhattan szigetének felhőkarcolóit,
s az Atlanti-óceánt mulattató karcsú antennákat).

E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél!
Boldog, mert házainkat üresre zabálja végre.
Tudjuk, hogy előfutár mind, aki ma él,
és ki utánunk jön, nem méltó említésre. 

A jövendő földrengésekkor remélhetőleg
nem oltom ki virginiámat keserűen-zavartan,
én, Bertolt Brecht, ki aszfaltvárosokba vetődtem
a fekete erdőkből, anyám testében, hajdan. 

Ha ezekből az erdőkből kerülsz a városokba, első, és meglehet, utolsó valódi tanulságod is ez lesz: 

másként tévedsz el egy labirintusban, mint egy erdőben.

Az erdőbe beleveszel, akár bele is feledkezel, vagy teljesen elfog az atavisztikus félelem, ha mondjuk szegény B. B.-hez képest éppen fordítva, a város labirintusából vetődsz a fekete erdők rengetegébe, mert elvéted a helyes utat: „Életünk útjának feléhez érve / sötét erdőben találtam magam / mert elvétettem a helyes utat. / Jaj, fájdalmas dolog elmondani, / milyen volt az a sűrű, vad vadon: / elfog a félsz, ha csak eszembe jut – / majdnem oly keserű, mint a halál!”[5]

Ha a városi bennszülött számára az erdőé az elemi archaikus és anarchikus félelem, akkor a labirintusé a cizellálni kívánt kaotikus tudattalan kifinomult szorongása. A labirintusból ki akarsz jutni, ez a labirintus alapélménye. Árulkodó magyar elnevezése is: útvesztő. A labirintusban a geometriailag artikulált térbeli elem ismétlődése legtöbbször nem a tájékozódást segíti elő, hanem a kiutat kereső kószálót vezeti téves nyomra, sőt a labirintust tervező Daidaloszt felkérő Minósz király intenciója, a mitologéma szerint is, éppen ez, hogy a kiút megtalálását a lehető leginkább elodázza, adott esetben lehetetlenné tegye. A labirintus mélyén, az útvesztőbe belevesző embert fenyegető mitikus erőszak, azaz a Minótaurosz pedig „áldozatot követel”[6].

„A nagyvárosok legrejtettebb aspektusa: az új nagyváros mint történelmi tárgy, egyforma utcáival és beláthatatlan házsoraival a régiek által megálmodott építészetet, a labirintust valósította meg. A tömeg embere. Az ösztön, amely a nagyvárosokat labirintussá változtatta. Beteljesedés a passzázsok fedett járatai révén.”[7] – mondja immár Benjamin.

A labirintus rejtett mélyén ott a szörny, akinek elzárása végett a labirintus megépült. Thészeusz, a későbbi városalapító azonban a naiv gyermek gesztusával és gátlástalanságával maga keresi föl a szörnyet az áldozat leplében, és a szerencse a kezére játszik, fonalat ad kezébe a kiúthoz is. Ösztön, tömeg, tudattalan, labirintus mélyére rejtett szörny – nagy a kísértés a pszichoanalitikus interpretációra. Benjamin azonban más utat választ – szerencséjére és szerencsénkre.

Walter Benjamin két legfontosabb szépirodalmi szerzője Franz Kafka és Bertolt Brecht lett a harmincas évekre.

Ami a két egymástól szerzői-alkatilag és poétikailag is szinte polárisan elkülönülő életművet összeköti Benjamin elgondolásában, az a színház, a gesztus színháza. A brechti epikus színház és a kafkai természeti színház anyaga és drámája a gesztus – és mindenekelőtt a gyermeki gesztus az, amely a szörnyet megölő, a labirintusból kiutat találó, megfigyelő szeretetre serkent.

„A vezető »morális személyiségének« kiiktatása hatalmas erőket szabadít fel a nevelés tulajdonképpeni géniusza, a megfigyelés számára. Kizárólag ez a szentimentalitásoktól mentes szeretet szíve. Fabatkát sem ér az a nevelői szeretet, amelyiknek a gyermeki élet megfigyelése elveszi a kedvét és a bátorságát, ahogy az az elbizakodott tudás és jóakarat eseteinek kilenctizedében történik. Az ilyen szeretet szentimentális és hiú. A megfigyelés számára azonban – s a nevelés csak innen indul – minden gyermeki cselekedet és gesztus jelzésértékkel bír. Ez a pszichológusok hiedelmével szemben nem annyira a tudattalan, a látenciák, az elfojtások, a cenzúrák jelzése, hanem jelzések abból a világból, ahol a gyermek él és uralkodik. […] A vezető feladata, hogy a gyermeki jelzéseket megváltsa a puszta képzelet veszélyes varázsbirodalmából, és hozzájáruljon ahhoz, hogy az anyagon fejtsék ki hatásukat.”[8]

A feladatát helyesen végző „vezető”, vezessen akár gyermeket, akár felnőttet, éppoly kevéssé „kiállított”, kiálló vagy feltűnő, éppúgy tevés-vevés nélkül és inkognitóban munkálkodik, mint Thészeusz kezében Ariadné fonala, mely a megfigyelő, féltő, aggódó és útmutató szeretet adománya. Nem véletlenszerű a fenti idézet utolsó mondatában a megváltás említése sem. „Valóban forradalmi hatást az eljövendők titkos jelzése vált ki, amely a gyermeki gesztusokból beszél” (132) – zárul a proletár gyermekszínház programjáról szóló esszé. Az eljövendők titkos jelzése a történelemből szól hozzánk. Megváltani ezeket a gesztusokat – ez a feladat a múlt követelése velünk szemben.

