Anyám nem szerette, ha puncin ragadták. Azt se, ha vaginán.
Az a férfi tette, az utolsó férje oly sok éve már abban
az apró faházban a rezervátumban, amint a tűzhelyhez hajolva fát
piszkált vagy naprózsaszín karral teregetett odakint. Tudom,
mert anyám ilyenkor felszökkent, lehordta, kezére ütött és ellökte
magától, mire ő csak kuncogva próbálta újból ostoba, részeg
karjaiba zárni. Tudom, mert anyám mindig a szememet kereste:
láttam-e vajon a rohamot, és vele a szégyenét. Birkózás közben
vékony, dereka fölé rángatott sárga házi ruhájában pillantásával
súgott nekem, mintha azt mondta volna, bocsáss meg kisfiam, vagy
ne lásd ezt kérlek, vagy nőj fel gyorsan és zúzd agyon ezt a férfit
az öklöddel. Égette a szemem. Megtanultam hát a vakságot, hogy
egy hajszállal könnyítsek a gyalázatán. Egymagamban játszottam, bottal
köröket rajzoltam a porba, a jövőt tervezgettem, de saját, halált hozó karjaim
egy örökkévalóság múlva kaptak csak erőre. Túl későn.

Amikor utoljára láttam anyámat, az ágya mellett ülve olvastam, néha
fölé hajoltam, amint világok között cikázott ide-oda. Csövekkel teli, kicsi,
eltorzult, valamit tágra tárt szemével figyelt a vállam fölött.
Megigazítottam vékony, sárga házi ruháját, megitattam poharából,
sebes öklömmel simítottam el a haját. Aztán megkérdeztem, mit lát.
Figyeltem, és ajkai megmozdultak, éget, éget.

*

A vers eredeti címe és megjelenési helye: It Burns, in: What Saves Us: Poems of Empathy and Outrage In the Age of Trump, Martín Espada ed., 2019.

Köszönet Gyukics Gábornak a vers kiválasztásáért és a szerkesztésért.