(Jürg Federspielnek)

Azt mondtad, nincsenek véletlenek.

Egy kora estén Bázelben, az üres piactéren két ember áll a villamosmegállóban és aprót keres. Az egyik káromkodik. Ez vagy Te. Rám nézel, szemügyre veszel. Az ember felfedezi a hozzá hasonlót, ahogy az állatok is körül szaglásszák egymást.

Könyveid otthon sorakoznak a polcomon.

Éppen Bázelbe költöztél, mondod. Egyszer találkoznunk kell.

Egy asszony áll melletted bőrönddel. Telefonszámot cserélünk.

Otthon kezembe veszem a könyveidet. Az ember olyan, ahogy ír. A sorok közt érzem a haragodat. Szívesen kalandozom gyűlöleted múzeumában. Mit veszítettél el Bázelben? Miért bújtál el itt? Akár egy állat a saját fészkében.

A folyóparton lakom. Egy 13. századi, középkori házban. A falak nyáron is hidegek. Nincs sok bútorom. Asztal, szék, japán szalmagyékény az alváshoz. Könyvek, természetesen. Bőröndök minden méretben. Mintha bőröndben élnék, nem lakásban. Csak időszakosan, néha vagyok itt. Jól ismered ezt. Utazás. On the road, egy életen át.

Látod, Bázelben mindent tökéletesen elrendeztek. A kisvárosi oldalon a Lällekönig nyújtogatja a nyelvét. Évszázadok óta. Megvetés – régi jó tradíció. Innen jövök, a kisvárosi oldalról. A rossz oldalról. Ott laksz egy sarokházban, illik hozzád. Sarokházban. Nem középen.

Vacsoránál találkozunk. Halat eszünk, úgy emlékszem. „Pah!”, mondanád és lenézően nevetnél. „Emlék!” Te nem hiszel semmiben. Az emlékekben sem. Rosszul irányított agytekervény – mondod –, képek, álomfoszlányok, minden valamiféle alkotás. Az agy játékai.

Méregbe gurulsz, szidod Svájcot, a filiszteusokat. Egy ördög ül az asztalnál. Köpköd és okád, ököllel csap az asztalra. A tányérok csörömpölnek. Az emberek csodálkoznak, a pincérek fedezékbe húzódnak. Nevetek. Dühöd olyan friss és fiatal. Élvezem. Kavicsokat dobálunk a mozdulatlan tóba, mint a gyermekek, aztán nevetünk, amikor a borosüveg kiürült, két bolond.

Ha két ember ugyanazt a filmet nézte meg és ugyanazt a könyvet olvasta, ez olyan, mint egy közeledés. Talán barátság. Szeretjük az amerikai short storykat. Jack Londont és Cendrarstól a Wind der Weltet. Bolondoknak valók. Mindketten egyaránt undorodunk a kutyáktól, még jobban a gazdáiktól, akinek van valami kutyaszerű az arcukon és kutyáik emberi vonásokat mutatnak. Ebben egyetértünk.

Íróasztalom mellől látom a Rajnát. Éjjel hallom a patkányokat az esővízcsatornában. Lábuk kaparászásának zaját. Az is lehet, hogy egerek. Ez kellemesebb gondolat. Mégis patkányok ezek, mert a vízben élnek. Ablakomból láthatom a Rajnát. A sötétben fémes feketén csillog a víz, mintha fóliát borítottak volna rá.

Olykor már reggel átfutok a hídon a nagyvárosi oldalról a kisvárosira. Egyik partról a másikra. Minden csöndes. A házak ablakai még sötétek hajnali négy órakor. Biztosan Te is alszol, vagy írsz.

