A füsttel teli konyhában ülök
cigizek köhögök törlöm az orrom
(nem akarnál hallani most engem)
ismét a könyvedet olvasom és
füstösek a gondolataim
és nem tudom mikor látlak még.

Akkor, amikor taxiba raktál,
csupa hideg csont voltam,
kitartóan hallgattam,
a sugárutakat róttam,
fogalmam sem volt hol járok
és csontig markoltam az ujjaidat
és leszállt az éjszaka a fagyos égből.

- Meg ne harapd a csuklómat -
mondtad,
az egy halálos pont.
összeszedted a nyakadnál
a sálat és a virágokat,
a taxi már rég elment
s az éjfél szétszórva a sörök között
forralt bor és hamuzók,
és mi egyre inkább meggyőződtünk
arról hogy meg fogunk halni -
nincs hogy sokáig bírjuk még
és azt mondtad
menjünk valami szép helyre,
találjuk valamit ami tiszta,
egy meleg szobát,
hogy ne így vegyen el Ő minket egyenesen
innen a kocsmából
vegyünk magunkra valami alkalomhoz illő ruhát,
kicsit simogassuk egymást

... és a madarak árnyéka foltokat hagy a szőnyegen
a párkány mellől kilesett parkolóban

egy melankolikus elme éjszakai gondolatai
cigiről gyújtott cigi
egy hulla a füsttel teli konyhában
három méterre a földtől
betonelemek között

vajon alszol? - olyan vagy mint egy vakond,
nem tudom mit csinálsz egész nap
és éjszaka, mikor ölellek, járatokat vájsz -
és a szomorúság bepárásítja az ablakokat
és az összes poharat
és minden gesztust szétporlaszt
és az összes szervet
amíg azt nem mondom neked:
ha most se tart
ha most se tudunk együtt élni,
akkor a fenébe az ilyen élettel
szeretettel, mindennel együtt.

*

A vers eredeti címe: Mâine, pe vremea asta.