G. C. Waldrep: Várerdő, Dinefwr
Fotó: Wikipedia / Daniel Phillips
G. C. Waldrep: Várerdő, Dinefwr

Majd’ mindennek van rejtett gyökere, az áhítatnak, ennek a varjúszárnynak is.
Vettem egy képeslapot a boltban, elküldtem a bátyámnak.
Semmit sem kért tőlem. Talán valami nagyobb rejtvényt
vártál. Egy orsókorongot. Egy fonalspulnit. Kutya kelt ki a Tywi-parti
virágágyásból. Úgy alakíthatod a képet, ahogy szeretnéd. Akár a birkák.
Vagy a hangyák, mindennapi munkájuk folyamán, fészekszagú útvesztőikben.
Itt az idő, mondta a barátom, hogy mindent egybevetve felmérjük kimerültségünket.
Hiszen végül is erre való a matek a maga bolondbiztos sematizmusával.
Merülj el mélyen a szemben, tanácsolják a szentek. Emlékeznek az időre,
de nem értik többé. Emlékszem
az ősi kútból ivó egyetlen varjúra, közeledésemre
elijedt. Ez az időben történt, gyötrő gyökerei
aláássák a jelen összes indítékát. Íme, néhány dolog,
amit mások az épületekben művelnek, idestova ezer éve –
ezt írtam a barátomnak. A szabad hely
a szentélyben szűkös volt. Hogy építsenek-e
nagyobb szentélyt, vita tárgyát képezte, de elutasították. Mivel,
így érveltek, ott a holtak alusszák álmukat természetes formájukban.
Könnyű túltenni magunkat a mértéken: medvehagyma, elpusztított
harangvirágok az erdőben. Repedt bordáim menedékre vágynak –
úgy értem, a testemen kívül. Egyszer beszéltem álmomban.
Most a munkásokat figyelem, ahogy az elbaltázott ültetvényt tisztítják meg
mindentől, ami üvegnek tűnik. Számolom, mint minden fenevad, a flekkeket,
a hamufoltokat a bundámon. Meglepődtem, vallotta be a tanár
barátom, hogy a gyerekek közül milyen kevesen tudták a nevét
annak a régi háborúnak. Engem az erdei szélfű, a piros mécsvirág,
az édesgyökerű páfrány lepett meg az ösvény mellett. Bármely térképen
be tudsz rajzolni egy várost. Képzeld el az ott élőket, hogy mit ültetnek
a kertjükbe, egészségügyi gondjaikat, sportegyesületeiket.
Épp így vagyunk itt mindig egy oltár közelében.
Lehet az ember alapos az imádatban, a nap és más fények
intenzitásában, amelyek azért utaznak, hogy a sejtjeinkben
pihenjenek, pihenést színleljenek. A walesiül vitatkozó család
nem része az állandó kiállításnak, tette nyilvánvalóvá a docens.
Emlékezz a gyerekek születésnapi légvárára
cifra hatoshangzatától megfosztva. A felfogható anyag sokra megy
az univerzum magyarázatában, de sohasem esik túlzásba.
Ezért bocsátkoznak az emlősök lélegzésbe, agyagozásba, politikába.
Mindannyian az Érzékek Fesztiváljának vendégei vagyunk:
némelyikünknek bekötik a szemét, mások bekötik a szemünket.
Senki sem jön ide a zuzmós trónushoz (pedig négyszemélyes),
kivéve a korosodó gyepmestereket kaszáikkal.
Tetoválásaik más, távoli hűségekre, régvolt szerelmekre emlékeztetnek.
Akárcsak az enyémek, ám azok a hagyományos értelemben véve mind sebhelyek.

*

A vers eredeti címe és megjelenési helye: Castle Woods, Dinefwr, Poetry, January 2020, Chicago
 

A vers szerzőjéről
G. C. Waldrep (1968-)

Amerikai költő és történész.

A fordítóról
Mohácsi Balázs (1990)

Költő, kritikus, a Jelenkor szerkesztője, a Versum főszerkesztője. Kötete: Hungária út, hazafelé (versek, Jelenkor, 2018).