Magad kerested. A halott várost. Gyakran beszélsz haláltáncról és a bolondok hajójáról. Általában a hajókról: a Rajnán lefelé haladó, homokot szállító uszályokról. Rotterdam felé mennek. Megértjük egymást. Szeretjük a folyókat és gyűlöljük a tavakat. Mindentől rosszul vagyunk, ami nincs mozgásban. A Rajna: kis szelete a házunk kapuja előtt. A folyó egyik kanyarulata. Itt különösen széles a víz.
Nyáron fiatalok ugrálnak a Rajnába a híd közepéről. Mindenki odanéz. A gyerekek nevetnek, ujjonganak és sikítoznak. Aztán a várakozás, a másodpercek számlálása, amíg egy fej ismét felbukkan a vízből. A publikum tapsol. Néha az egyik belehal az ugrásba. Egy kis hősi halott.

A kompon ülünk és nevetsz a mezítlábas révészen. Row row row your boat gently down the stream – szól a gyermekdal.
Hogy éppen ebbe a folyóba kellett belefulladnod! Miért nem vetetted magad New Yorkban a metró alá? Csak egy ötlet. Te és Parkinson úr! El tudom képzelni, ahogy lepaktáltál vele. Nem békültél meg. A megbékélés nem illik hozzád. Inkább beszélgetsz vele, lázasan, gyűlölködőn, kétségbeesetten. A tífuszos Maryvel is találkoztál ismét álmodban. Zilált feje a válladon. A halált hozó boldogsághozó. Szeretted őt. Maria a kedvenc neved. Kuncogtál írás közben – pontosan el tudom képzelni. Vidáman ölted meg őket, a teremtményeidet. A halálnak sok arca van, gyakran és szívesen írtál erről. Akárcsak egy régi jó barátról.

Erről is beszélgettünk. Lelkesen. De fulladásról soha. Megfagyni a legjobb, mondod. A megfagyottak szája mosolyog. Egyszerűen elalszanak és kiálmodják magukat az életből. Olyan lehet, mint a repülés. Kellemes és könnyű, ahogy a vér jéggé fagy a testben. Egyetértek. Döbbenetes vagy. Nagyon mulatságos is. Hogy lehet egy temetőt Hörnlinek nevezni? – kérdezed. Úgy tartod a szádat, mintha köpni akarnál. Hörnli. Ez mégsem lehet egy temető neve. Père Lachaise. O.K. De Hörnli: Lehetetlen.

Kocsma Kisbázelben. Szeretsz ott lenni. Én nem. De ragaszkodsz hozzá, hogy meghívj ebédre. Almalét rendelek és villával piszkálom a rösztit, mint egy gyerek. Vietnámról beszélsz. Hanoiról.
Ázsia forrósága. Látom az arcodon. Térkép. Kaland. Kezed az asztalon. Ez a kéz át akart éni valamit. Messze akart menni és meg akarta ragadni az ismeretlent…

Sokat utaztál. Ezt megértem: tanácstalanság. Mindig mozgásban lenni. Emlékeket gyűjteni, miközben a tárgyak eltűnnek. Tönkre mennek. Hajók konténereiben. Repülők rakodótereiben, teherautókban. Bőröndjeim olyan nagyok, hogy embriófekvésben elférnék bennük. Te már tudod, cigányvér. Mindig úton lenni, sohasem megérkezni.

New Yorkban elmehet az ember sétálni és elfelejtheti a saját nevét – múlt és jövő alapjaiban változik meg. New York mindig jelen idejű. A lámpák egymással versengve villognak: Most, most, most.

Fiatal vagyok, és az élet iránti vágyat látod bennem. Ismersz engem. Ilyen voltam én is, mondod gyakran. Akárcsak te. Egy kis apartmanban lakom downtown. Te a Gramercy Park Hotelben laksz.
New York koordinátai egyértelműek, mint egy sakktábla. Közeledünk egymás felé.

Nyár van. A Bryant parkban leülünk a fűre. Az egyik pavilonban klasszikus zene szól. Talán Schubert. A háttérben rendőrautó szirénázik. Leveszem a szandálomat. Lábam a zöld fűben még fehérebb. „Szép lábak”, mondod és megsimogatod a sarkam. A lábam megrándul. Nevetésed fájdalmas, látom rajtad, hogy tudod: Nem lehet. Most nem. Később sem. Sohasem.

