Mindig is úgy ismertem őt, mint „Bobby, a költő,” bár, hogy valóban az volt-e, olyasvalaki,
aki szavakban él, világot épít a szavak zenéjéből, az legalábbis kérdéses.
A hippik és a „népuralom” furcsa éveiben, ha azt mondtad, művész vagy, az művésszé is tett,
de Bobby úgy is viselkedett, ahogy az a köztudomás szerint egy költőhöz illik.
Egyszerűen, de jó ízléssel öltözködött, keveset beszélt, de őszinte figyelemmel hallgatott,
és úgy tűnt, mintha örökké egyfajta mélázó, félénk komolyság lengené körül.
Elég jóképű is volt, és titokzatos, soha nem mondta, hogy honnan jön, sem azt, hogy épp
hogyan él: azt gondoltam, talán segélyt kap, de ilyesmit nem kérdez meg az ember.
Előbb a városban volt egy darabig, később néhány hónapra elveszett szem elől, aztán egyszer,
egyik este odajött hozzám a helyi könyvesboltban; látszott, hogy nincs jól mostanában.
Soványnak tűnt, egyik karja egy koszos kendővel fel volt kötve, a szokásos svájcisapka sehol,
mikor odafordultam hozzá, úgy hőkölt hátra, mint egy kisgyerek, aki fél, hogy megütik.
Aztán elmosolyodott magán, de nem jókedvvel; a szemei csak félig voltak nyitva, be van állva,
gondoltam, aztán meggondoltam magam: inkább szándékosnak tűnt, kevésbé esetlegesnek.
Mégis, egy kicsit hátra kellett billentenie a fejét ahhoz, hogy a tekintete fókuszában tarthasson:
nyugtalanító volt, olyan érzés, mintha valahonnét mélyről, messze önmagából nézne ki rám.
„Merre voltál, Bobby?” kérdeztem. Először nem válaszolt, de miután újból megkérdeztem,
azt suttogta: „A kórházban, basszus; volt egy idegösszeomlásom… aztán elvittek oda.”
Ezután visszasüppedt a mosolyába, csendjébe. „Mi történt a karoddal?”
Kicsit leejtette a vállát, a kötés szétnyílt, a karja mellett egy hosszú kés pihent.
„Ez elég veszélyesnek tűnik,” mondtam. „Szükségem van rá,” szólt vissza, és a kötés visszazárult.
Összezavarodtam. Azt hiszi, hogy valaki bántani akarja? Lehet, hogy azt hiszi, hogy én?
Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét; izgatottsága egyértelmű és nyugtalanító volt;
jóban voltunk, de nem igazán ismertem. „Hol van a könyved?”, kérdeztem végül.
Régebben mindig magával cipelt egy régi, bekötött betétkönyvet, a lapjain odafirkantott
vers oszlopok: ez volt a „könyv”, bár, amennyire tudtam, rajta kívül még nem olvasta senki.
Ismét semmi válasz; emlékszem, ki volt világítva a bolt, ő mégis árnyként maradt meg bennem;
úgy tűnt, mintha a lénye hatástalanítaná a fényt, leárnyékolná nyomorúságának tömbje.
A költők próbálják segíteni egymást, ha lehet: bármilyen rivalizálóak is vagyunk, mert azok vagyunk,
olyan kiszámíthatatlan élet ez, olyan sok bukással, hogy a legkisebb jóindulatra is szükségünk van.
Akár egy palotából jössz, akár a telepről, honnét tudod biztosan, hogy költő vagy? Hogy a munkádnak
időtálló értéke lesz-e, ha lesz egyáltalán? Kétség önmagunkban, már-már ez a mi definíciónk.
Most, ahogy itt várakoztunk Bobbyval, látszott, hogy pontosan ebből lett elege, ki akar szállni;
talán ez a magyarázat az idegösszeomlására, de vajon tőlem mit várhatott?
Biztos, hogy nem én voltam a legfeltűnőbb költő a környéken; alig publikáltam, nem olvastam fel,
és nem tanítottam, bár jobban meggondolva, lehet, hogy Bobby pont valaki ilyet keresett.
Valaki azt mondta egyszer, ha verset akarsz írni, előbb létre kell hoznod a költőt, aki majd megírja;
Bobby biztosan tudhatta, én megértem, hogyan hagyta cserben az általa létrehozott e-per-egy.
Jöttment Bobby, tudatlan Bobby, valószínűleg tehetségtelen Bobby: nem én voltam ez?
Pont olyan jól tudtam, mint ő, hogy milyen abszurd tud lenni, ha elcsépelt énünket alannyá tesszük.
De ha Bobby szakított a költészettel, mi az én szerepem? Hogy visszaigazolást adjak neki?
Hogy hízelegjek? Mondjam, hogy tartson ki? Mondhatnám, csakhogy egy művét sem ismerem.
Aztán ráébredtem, hogy az ittléte még ennél is sokkal többet jelentett – kihívás volt;
Bobby le akart győzni engem, és mindazt, amit én a fejében megtestesítettem.
Igazság szerint még hízelgett is nekem, hogy éppen engem szemelt ki, de hát ott volt az a kés;
bár a penge vékony volt, recés, kenyérvágásra, nem csonthoz és inakhoz való, azért mégis kés volt,
sérülést okozhatott: nem akartam, de éreztem, ahogy a pillantásom odatéved a siralmas tokra,
és közben láttam, hogy Bobby észreveszi az aggodalmamat: figyelmesebb lett, tekintete kiélesedett.
Bár egyáltalán nem fenyegetett meg – végül később sem – most már tudtam, hogy félek,
és Bobby is tudta: éreztem, milyen izgatott, hogy ennyire behatolhatott az érzelmeimbe;
egyszerre energia áradt szét belőle, reszketés, az elégedettség vagy a várakozás miatt:
„Ez itt az én versem,” mondhatta volna, „biztos vagy benne, hogy a tieid többet érnek?”
Aztán elmúlt a pillanat; olyan volt, mintha Bobby meghátrálna, pedig nem, mintha elkapná rólam
a tekintetét, pedig rajtam hagyta, de már mindketten tudtuk, hogy semmi sem fog történni,
mindketten rájöttünk, hogy rosszindulata csak egy álarc volt, mely nem takarhatta el gyengédségét,
azt a finom érzékenységet, ami olyan hasznos lett volna, ha folytatni tudta volna az írást.
Meg kellett éreznie azt is, hogy ezt gondolom; valami kikapcsolt benne, és azon tűnődtem:
vajon ezt vereségnek tartja? És melyikünk vereségének? És mi számított volna győzelemnek?
Ekkor sarkon fordult, és szó nélkül elment, otthagyott engem zátonyra futva a könyveimmel,
miközben ő kisodródott további életébe, saját kibúvói és az én kibúvóim súlya alatt.
Soha nem tudtam meg, hogy mi lett vele végül; megőriztem magamban: „Bobby, a költő.”
Csak azt remélem, hogy nem érte több bánat, hogy a Múzsa vigyázott jámbor, kóborló fiára.
*
A vers eredeti címe: The Poet