Önkényesen, nehézkedőn, színtelenül a Nyár,
mint a lusta király, aki épp kivégzést vezet,
elnyúlva a cinkos égbolt izzásában egyet
ásít. Alszik messze az ember, áll az aratás.

A reggelek pacsirtája fáradt, nem énekelt,
sehol egy felhő, sehol egy fuvallat, semmi ránc,
redő, csak ez a könyörtelen kéklő simaság,
ahol forrong a mozdíthatatlanságban a csend.

A gyötrő zsibbadtság legyőzte mind a tücsköket,
és a szűk mederágyban az egyenetlen kövek
fölött nem szöknek a félig kiszáradt patakok.

Habselymek szakadatlan pergetésével a fény
apályát s dagályát kiterjeszti mindenhatón –
darazsak röppennek itt-ott sárgán és feketén.

*

A vers eredeti címe és megjelenési helye: Allégorie, in: Jadis et naguère (Párizs, 1884)