A visszaúton hallgatsz. Valahol megállítasz egy taxit. A hátsó ablakból látom, ahogy állsz a járdán. Te is elvesztél számomra.

Bázelben ismét összefutottunk. Akár a hordalékfa. Te meg én. Tovább megyek.

Tanácstalanul. Telefonhívásaid szinte kérések.
Hol vagy? – kérdezed, és úgy hangzik, mintha messzire hívnál. Olyan, mintha saját magadat hívnád. New York, Berlin, London. Rövid látogatásokat teszek Bázelben, mint aki odavetődött. Átrepülök a lakásodon, akár egy tollpihe. Látom a néma írógépet az ablak előtti asztalon. Még nem terveztél semmit? Írni olyan, mintha az ember egy bombát gyártana, így mondtad. A detonációt másodpercre betervezi. Majd biztos távolságból nézi, amint a papírfecnik szanaszét repülnek.

Evés közben nézlek: remeg a villa. A kéz nem akar közeledni a szájhoz.
Izzadsággyöngyök a homlokodon. Adrenalin száguld át a vénákon, stresszhormonok. A test, ez a disznó, azt tesz, amit akar. Még nevetünk. Pedig nem vidám dolog. Majd káromkodunk, káromkodunk, káromkodunk. A desszertnél és a kávé közben is káromkodunk. Parkinson úr mindig velünk van. Káromkodj csak! Látom, ahogy ő is feláll veled együtt, követ téged lépésről lépésre. Hűségesen, mint egy kutya.

Hónapok múlnak. Az izmok sorvadnak. Napról napra. Parkinson veled megy az ágyba, veled áll fel, egész nap és egész éjjel kísér. Elszívja előled a levegőt, amíg neked már nem marad.

Híreket küldesz, hallom hangodat az üzenetrögzítőmön. Üzened a barátokkal; hívj fel mégis! A betegek idegesítenek. A kétségbeesés. A kor. Mindenkinek a saját nyomorúsága, de én még utazom, amíg tudok. A betegek eltávolodnak az egészségesektől a saját világukba. Mint a macskák, akik lefekszenek meghalni. Egy bokor védelmébe vagy egy fal mellé, valamivel távolabb a világ zajától.

Már nem szeretsz repülőn ülni és utazni, mondod. A sarokházban maradsz. Akár az egér a lyukban.

Most evés közben néha lerepül valami a tányérról. Figyelj oda! Átkozott! Erőlködsz. Hogy van ez tulajdonképpen, hogy a kezed egyszerűen másfelé mozdul, amikor a szádhoz akarod emelni? Békén hagylak. Egyedül Parkinsonnal. A remény hal meg utoljára, mondtad egyszer. Akkoriban nem tudtam, mire gondoltál.

Még mindig írsz, kézzel, – a régi iskola. Már ez sem megy. Elcsuklik a kéz, betűről betűre csak krikszkraksz a papíron, mint egy korai gyermekrajz. Egy kör bezárult. Talán ezt nevezik földi pokolnak.

Egy reggel döntöttél. Radikálisan. Szorosan kézen fogtad őt, Parkinson urat és becsaptad az ajtót magad mögött. Utoljára.

Jól van. Menjünk, mondod magadnak. „Hajnali négy óra a kivégzések ideje” – mondtad –, amikor meséltem, hogy ez remek idő az írásra, mert a világ olyan békés és csöndes. Az illúziórombolás mestere voltál. „Mit jelent már a békés!”, nevettél, kimutatva a fogaidat.

Nevetésed olyan volt, akár a harapás, amely sebet hagy maga után.
Csak néhány lépés a vízig. Fekete sziluett voltál az éjszakában. Egy magányos árnyék. Belélegzed a folyó illatát, majd hallod a hangját. közömbös suttogását az éjszakában. Egyedül vagy a Rajnával. Senki sem lát. A város alszik – ebben biztos lehettél. Nem jön senki és nem zavar a halálban. A vízbe menni, ez is egy fajtája a halálnak. Oly sok lehetőség van még, végül mégis ezt választottad. Akárcsak az orosz rulett, a pisztolycső a szájban. Kitt-katt.

