1.

Két Isten van: egy a szekrényben,
a másikat az iskolából ismerem,
de egyik sem az enyém. Este
nyitottam rá ajtót, a nap többi

részében zárva volt. Ott gubbasztott
Isten a polcon, apám ingjei és gyapjú öltönyei
fölött, minden hindu háztartásba kell egy
mandir, a miénk nyakkendők és régi bőröndök közt

keményítőtől bűzlik. Az iskolában
szellem voltam, a padból néztem, ahogy
a többi lány nyelve alatt tartja Istent.
Ajkam még emlékszik az esti imára, amit

szüleimmel mondtunk, amikor a hálószobaszekrény,
kinyílt, és megjelent a fémbe faragott Ganésa,
és a kék Krisna, bekeretezve. A fordítására nem emlékszem,
nem is ismertem talán. Néha összezavarodtam,

és az arti szövegébe a Miatyánk szavait
kevertem, Áment mondtam Krisna, Krisna
helyett, sosem tudtam, mikor kell térdelni,
mikor kell valaki lábfejét megérinteni.

2.

Ezt jelenti nevem is: szentség, Isten, esti imák
egy szekrényhez. Anyám azt mondja,
mielőtt megszülettem, a torkát kapartam,
fülébe zúgtam, és apám minden este

egy lányért imádkozott a nyitott szekrényajtónál.
Úgyhogy esti ima vagyok, naplemente és mantra.
Az iskolában olyan név után vágyakoztam, ami
lágyan nyelvemre simul, könnyű kimondani.

Lisa vagy Julie akartam lenni – barnahajú,
szeplős, akinek a bőre nem alkonyatszínű,
nevét a fogaidhoz nyomhatod, nyelvedre
tűzheted, amerikai név, hintáké a hátsó kertben,

sütőben sült vagdalté, nem egyszobás,
parkolókra néző apartmanoké, curry szagé,
aminek az emléke aztán napokig kísért
a folyosókon. Néztem sötét lábszőrömet,

és gyűlöltem. El akartam tűnni, olyan akartam
lenni, mint az iskolában a pirospozsgás
lányok, akik dacosan megégtek a napon.
A tükörben máshogy hívtam magam, gyakoroltam

a neveket, imákat, szavakat raktam a számba, és úgy tettem,
mintha oda tartoznának: Ram, Ram és hallelúja, Bhagavan,
Uram, legyen meg a Te akaratod, Om shanti, shanti, shanti.