Wei Zhuang: Egy Qin-beli úrhölgy panasza (részlet)
Wei Zhuang: Egy Qin-beli úrhölgy panasza (részlet)

Az Egy Qin-beli úrhölgy panasza (Qin fu yin) című vers Chang’annak, a Tang-dinasztia fővárosának 880-ban bekövetkezett pusztulását írja le egy onnan elmenekülő nő szemszögéből. Chang’an (jelentése: ’hosszú béke’) a maga egymillió lakosával a korabeli világ legnagyobb városa volt, s a kínai történelmi tudatban a Tang-kori Chang’ant minden idők legpompásabb, legfényesebb, legnagyszerűbb metropoliszaként tartják számon. Mivel a hagyományos kínai épületek múlékony anyagokból épültek (fából, döngölt földből, vályogtéglából), a kínai városok gyakran megsemmisültek egy-egy árvízben, háborúban, tűzvészben, s ezek a katasztrófák rendszeresen szerepelnek toposzként az irodalomban is. Az egykor nyüzsgő, fényűző, gazdag paloták, piacok és lakónegyedek pusztulása az élet és minden földi hívság mulandóságát szimbolizálja. 880-ban Chang’ant a lenti részletben is említett Huang Chao lázadó csapatai foglalták el és rombolták le, akkora pusztítást végezve, hogy a korábbi évszázadokban többször újjáépült város ezúttal évszázadokra elnéptelenedett, soha többé nem nyerte vissza régi nagyságát, s fővárosi rangját mindörökre elvesztette, bár így is hosszabb ideig volt birodalmi főváros, mint bármely másik kínai település. Ma Xi’an (’nyugati nyugalom’) néven Shaanxi tartomány székvárosa, a Tang-kori Chang’anból csupán két épület maradt fenn benne. A civilizációs sokként ható Huang Chao-féle lázadás nemcsak a fővárost, hanem az egész birodalmat romba döntötte, az aranykornak tekintett Tang-dinasztia hamarosan véget ért, s fél évszázadnyi zűrzavar következett a kínai történelemben, amelyből már egy egészen más Kína emelkedett ki. Az Egy Qin-beli úrhölgy panasza a leghosszabb fennmaradt Tang-kori vers, 238 darab szabályos, hét írásjegyes rímelő sorból áll. 886 körül íródhatott, s a szerző életében nagy népszerűségnek örvendett, ennek ellenére csak kéziratos példányai maradtak fenn Dunhuangban egy csaknem kilenc évszázadra elfalazott barlangtemplomban, melyet Stein Aurél fedezett fel a nyugati tudományosság számára a XX. század elején. (A fordító jegyzete)

                                                            

Két éve, ötödik napján hús havának
madaram tanítom, zárom kalitkámat.
Tükörben fésülöm szép hajkoronámat
bágyadt-csendben dőlök faragott korlátnak.
Hirtelen támadnak vörös porfellegek,
s hallom, hogy az utcán püfölik a dobot.
Kitódul a népség, átható rettenet –
„Rémhír csak” – biztatnak udvari írnokok.
Nyugatról vonulnak császári vitézek –
„A Tong-hágónál majd bőszen ellenállnak!”
„A Boye-had kitart! – pusmognak a népek –
„Jönnek a lázadók, de még messze járnak!”
Ám ekkor az uram érkezik vágtatva,
lóról le, kapun be, kábán, mint ki részeg:
porban menekülni őfelségét látta,
s hogy a fehér zászlók már mind ideértek.
Ordítás – gyerekek s gyengék vonszolása,
van, ki falra mászik, más meg háztetőre.
Déli lakó bízik, észak lesz mentsvára,
ki keleten honos, nyugaton rejtőzne.
Északi szomszédunk minden asszonynépe
hömpölyög az utcán, ádáz állatfalka.
Bamm – bamm! – iszonyatos robaj földre-égre,
tízezer hadimén, mennydörgésnek hangja.
Égre aranycsillag, vad tüzek lobbannak,
füst és láng borítja tizenkét főutunk.
Hideg fény fehérlik, búcsút mond a napnak,
szótlan szemléli ezt legfőbb isten-urunk.
Sötét felhők gyűlnek a hold udvarába,
Eunuch-csillagnak vöröslik a vére.
Elszökik a trónnal a felséges pára,
gonosz fény vetődik a Tai-csillagképre.
Valamennyi házban vér-szökőkút támad,
mindenhonnan halljuk sikoltozás hangját,
táncoslányok sorsa sötétben gyalázat,
gyermekünk, lányaink élve elragadják.
(…)
Mind a négy oldalról halál és enyészet,
vékányi színarany egy tál köles ára.
Shang Rang konyhájában főzik a fakérget,
emberhúst vagdalnak Huang asztalára.
Délkeleti úton nem jön táplálékunk,
feltöltődött árkok, fogyunk napról napra,
holttestek támasztják a Liujun-kapunk,
a Jijia-táborban sovány holtak halma.
Chang’an, mily néma vagy! Mi maradt belőled?
Kietlen piacok útján búza sarjad.
A Barack-kert fáit vitték tüzelőnek,
part menti fűzfákból torlaszokat raktak.
Ékes szép szekerek darabokra hulltak,
palotakapuknak fele romba dőlve,
a Hanyuan házban rókák s nyulak futnak,
a Szirmok csarnokát tövis nőtte körbe.
Összes régi pompánk mindörökre halva,
hiába keresnél, árnyak se maradtak.
Leégett kincstárban hímzett brokát hamva,
főúton tapossuk csontját nagyuraknak.

A vers szerzőjéről
Wei Zhuang (836?–910)

Késő Tang-kori kínai költő és politikus. 894-ben szerzett hivatali vizsgafokozatot, s ezután kisebb pozíciókat töltött be az összeomlóban lévő Tang kormányzatban, majd az ezt követő hadúr egyik főhivatalnoka lett. Verseit öccse gyűjtötte össze öt kötetbe.

A fordítóról
Salát Gergely (1975)

Kína-kutató, műfordító, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszék- és intézetvezető egyetemi docense.