Mélyen rejti a tengeri
Magány a hiú emberi
Gőgtől, mely tervezte őt – és pihenni engedi.

Acélkamráiban a hang
Hideg ár kongatta harang,
Elkésett szalamandratűz máglyája pang.

A fényűzést fokozni hivatott
Tükrön a nyál ragyog
groteszk közönnyel, melyet tengeri csiga hagyott.

Érzékeny lelket megkapó
Gyönyörű gyöngyök csillanó
Fénye kihunyt: fekete, fénytelen, fakó.

A fogyóholdszemű halak
Nézik a míves aranyat,
Kérdezik: „Hívságnak minek a foglalat?”…

És habokat hasító lényt
Teremtett a kemény
Akarat, melynek nem áll ellen se kény, se remény,

Vészjósló társat tervezett
Számára, roppant jéghegyet,
És közös, távoli végzetük elrendeltetett.

Az okos hajó alakult,
Formája, színe csak javult,
Messze csöndben pedig jéghalom növelte a súlyt.

Távoliaknak tetszenek:
Halandó szemnek nem lehet
Meglátni egybeforró történetüket,

Nincsen jel, mely arra mutat,
Hogy a véletlen indulat
Magasztos alkalomra két ikerfelet kutat,

Amíg csak az idő szövétneke
Kiált: „rajta!”, és nincs mese,
A frigyük beteljesül: megrendül két félteke.

*

Thomas Hardy kilenc nappal a Titanic elsüllyedése után, 1912. április 24-én írta meg Convergence of the Twain című költeményét, melyet újra lefordítottam. L.Z.