Képzelj el egy földtörténeti térképet, ami zeneként van ábrázolva. Mitokondriális
Éva valahol Kongóban kezdődik, félúton a tiszta hang és a rikoltás között,

aztán szétterjed egész Afrikán, fuvolás hullámok itt, staccatós dobok ott, szét
a Közel-Keleten, Európán, Ázsián, a Csendes-óceán térségén. Harmóniák, arpeggiók, kakofóniák;

himnuszok, gyászénekek és siratók. Tetszőleges pillanatban – amelyet egy bizonyos vasárnapként
azonosítanak később Isten diadalmas álmában – Észak rátör Dél zenéjére.

Észak éléskamráiban és kebelében gyűlik a zene, míg Dél stelázsifiókjaiban és tüdejében
összetöpörödik. A gépi infografikán követheted, miként szippantják fel a zenét,

mint a fűzöld bankjegyeket vagy a csicsergő madarakat, mintha szívószállal szívnák, feldagasztja
a vékonydongájú északi országokat királyaik tokás pofáján keresztül. Láthatod a zenét

mint opálszínű mézet, évtizedről évtizedre borostyánosabb Észak kaptáraiban,
még remekebb, rétegzettebb, ragyogóbb, hercegnők fürdőznek a szimfonikus tejben.

Évtizedről évtizedre megfigyelhető, ahogy Dél zenéje egyre kopik, sikolyok szabdalják,
a déli géppuskaropogást precíz ütőszekcióként hasznosítják Észak dísztermeiben,

ahol Észak zenéjét hallgatják – hiszen minden zene Észak zenéje –
a hangszórókból, amelyeket valahol Délen gyártottak, habár ennél többet senki nem hallott

arról a vidékről. És amikor a déli hordák észak felé rajzanak zenéjükre éhezve,
megtorpannak a határon, útjukat állják a hang tornyosuló falai.

*

A vers eredeti címe: Animation. Kéziratban.