Londonban olvastam az interneten, hogy eltűntél. Eltűnt. A rendőrség keresi. Miért viszed túlzásba? Hogyhogy eltűnt? Először egy erdőre gondoltam. Szeretted az erdőt. Gyakran sétáltál ott. Nem velem. Lombos fák, vizes levelek, dohos szag, a téli lombos fák halotti idillje gyanús nekem. Nem, soha nem akartam, hogy bármi közöm legyen az erdőhöz.
Beütöm a számodat, noha tudom: a hangodat nem hallom már többé. Beástad magad a földbe? Ez illik hozzád. Kezeddel vájod ki a földet. Szinte látlak.
A vízre soha nem gondoltam volna. Egy másodpercig sem. A halálodra sem. Nyugalmat akartál, ez minden. Eltűnni, kereket oldani, mint egy tinédzser. Gyere már, gondolom, szedd össze magad. Még moziba akartunk menni. Te mondtad.

A vízi hullák különösen rondák. Fekete, felfúvódott testek. Miért teszed ezt magaddal? És a többiek? Mi van a sétáló nővel, aki egy szép reggel megtalált a Rajnában, Weilnél a gátnál? Neki is lesz egy emléke rólad. Természetesen gondoltál erre is. Döbbenetes voltál. Nevetnél rajta. Ilyen hitvány tudtál lenni.
Leveszem a könyveidet a polcról. A megmaradtakat. Ezek a tanúk. Miről tanúskodnak?

Egy jó vers olyan, mint az ima, amit az ember elmond a végén. Voltak-e még szavaid a végén?
Biztosan nyugodt voltál. Csendesen lélegezve lenézel a fekete vízre, amely körülvesz, rád borul, mint egy takaró. Fölötted az ég. Talán ott van a hold is valahol. Nem úszol. Nem, a hátadra fekszel és hagyod, hogy vigyen a víz. Mint a partra sodort tárgyakat. Vizes a kezed, ujjaid között tovaáramlik a víz. Meglepődsz. Mennyi víz: a szádban, füledben, orrodban. Lassan, de mégis gyorsan ömlik a torkodba. A sötétség hulláma. Ajkaid az igen szót formálják. Csak nyelsz újra és újra, majd a hold pontosan rád bukik az égről. Zuhanórepülésben.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Ballade vom Rhein, In: Zoë Jenny, Spätestens Morgen. Erzählungen.

©Frankfurter Verlagsanstalt GmbH, Frankfurt am Main, 2013.

*

A fordító jegyzete: 

Zoë Jenny prózaíró 1974-ben született Bazelben. Gyermekkorát szülei válása után apjánál töltötte Svájcban és Görögországban. 1993-tól jelennek meg írásai irodalmi lapokban. Első regényét 1997-ben adták ki Das Blütenstaubzimmer (Virágporszoba) címmel, amely egy magányos, szeretetre vágyó tizenéves lány története. A könyv világsikert ért el, 27 nyelvre fordították le, magyarul is megjelent. Az első regényt több is követte. Az írónő erőssége a mesteri miliő- és lélekábrázolás. Legutóbbi kötete: Der verschwundene Mond (Az eltűnt hold) 2022.

Jürg Federspiel (1931-2007) akitől Jenny ebben a balladában búcsúzik, szintén svájci prózaíró volt, sokáig szenvedett Parkinson-kórban, majd öngyilkos lett, a Rajnából fogták ki. Műveiben előszeretettel írt meghökkentő és visszataszító dolgokról, egyedi jelensége volt a svájci irodalomnak. Gyakran utazott New Yorkba, és elborzasztották az amerikai életforma furcsaságai, amelyeket sajátos ironikus, néhol szarkasztikus stílusban jelenített meg.  Z. Jenny is említi a Balladában a Museum des Hasses. Tage in Manhattan, 1969 (A gyűlölet múzeuma) c. feljegyzéseit és a Die Ballade von der Thypoid Mary,1982 (Mary, a halál angyala) c. írását. Mindkettő megjelent magyar fordításban.