…
Megjelent hát Pan-ku, isteni nagy isten,
állt a kilencedik égbolt belsejében,
kezében fogta az Ég-megnyitó fejszét,
s vele megnyitotta a kaput az Égben.
Hegy-nyitó fejszéje, szél- és tűzfúrója,
s emellett volt még egy sárkányölő kardja.
Az Eget és a Földet Pan-ku szétnyitotta.
Fejszével a Napot s Holdat helye rakta,
Ég és Föld kettényílt, a világ lenyugodott.
Pan-ku jól tudta, mi Föld és Ég mintája,
Ég és Föld kettényílt, a világ lenyugodott.
Kavargott a Jin s Jang, vegyült a két pára,
vegyült a két pára, őskáoszt alkottak.
Mikor a két pára elvált, akkor lett az Égnek és a Földnek formája.
A könnyű és tiszta pára emelkedett,
a zavaros s nehéz pára mélyre süllyedt,
ekkor lett alakja az Égnek s a Földnek,
és az első ember kitárta az Eget.
– Dalok nagymestere, lassíts, kicsit állj meg –
Szólok én oda a dalok mesterének,
– Pan-ku, ő vajon mi módon született?
Szóba hoztad Pan-kut, hát én rákérdezek:
Pan-ku a világra mi módon született?
Hogy választotta szét a Földet s az Eget?
– Pan-ku a világra az Égtől született,
Hogy ismerték volna? A vadonban született.
– Miként lett szétnyitva a káosz világa?
– Pan-kuról beszélek, róla szól énekem,
az őskáosz Első Ősének jár hála.
Kilencvenegy pára kimerült teljesen,
elfoglalta rajta helyét az öt elem,
eredeti pára töltötte el testét.
– Merre tartott Pan-ku, milyen irányba ment?
Hogyan szerezte meg az Ég-nyitó fejszét?
Milyen volt a fejsze, drága vagy finom, szép?
Vagy talán valakik jó fából faragták?
Vagy tán acélból lett késszé kovácsolva?
Hallgatunk, mondd csak el nekünk származását!
Csak így lehetsz első a dalnokok között.
– Dalok nagymestere, hallgasd, majd én mondom,
hogy honnan jött, halljad, majd én elárulom,
ismert históriát kísér most a dobom.
A káosz idején megjelent ő, Pan-ku,
előbújt a világ a nagy zűrzavarból,
gyökere volt neki, Pan-kunak, azt mondják.
A világnak ekkor formája még nem volt,
nem vált még ketté a kék és vörös pára,
feketeség, káosz honolt a világban,
Fém, Fa, Víz, Tűz, Föld – az öt elem: ezeknek nem volt még formája.
Olyan sötétség volt, mint egy tyúktojásban,
szorosan egymáson több ezernyi réteg.
Hány esztendő telt el? – ezt senki se tudja,
a két pára vegyült, s lett tízezer lélek.
Pan-kut az őskáosz belül körbefonta,
Ég és Föld termékeny magja világra jött.
Ott volt Átölelő benn az őskáoszban,
Átölelő kék párát köpött, s a Kunlun-hegység formát öltött,
Égi szív, Föld-epe hegy szívében ottan,
s megszületett Pan-ku, az egyetlen ember.
Ki tudja, hány ezer hosszú tavasz eltelt,
növekedett Pan-ku, ember formája lett,
kába volt még Pan-ku, mint ki álomból kelt,
akkor kinyújtózott, Föld szívéből kibújt.
Szemét kinyitotta, emelt fejjel látta,
sűrű mély sötétség mindegyik irányba,
kihúzta derekát, nyújtózott felállva,
sötétséget s káoszt ő kipukkasztotta.
Széles lett Ég és Föld, nincsen neki párja.
Leszállt egy felhőnyi széles vörös pára,
s kinőtt belőle a Kunlun-hegység orma.
Miután a Kunlun nagyra növekedett,
sok-sok tavasz eltelt, hogy mennyi, ki tudja?
A Kunlunon egy nagy fekete sárkány kelt,
s háromszor a hegyet ekkor körbeszállta.
Pan-ku a fekete sárkányt levágta, az őspárából pedig mag lett,
a Kunlun háromezer ölnyit magasodott, és öt sárkány formáját vette fel.
A Kunlunból kinőtt öt hegységnek orma,
láthatóvá vált ott öt sárkányos forma,
tekergő-kanyargó, igen különös volt,
öt sárkány szájából piros színű víz folyt,
tenger belsejében az felhalmozódott,
a szentséges magzat ide láncolódott.
Mennyi furcsaság jött ekkor a világra!
Megjelent ő, Pan-ku, szállt mennydörgés hangja,
égi fényen áttört az isteni pára,
sötét felhőt s ködöt mind messze sodorta,
a káosznak akkor fejjel nekirontott.
Ketté akarta azt vágni mindenképpen.
Kutakodott Pan-ku mindegyik irányba,
lenn a tál fenekét, a tágas fedőt fenn
selyemszállal Pan-ku sűrűn összevarrta,
a káosz koponya formává alakult,
tapogatott jobbra, nem látott, nyúlt balra,
felül nem lelt nyílást, lent nem talált kaput,
úgy tűnt, az Ég és Föld el nem választható.
Nap Aranyföldje volt Pan-ku régi neve,
tízezer öl magas, nincs hozzá fogható,
káosz belsejébe növekedett bele,
egyre nagyobb lett már, nem volt, mi elfedje.
Fém, Fa, Víz, Tűz, Föld – a világ öt eleme:
Tejútról lehullott kincsek s drágaságok.
Leestek a földre, sok-sok esztendeje,
Föld gondozta őket, így lett az öt csillag,
Víz-csillagból tenger, mindent elborító,
Fa-csillagból lettek magashegyi erdők,
Fém-csillagból fejsze, az Eget megnyitó.
Úszott a tengerben, nem merült a mélybe,
Meglátta ezt Pan-ku, s gyorsan kihalászta,
alig különbözött egy nagy kőbaltától.
Útnak indult Pan-ku, világot bejárva,
elment ő keletre – a kelet homályos
elment ő északra – ott is alig látott
elment ő délre is – sűrű köd gomolygott
elment ő nyugatra – fénylő csillag várt ott.
Pan-ku felemelte, s nézte a csillagot,
átváltozott nyugat arany Fém-csillaga,
kőfejszévé vált az, ott volt őelőtte,
örvendezett Pan-ku, amikor meglátta,
nem aranyból lett az, ezüstre se hajaz,
olyan se volt, mint mit vasból kovácsolnak,
hanem a nyugatnak keng-hszi fém-magjából
egy csepp volt az, miből fejsze-forma olvadt.
Pan-ku sietősen a fejszét emelte,
tízezer font súlyos, két kezébe vette,
szemöldöke vidám, szívében nevetve,
felvette a fejszét, s ment a Kunlun-hegyre.
Magasodó hegység állta el az útját,
Pan-kunak a szája nyílott a beszédre.
E hegy éppen olyan forma, mint egy fejsze,
felvette, nem volt az könnyű se, nehéz se,
Pan-ku megszerezte kincsét s drágaságát.
Egy hatalmas fejszét fogva a markában,
megérkezett Pan-ku a Keleti-hegyre,
sötétség honolt ott mind a négy irányban.
Kábán érkezett meg magas hegy csúcsára,
forró köd hömpölygött, csaknem elégette.
Vajon hogy válassza szét az Eget s a Földet?
Ég-nyitó fejszéjét két kezébe vette,
Ég s Földet nyitotta alsó-felső részre,
útjából eltűnt a hegy egy suhintásra.
Pan-ku megérkezett a Kunlun-hegységbe,
feje fenn, szeme tág, nézett négy irányba,
mind a négy irányban sötétséget látott,
kereste, hogy merre éri el az Eget.
Keletre suhintott, nyugatra suhintott,
délre is suhintott, északra suhintott,
hangja, mint mennydörgés, szórt az tűz-csillagot,
tengert töltött, hegyet lapított, földet simított.
Pan-ku szétnyitotta hát az Eget s Földet,
az alábbi dalban mondunk erről többet.

