Az évek lassan teltek, mint egy boglya széna,
Míg a virágok elszavalták soraikat
És csukák köröztek a halastó mélyén.
A toll tapintásra hideg volt.
A lépcsőház fölfelé sodort
Töredezett girlandokon át, megőrizve a melankóliát
Mely korábban lecsapódott az abc betűiben.

Ideje volna már a télnek, vattacukor-
Palotáival és a törődés fonalaival
Az ajkak szélén, pirosló foltokkal a homlokon és az arcpárnákon,
A színnel, melyet egykor úgy ismertünk: “hamvas rózsa”.
Hány kígyó és hüllő vedli le bőrét
Hogy az idő így telhessen,
A homokban egyre mélyebbre süllyedve, mind közelebb forogva
a konklúzióhoz. Eddig minden annyira jól ment és most,
Szóval hogy, valahogy szétesett az egész a kezünkben,
Ahogy egy változás megszólal, élesen
Mint horog a torokban, míg mellettünk dekoratív könnyek peregtek
a végtelenségnek nevezett lavórba.

Minden ingyen volt, a kapukat
Szánt szándékkal hagyták nyitva.
Ne kövess, tiéd lehet, amit csak akarsz.
És az egyik szobában valaki a fiatalságát vizsgálgatja,
Száraznak és üresnek találja, tapintásra lukacsosnak.
Ó, tarts magad mellett, ha csak a kinti világ
Át nem ölel mindkettőnket, hogy összeforrjunk, hacsak
A madarászok el nem rakják csalivesszőiket
A halászok be nem vonják sima üres hálóikat,
És mások részesei nem lesznek a roppant tömegnek
A tűzrakás körül, vagyis a helyzetnek,
Mely számunkra most már minket jelent, hacsak a sírást
a levelek közt föl nem itatják, az utolsó ezüstös cseppig.