Stevan Bradić: Mint a lehullott falevelek (1.)
Fotó: Németh L. Dániel
Stevan Bradić: Mint a lehullott falevelek (1.)

a szépiacsont
a versírás legjobb ideje
például
vagy ehelyett
a formátlan mocsár, vagy pusztán a sár látványa
a fenyegető este
jön jön
de írásra éppen jó
minden, ami összegyűlt, az összegyűlt, nem szóródhat szét
ó, a kisbetű, biztos önnön örökkévalóságában
a szempár átsiklik az ékezetek és a hegek fölött
valami létezett és valami újra létezni fog
de bizalom és ok nélkül
hát jó
semmi nélkül
ezért hát a fantasztikus nagy semmibe viszlek téged, lebegéssel teli
világba, nincs észlelet a tiszta színek mögött
tárgyak sincsenek
és a nádas a látóhatáron túl
az elavultság igazából nem jó szó
talán az összhang hiánya, meg nem felelés vagy hasonló
a karneváli teherautók összeütköztetésének elutasítása,
ami heves ujjongást idéz elő a nézőtéren;
de itt van
a felhők alatt
a kampóra akasztott ítéletidő
nem számítottál rá
senki sem beszélt róla neked
beárad az ablakon át, mint a lehullott falevelek
hívogat
kimész-e
gyerünk
ne félj.

*

A vers eredeti címe: Kao pokidano lišće (Kéziratban)

A vers szerzőjéről
Stevan Bradić (1982)

Újvidéki költő, esszéista és kritikus.

A fordítóról
Orovec Krisztina (1982)

Televíziós újságíró, műfordító. 2017 óta a Híd irodalmi folyóirat fordításszerkesztője. Legutóbbi fordítása:  Vladimir Kecmanović: Az ágyú forró volt (Forum, 2019) 

Kapcsolódó
Stevan Bradić: Mint a lehullott falevelek (2.)