*

A fordító jegyzete:

A sötétség története (Hej-an csuan) kínai mítoszok gyűjteménye, amelyet sokan az első és egyetlen ismert kínai eposznak tartanak. 1982-ben bukkant rá egy háromezer soros kéziratára Hupej tartomány hegyes-völgyes Sennungcsia körzetében Hu Csung-csün, a helyi kulturális központ munkatársa, majd a környékbeli földművesektől további változatokat is sikerült megszereznie. Ezeket összegyűjtve is publikálta, majd 2002-ben kiadott egy olyan ötezerötszáz soros, kilenc fejezetes változatot, amelyet az ismert több mint harmincezer sornyi szövegből maga állított össze egységes elbeszélő költeménnyé, a párhuzamosságokat és ellentmondásokat kiszűrve. A nagyrészt hétszótagos sorokból álló vers a világ teremtését beszéli el az őskáosztól kezdve az Eget és Földet kettéválasztó óriás, Pan-ku történetén és a vízözönön át az ember megjelenéséig és a mitikus uralkodók koráig. A sötétség története jórészt más forrásokból ismert elemeket tartalmaz, gyökerei a kutatók szerint a Tang-korig (7–10. század) nyúlnak vissza, és sokáig szóban adták tovább nemzedékről nemzedékre. A szöveget éjszakába nyúló gyászszertartásokon adták elő – dob és egyéb ritmushangszerek kíséretével – helyi férfi énekesek a koporsó körül ülő vagy táncoló hallgatóságnak. A fenti részlet A Nap és a Hold együtt világít című harmadik fejezetből származik, s az Ég és Föld Pan-ku általi szétválasztását meséli el.