Nem hittem volna, hogy az ágak
úgy verdeshetik az ablakot,
mint valami gonosz karmok. Hosszú,
hústalan végtagok, még hosszabb
körmök püfölik
(tébolyodottan és tisztán csengőn)
az ablakot a Tasnád utcában.
Az üveg könnyezik,
ha azt mondom a nőnek: „A fenyő-
ágak csupán, ennyi, robotkám.”
A másiknak, aki nagy és összetett:
„Felhívom a hivatalt, és egy következő
viharig levágják”.
Most suhog az utca fölött,
a levegőt simogatja, hiszen
simogathatja is. A felhők,
mint a szemhéj, visszahúzódtak.
A redőnyön át napfény –
majdnem annyira jó,
mint bármely neuroleptikum.
Hol van a természet
hajdani arisztokráciája?
Lecsukom a laptopot, és fürgén
a hálószoba felé veszem az irányt,
mint kényszerleszállás
után a pilóta:
felemelkedik, és az ökumené
fényei felé tart,
még mindig belegabalyodva
a fel nem robbant helikopter köré
csavarodott ejtőernyő köteleibe.

*

A vers eredeti címe: Aterizare forțată.