Jim Harrisonnak, ájulásban

Lehet-e vajon – egy lépés csupán a be, a ki – hogy végre
maradni érkeztünk, tán sose menni tovább, csak lakni saját
őszünk s az emlékekből szőtt őszök között? Ez hát
az idő ősze, s az időtlenségé?

Mély és füstös az évszak, benne most egybegyűlt sokaság várja gyászunk, s hogy eresszünk mindent, mi múlt. Minket hallgatnak. Felrázzák a levelek kacaját.
Torokbőgő fehér fenyők hajladoznak.

Múlt már apánk s anyánk mogyorószeme. Múlt a sötét
folyóban öcsénk. Múlt gyermekünk – tán a riadt égboltba tűnt? Múltak szeretők.
Múlt nővérünk, ki nyelvét ölti. Múlt kanyargó ösvényünk.

Elmúlt, bolond erdei írkász. Vén szélhámos. Fiú, farkas. Madár.

Jön már a gyér s homályos évszak, benne most egybegyűlt sokaság
várja visszatértünk, s hogy ébresszünk mindent, mi
megmaradt. Minket néznek. Mintha felvillannánk hirtelen, egykor még szökellő önmagunk, örömre hagyva.

Mégis kuncog anyánk s apánk lova. Mégis a folyóba csobban öcsénk. Gyermekünk is – tán az égbolt riasztja? Még a szeretők is. Mégis nyelvét ölti a nővér. Mégis annyi nap megmaradt.

Mégis, bolond erdei dalnok. Vén szélhámos. Fiú, farkas. Madár.

Repülni tudtunk. Nem emlékszel? A nyílt ridegbe vetettük magunkat,
megállva szárnycsapás és alábukás között. Gömbölyödtünk s ugrottunk,
lebegtünk mint sóhaj a légben. Ott maradtunk, tán nem is mentünk tovább,
sose és mégis születtünk. A tér méhéből.

*

A vers eredeti címe és megjelenési helye: Autumn Door, in: What Saves Us: Poems of Empathy and Outrage In the Age of Trump, Martín Espada ed., 2019.

Köszönet Gyukics Gábornak a vers kiválasztásáért és a szerkesztésért.