A szerelem öt fokáról

Ifjú virág, (az Isten tartsa meg)
A szerelem öt fokát mondom el:
Vegyük előbb a lágy tekintetet,
Aztán a szót, mely csókra ingerel,
Ezt azután érintés váltja fel,
S követi ezt a legvégső fokon,
Hogy micsoda? ezt most elhallgatom.
De ha szobám nem volna ellenére,
E sok ruha terhétől szabadon,
Sőt meztelen mondom el mi a vége.

Igen

Majd szárazon fog csengeni
A bús igen az ajkamon,
Ha szívem önt elengedi,
S önnél tovább nem tudhatom.
Csak ennyi lesz a válaszom,
Egy puszta szó, egy bús igen.
De ha örül majd a szivem,
Hogy önt vakon szeretheti,
Csak higgye el, az az igen
Már lelkesen fog csengeni.

Hölgyének szájához

Ki engem csókra hívogatsz,
Te száj, hű mása klárisoknak,
Ki választ tiszta szívvel adsz,
Te száj, a hallgatást feloldjad,
Felelj: jövőm, hogy szívem olvad
Előtted, mint viasz a lángban?
Vagy arra, ki halálra váltan
Kegyed lesi, sújtasz talán?
Ó, száj, ki így hajszolsz a vágyban,
Mondjál nemet, s csókold a szám.

Igen és nem

Egy könnyü nem egy könnyü félmosollyal,
Helyénvaló, ezt jó, ha megtanulja.
Igent ha mond, szivem szerint azonnal
Megfeddeném, e rusnya szót ne fújja.
Nem mintha már unnám hallani újra,
Hogy a kivánt gyümölcs ölembe hullt,
De úgy a szép, ha míg nevetve nyújtja,
Azt mondja épp, hogy nékem mit se nyújt.

*

A fordító jegyzete:

Clément Marot (1496-1544)

Sok elsőség fűződik nevéhez: őt tartják az első igazi reneszánsz francia költőnek, ő írta az első francia szonettet (azonnal megteremtve a sajátos francia formát), és ő az első francia nyelvű zsoltárszerző (a magyar zsoltáréneklés hagyományában az ő verseinek Szenczi- Molnár Albert által készített fordításait használják). A század derekán szárnyaikat bontogató fiatal költők, a francia reneszánsz költészet nagy generációjának, a Pléiade költőcsoportnak tagjai őt tartják példaképüknek.