Nagymamám egyszer azt mondta, minden román recept
azzal kezdődik, hogy dinsztelj hagymát, mondod nekem,
és közben kockára vágod a lilahagymát. Ma szívből főzünk levest.
Az előkészületekkel kész vagyunk – korábban te áthelyeztél
egy doboz csirkeszívet a fagyasztóból a hűtőbe,
és én próbáltam nem más férfira gondolni.
Egyetlen feladatom: módszeresen kockákra vágni a krumplit,
ötöt. Megkavarod a hagymát, fröcsköli a szív az olajat.
Én ezalatt vágok, vágok és vágok. Ma este nem csak
egyszerűen levest főzünk – te nem eszel levest, mondod, csak
csorbát, és elmondod a különbséget, ami annyi, hogy a zellerszárat,
répát, paprikát lereszeljük, és hagyjuk, hogy forrjon, és forrjon
és forrjon. Ez nagyon is levesnek tűnik nekem. Nem halljuk forrni
a húslevest, mert ma este az alaplé
metaforákból áll – egy teljes kartonnal beletettünk.
Hétfőn egy másik férfi írt, félek jelen időt használni.
Ma estére szívritmuszavar-levest főzünk, és a másik férfi
azt írja, csalánkiütése lett, ételallergiától.
Sosem voltam allergiás arra, amit igazán akartam.
Fél tizenegy van, és a levesbe már mehet a petrezselyem.
A szíveket az íze kedvéért tettük bele, nem azért, hogy megegyük. Próbálsz
egyet sem hagyni belőle nekem – nem tudom a kellemeset elválasztani
a hasznostól. Felemelsz egy merőkanalat, és megkérdezed, hogy mondják angolul,
a polonic. Asztalhoz ülünk, szemben egymással, kimerjük
a szíveket egy üres tányérra. Megszeled a kenyeret.
Tudtad, hogy aki szívátültetésen esett át,
legyőzhetetlen sóvárgást érezhet a donor
kedvenc ételei iránt? Ma reggel a hírekben,
a pénteki előrejelzés így szól: az instabilitás visszatér.
Sótlan a leves, mondod, és saját szájunk íze szerint ízesítjük.

*

Az írás eredeti címe és megjelenési ideje: Tara Skurtu: Heart soup, Salmagundi, Spring 2017