Jordi Llavina i Murgadas: Karácsonyi ebéd
Fotó: PxHere
Jordi Llavina i Murgadas: Karácsonyi ebéd

És a fénytelen nap sötétjében égünk, mint a fáklyák
Oszip Mandelstam

Mindig elkésem, mondtad, amikor
végre
megérkeztél és beléptél az ajtón,
mi pedig már mind az asztalnál ültünk
- jó éhesen persze, és egyesek
kissé dühösen is-
mert kettőre beszéltük meg,
te pedig negyed háromnál előbb sose
értél oda,
szóval akkor már az előételből
csak néhány olajbogyómag árválkodott
a tányér szélén, meg szétszórt sószemek,
pár krumpli, egy tálkában valami piros szószmaradék,
a nagyok poharában egy-két korty ital.
Apa rosszallóan dünnyögött valamit,
de annyira diszkréten
- ráadásul a hangja is olyan vékonyka,
mióta megoperálták-,
hogy mintha nem is neked beszélt volna,
hiszen te voltál a szeme fénye.
Sajnálom: soha, de soha nem bírok ideérni
pontosan.
A darab miatt késtem, amit most próbálunk.
Közben levetted a sálad,
aztán a sapkád, a kabátod, a pulcsid.
A levegőben pedig, ahogy felkavarodott
a nagy vetkőzés közben, egy pillanatra
érezni lehetett a belőled áradó dohányszagot.
Olyan sovány volt a karod, a csuklód,
átlátszott a blúzod ujjának vékony anyagán,
- egyébként fázós voltál, de anyáéknál
mindig meg lehetett sülni-.
Leültél az asztalhoz és rögtön bolondozni kezdtél,
mi pedig minden évben megbocsátottuk,
hogy elkéstél, mert olyan jól esett a vidámságod.
Ó, mon Dieu, sosem tudok ideérni időben!
Reménytelen eset vagyok!
Azért mondtál ilyeneket, hogy mon Dieu,
mert két évig éltél Lyonban, egyedül,
amikor az ottani színművészetire jártál
(az utolsó karácsonyi vacsorán azt mondtad,
azért késtél, mert próbáltatok
– valami külvárosi Übü királyt, vagy egy Shakespeare-t?-).
Mi pedig nem mertük szóba hozni Lyont,
a kudarcodat. Nem voltál elég kitartó
– és az a szeszélyes természeted hozzá-!
Mindig elkésem, folyton ezt mondogattad,
ez volt a te mondatod, ez voltál te.
Anya pedig bármikor a védelmedre kelt:
három fiú után születtél,
te voltál az egyszem lány az utódok között.
Már akkor is későn érkeztél: Marc után kilenc,
utánam tizenhárom évvel, bár én vagyok a legidősebb.
És aztán úgy is maradtál és egész életedben
folyton elkéstél mindenhonnan.
A késés volt a te fátumod.
Mi meg, a három fiú, egyformán réveteg tekintettel,
itt ülünk most a szülőkkel,
akik már túl vannak a nyolcvanon,
és a tányér fölé hajolunk, három koravén testvér.
Milyen szomorú ez a karácsony, Laia.
A tészta a levesben olyan,
mintha térdkalácsok úszkálnának benne,
Quim pedig, Pep és Clara unokája
talán épp arra gondol, hogy a tálon
az az állattetem – a csicseriborsóval, káposztalevéllel
és répadarabkákkal töltött hús-
olyan, mint egy rozsdás páncél,
benne a lovag zsigereivel,
és vékony hártyává dermedt lelkével.
Anya nem tudja, mennyi só kell a csirkére,
ami különben is csöpög a zsírtól.
Hála az égnek, hogy van mandulás süti is,
ami megédesíti a szánk ízét! És hála az égnek,
hogy az ostyarudacskák is előkerülnek,
ami nem csak finom, de a gyerekek is
jól eljátszanak vele.
Mert mindig vannak gyerekek meg unokák
(és az első dédunoka, akit te már nem ismerhettél).
És te csak nem jössz, bár már nem is várunk.
Nem jössz többet, bár már nem is hagyunk neked
helyet az asztalnál.
A szellemek sosem késnek,
mert ahogy te is, az örökkévalóságban élnek (legalábbis
addig, amíg meg nem hal az utolsó ember is,
aki még emlékszik rájuk).
Ez az első karácsony, Laia, hogy nem vagy velünk,
és az első alkalom, hogy pontosan érkezel:
te vagy a láthatatlan vendég az asztalnál,
aki ugyanúgy eszik, iszik, ránk kacsint, mosolyog,
beszél hozzánk csendesen az emlékeinkben,
megcsiklandozza a gyerekeket,
aztán amikor vége az ebédnek, elvonul velük
egy sarokba, amíg a nagyok isznak
még egy pohárral,
és páran rá is gyújtanak, fújják a füstöt,
és apa közben nézi a tüzet a kandallóban,
miután visszatette a helyére a piszkavasat
– így érzi jól magát, nosztalgiába merülve-,
te pedig csodás történeteket mesélsz a kicsiknek,
havas tájakról és fagyos adventi időkről,
és a gyerekkor gondtalan világáról,
és olyan vagy, mint egy igazi kísértet – halhatatlan
és példamutató-, mintha csak egy könyvben olvasnánk.

A vers szerzőjéről
Jordi Llavina i Murgadas (1968)

Katalán író, költő, legutóbbi verseskötete: El magraner. Valls, Cossetània, 2020., melyet még ugyanabban az évben angolra is lefordítottak. 

A fordítóról
Bakucz Dóra (1977)

Irodalmár, műfordító, egyetemi docens. Legutóbbi fordítása: Mercè Rodoreda: A Kaméliás utca. (Megjelent a Kisgalamb és Cecília: Nők Barcelona kisvilágában című kötetben. L’Harmattan, 2019.)