Tudom már, hogy én csak egy rész vagyok,
de te, Anyám, hallgatsz, és nem beszélsz
a kínról, mely sebek mélyébe ömlik,
s nem izgat, hogy a birodalom romjain 
hogyan lehetne a kovász kovásztalan,
nem kell neked a pillanat, mely elrepül.  
Álcák alatt ott rejlik a gyökérzet,
s a hazatérés vágya egyre mardos,
jól emlékszem, mikor a karjaidban
voltam, hogy érezzem, vajon a szél
meddig cirógatott belső bimbót, rügyet.
Te nem mertél az én arcomba nézni,
a gyermekébe, kinek nem jut emlő,
elfordultál, hogy én világra jöjjek,
nem tudtam: fájdalom vagyok neked.