egyik éjjel, amikor raduval holdrészegen mentem hazafelé,
belevetettem magam egy pocsolyába, és testemmel
ablaktörlőset játszottam, hogy megmutassam,
olvadt hóban is tudok angyalkát csinálni.
ahogy felemelt a földről,
ránk ragyogott egy félénken mellénk
lopakodó autó fényszórója,
és megérintettem az eget,
megnyitottam a settingseket,
és a játékot easyre állítottam,
mert nem bírtam már így,
hogy mindennap többször meghaltam,
hozzám képest tom cruise a live.die.repeatben kis csicska volt.
de még ez sem segített.
én vagyok a noob a hálózaton,
aki 33 év után sem érzett rá a játékra,
és anyázza mindenki, mert elrontja nekik a filmet.
én vagyok a glitchcselő karakter,
aki lefagy egy akadály átugrása közben,
és ott marad remegve és kétségbeesetten.

5 éves koromban egy családi találkozón
apa két komoly sakkjátszma közben vali nagybácsival
arra gondolt, milyen vicces volna, ha engedné, hogy én rendezzem el a bábukat.
habár gőzöm sem volt, mit csinálok, minden bábut oda tettem, ahová jár,
de a parasztokat a szélekre rendeztem,
a fontos bábuk háta mögé,
apa meglepetten, büszkeségtől feszes ajakkal,
kissé spiccesen, vörös arccal és azzal a szomorú szemével,
ami mai napig követ, mint egy spektrális kamera,
megkérdezte, miért így csináltam.
azt mondtam, hogy a parasztok kicsik, és meg kell védeni őket.

azóta egyetlen játszmát sem nyertem meg,
nem hiszem, hogy azóta megleptem volna bárkit is,
senki sem lett rám büszke,
az egész életem egy sor cutscene,
amiket nem tudsz átugrani akkor sem, ha esc.-et nyomsz,
és a következő pálya nem akar betöltődni,
mert az alaplapom elavult,
mert a videokártyám nem kompatibilis,
mert nincs elég ramom,
a tápom elcsesződött, és a hardom szakadatlanul crashel.
úgyhogy egy szép napon,
amikor raduval holdrészegen megyek hazafelé,
megérintem az eget,
és exit game-et nyomok,
és minden lehulló
esőcsepp
egy pixel lesz, ami épp kialszik.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Robert Gabriel Elekes: O dronă care să mă vrea în sfârșit doar pe mine. Bucuresti: Casa de Editură Max Blecher, 2018.