Odessza, 1825. október 29.

   Mért búsulsz? – még van idő, állok az ajtóban,
Bejárom az elhagyott hűs szobákat sorban,
Valamit tán feledtem; – zavart szemmel mérem
A falakat, melyekkel barátkoztam régen!
Annyi éjen s hajnalon, oly nagy türelemmel
Hallgatták sóhajaim okuk sejtelemmel.
Az ablaknál esténként gyakorta merengtem
Kibámulva s nem tudva, hogy mit nézegettem.
Felálltam, ha untatott az egyhangú látvány,
S hallgattam lépteimet visszhangosan járván
Ajtótól az ajtóig, minden szándék nélkül,
Óránk fémes ritmusát fülelgetve végül,
Vagy mint hernyó, ki olykor meg-megálldogálva
Araszolgat, tudva, hol szerelme szobája.

   Elhagyom hát a várost, mely sohase kedvelt,
Lakói öveztek-e szíves szeretettel?
Így távozásom okán nem borulnak gyászba,
Én se ejtek könnyeket értük e világban.
Mint a virágos réten káprázó szivárvány,
Egy tünékeny pókvirág fölötte elszállván,
Mit a szél a kiszáradt ágról elfújt messze,
Bár májusi rózsára bukkan eltévedve,
Megpihen s szirmaiba belegabalyodhat,
Vihar tépi le ismét, s űzi sebbel-lobbal;
Ismeretlen nevemet s külországi arcom
Úgy hordtam az utcákon, úgy a népes placcon,
S találkoztam szép hölgyek hadával naponta,
Mért vágytak megismerni? – mert külföldi voltam!
Gyermek űzi a lepkét, amíg szépnek látja,
Ha már övé – földobja: szálljon messzi tájra.
Szálljunk, s merthogy tollam van, haza visszatérve
Szálljunk mind magasabbra, végül föl az égre!

   Már pirkad. A kocsisok mindegyre rám várnak.
Pár könyv csupán, s kis csomag, vigyék vagyonkámat.
Menjünk, amint egykoron egy lélek se várt rám,
S hogy távozom, jó utat senki sem kíván már.
Emlékszem, mikor ifjan vidékem elhagytam,
Drága barátaimat, s azt a drága angyalt,
Visszanézve mentemben a fák közt feltűntek,
Láttam őket, s hogy intnek búcsút kendőjükkel.
Sírtam. Míg a sírással öröm jő a búra;
Ifjú voltam, s a vénnek könnyekre nem futja?
Ki világot nem látott; ifjan könnyű halni,
Övéinek szívében élőnek maradni:
De a vén, ki ismeri a világ álságát,
Nem hisz semmi csodában, bennük sem, kik várják,
Tudja azt, hogy örökkön ott marad a sírban.
Ezért van, hogy e várost elhagyva is sírtam.
Menjünk, mert a koporsót nincs ki marasztalja,
Tekintetével sincs, ki követni akarja,
Induljunk, könny az orcám nem fogja ellepni,
Felharsan a postakürt; ideje lemenni.