Ami van, az nincs. 
Persze, ahogy húzza a ló az igát,
elkopik minden. Lessük,
hogy csorog el a dolgok hője, míg az idő
elhalad. Az épületek összedőlnek, szétmorzsolódnak,
semmi sem marad, csak egy tégla. 
Már élnek és halnak a meg nem születettek,
az au pair árnyékában,
aki az ablakpárkányon gubbasztva
répát rágcsál, csacsog.
Semmi sem marad, csak az elmondott mese.

            Soren és Jean Paul egy bárban
            osztoztak a zuhanásban.

A lehetőségeket összeköti az összekötött
Kronosz és Kairosz. Két cirkuszi majom.
(a papír réz köldöke homályba vonná
ezt a mesét, de el kell mondani, mert biztosan)
Ezt is időnek nevezzük,
ezt, Rip van Winkle elégiáját,
a fej nélküli lovasét. 
Egy lecsapott fejű csurranó
folyik folyvást a múltba: ez a jövő.

Az az szerencsétlen horgász meg, feje helyén 
a kukacokkal teli zsákkal, az elvek kifordítására esküszik:
ha káoszt vetünk, szerencsés esetben rendet arathatunk,
lásd tekintélyes házak, újrahasznosítás, a halhatatlanság génje.
(Rogernek hívják, az elme doktora.
Kihűlt teáját mindig újra melegíti.
“Nem szeretem a zabkekszet. Vagy mégis.”)

Ez is az idő, a gyomorpép 
a has ritmusára járja.
A multiverzalizmus dialektikája:
“a Föld egy zárt rendszer, vagy másképp szólva,
zárlatok rendszere.” A világok
buborékok Isten habfürdőjében, az univerzum
egy nagy akara gombóc, kecsketejbe áztatott
áldozat. Buborékok.

                                     *

A fordító jegyzete:

A téglák nem esnek házzá. A gyomornedvek elemésztik az akara gombócokat, az istennedvek elbánnak veled és velem. Valaha halálosan szerelmes voltam egy férfiba, akinek mindenre az volt a válasza: entrópia. Sejthettem volna már az elején, hogy ebből nem lesz közös gyerek, de sokáig megkímélt a remény. Az a csendes düh, ami Niran Okewole versét is körbefolyja, és megrezegteti. Az a titkos belső lázadás, amit nem találtam meg a férfiban, aki az entrópiával tartott. Aki nem volt képes bízni benne, hogy ha feldobok egy petesejtet, leesik egy test, és krátert hagy.