„A múlt titkos indexet hordoz magán, s a megváltáshoz van rendelve általa. Nem ér el hozzánk is egy fuvallat a levegőből, amely a hajdaniakat vette körül? nem visszhangoznak rég elnémult hangok abban, amire odahallgatunk? és körülrajongott asszonyainknak nincsenek-e nővéreik, kikről már nem is tudnak? Ha igen, akkor titkos megállapodás van köztünk és a valaha élt nemzedékek között. Akkor vártak bennünket a földön. Akkor valami gyenge messiási erő adatott nekünk, miként minden előttünk járó nemzedéknek is, s a múltnak így követelése van velünk szemben. E követelést nem lehet olcsón teljesíteni. A történelmi materialista tudja ezt.”[9]

A „történelmi materializmus” nevű bábu azonban csak akkor fog mindig nyerni, mint tudjuk, ha „szolgálatába fogadja a teológiát, amely manapság köztudomásúlag kicsi és csúf, és amúgy sem szabad szem előtt lennie”. [10] 

A teológia a sakkasztal alatt kuporgó púpos törpe,

a valódi sakkmester, aki a sakkozó(nak tűnő) bábu lépéseit, rejtve, irányítja.

Ha szöveg és valóság/történelem viszonyába állítjuk őket, akkor a teológia megfelelő tudománypárja a filológia lesz, mely a szöveghez és valósághoz/történelemhez kommentárt írót merőben más módszertani követelmények elé állítja:

„Újra és újra tisztázandó, milyen értelemben követel meg teljesen más módszert a valósághoz írt kommentár (jelenleg ugyanis ezt írjuk), mint a szöveghez írt. Az egyik esetben a teológia, a másikban a filológia az alaptudomány.”[11]

Mégis lehet, hogy találunk olyan összefüggést, melyben a két kommentár, szövegé és valóságé, a két alaptudomány, filológia és teológia, nem kibogozhatatlanul, hanem egymással folytonos, bárhol szétszálazható érintkezésben összefonódik? A Nyikolaj Leszkov elbeszélőművészete kapcsán írt Der Erzähler című varázslatos írás jelen kötetben „A történetmondó” címet kapta. Korábbi címfordítása „A mesemondó” volt. Bár filológiailag messzemenően megalapozott a magyar cím módosítása, egy teológiai indíttatású interpretáció a korábbi címnek kedvez. A mese ugyanis szabadulás a mítosz uralma alól – Thészeusz a hős, aki a mítoszból a mesébe, majd, immár emberként és városalapítóként, a valóságba tör át.

„A mese ad hírt az emberiség legkorábbi próbálkozásairól, amelyekkel a mítosz lidércnyomását igyekezett lerázni magáról. […] A mese felszabadító varázslatának eredménye korántsem a természet mitikus bevonása, hanem utalás a felszabadult ember és a természet cinkos viszonyára. A meglett ember ezt a cinkosságot már csak időnként érzékeli, mégpedig akkor, ha boldog, a gyerek azonban először a mesében találkozik vele, és ez boldoggá teszi őt.”[12]

A kötet utószavának lezárásában Zsellér Anna és Tóth Károly abban határozzák meg a kötet célját, hogy a Benjamin-életmű recepciójáról kialakított, eleddig „perspektivikus szakadásban” föltűnő politikai és esztétikai kép „a több dimenzió illuzióját generáló képpé” olvadjon össze – hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a térlátás érzéke működik bennünk. A látást lehetővé tevő politikai és esztétikai kép összeolvadásának illúziója valójában a látás valósága: de mögötte ott settenkedik inkognítóban a mese illuzionista koboldja, a teológia púpos kis törpéje is.

Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukció korában. Művészetelméleti és kultúrpolitikai írások. Válogatta, fordította, a korábbi fordításokat átdolgozta Zsellér Anna. Szerkesztette Kerekes Amália. Fordította Balogh Hanna Dorka et al. Budapest, Open Books, 2024. 348 oldal, 4200 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Az írás első része itt elérhető: https://merce.hu/2024/11/24/a-valosaghoz-irt-kommentar/

[2] Weiss János: A modernség esztétikai programja. Előadások Walter Benjamin Műalkotás-tanulmányáról. L’Harmattan, 2018. 18.

[3] „Tóth Károly és Zsellér Anna utószava”. In Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukció korában. Bázis Könyvek, Open Books, 2024. 335.

[4] Bertolt Brecht: A szegény B. B.-ről (Eörsi István fordítása)

[5] Dante: Isteni színjáték. Nádasdy Ádám fordítása. Magvető, 2017. 45.

[6] Walter Benjamin: „Az erőszak kritikájáról”. Ford. Bence György. In Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. 53.

[7] Walter Benjamin: „Párizsi passzázsok – első jegyzetek”. Ford. Zsellér Anna. In Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukció korában. Bázis Könyvek, Open Books, 2024. 57.

[8] Walter Benjamin: „Egy proletár gyermekszínház programja.” Uo. 128-9.

[9] Walter Benjamin: „A történelem fogalmáról”. Ford. Bence György. In Angelus Novus, 962.

[10] Uo., 961.

[11] „Párizsi passzázsok – első jegyzetek”. 100.

[12] Walter Benjamin: „A történetmondó”. Bizám Lenke fordítását átdolgozta Tóth Károly. In A műalkotás…, 292-4.