Vers a ravatalon fekvő Házsártos Löfbergné asszonyhoz,
a sír mellett költve.

Doktor BLAD barátomnak ajánlva.



Movitz barátom, nézd, mint nyeli el
    porhüvelyt a vaksötét,
Arany és bíbor örök otthonra lel,
    S ott hamuvá foszlana szét.
Zúgó folyójáról Kharón feltekint,
Sírásónk homokot a deszkákra hint
    Szőlőd többé nem préseled.
Jer hát Movitz, görgessünk idekint
    Nővérünk fölé sírkövet.

* * *

Kicsiny hajlék, hova vágyunk leszáll
    A suttogó fák rejtekén,
Mit markában tart az Idő s a Halál,
    Egy porrá lesz itt a csúf s a szép.
Az irigység hozzád nem keres utat,
S a boldogság, mely máskor fürgén szalad,
    Nem repdes soha a sírok körött.
Te fegyveres ellen, mire szántad magad?
    Lám, nyilad jámboran kettétöröd.

* * *

Csak zúg a nagyharang, s a kicsi ráfelel,
    A kántor díszített kapuba lép;
És míg a kórus egy imát énekel,
    Ő áldását hinti e helyre szét.
A menet a sírhelyig lassan halad,
Sárguló szirmok a talpuk alatt,
    Karjuk csak korhadó deszkát karol;
Fekete tömeg áll gyászsorfalat,
    S szemében könnyel a földig hajol.

* * *

Lám, Házsártos Löfberg örök álomra tért,
    Se bált, se nyaklevest nem lát már sosem;
De ott a fűből elfordítja fejét,
    S még egyszer e világra néz csendesen.
Nem pihen többé kocsmánk kebelén,
Búcsúzik tőle sok vidám legény;
    A flaskát ki fogja barátian?
Szomjazott ő, s bizony szomjazok én;
    Szomjazunk mindannyian.