Tibor Fischer: Francia folyó parancsot teljesít (részlet)
Fotó: Pixbay / Walti Göhner
Tibor Fischer: Francia folyó parancsot teljesít (részlet)

A magyar származású angol író, Tibor Fischer vadonatúj, megjelenés előtt álló regényében a világ legbénább bankrablója, és a pétanque, ami megmentheti a világot. A részletet Farkas Ákos fordításában közöljük. 

Alain semmiképp nem akart elkésni. Így aztán majdnem húsz perce maradt a tanítás végéig, és mivel éhes volt, átment az utca túloldalára, hogy kávét meg valami harapnivalót vegyen magának.

Mikor benyitott a kávézóba, meglátta Centime-ot, aki a helyiség végében ült egy asztalnál. Elengedett testtartása olyasvalakire utalt, aki immár beletörődött, hogy tizenöt évet ült börtönben, és közben a haja is kihullott. Valahányszor meglátta Centime-ot, Alainben felötlött a kérdés, vajon hogyan kapta Centime ezt a furcsa ragadványnevet, de sosem tudta felidézni a választ. Centime már akkor Centime volt, amikor először megjelent az iskolában. Még az édesanyja is így hívta.

– Hé, Alain! – kiáltotta Centime, mintha elkerülhette volna Alain figyelmét. Mindketten elmosolyodtak. Van, hogy bizonyos élmények – az iskola, a sereg, egy állás – olyanokhoz is közel hozzák az embert, akiket amúgy ki nem állhatna. De volt valami, egy nevetés, egy sérelem, valami közös cél, ami összekötötte őket. Az iskolában mindenki kedvelte Centime-ot. Laza srác volt: túl nagydarab ahhoz, hogy belekössenek, és túlságosan nyugis, hogy ő kössön bele másokba.

Mikor megkapta a kávéját és a pain au chocolate-ját, Alain odaült Centime-hoz. Centime mellett egy szatyor feküdt, benne pólókkal – ezeket az aláírásával ellátva árulta.

– Hogy megy a bolt? – kérdezte Alain.

– Nem fogok meggazdagodni.

– Akkor már ketten vagyunk. – Alain beleharapott a pain au chocolate-ba. Ez most tényleg jó volt. Azért akad még, aki odafigyel.

– És veled mi van?

– A meló, az van. Igazából csak a meló. Szinte semmi más. – Alain kivette Centime egyik pólóját, és megvizsgálta. Az anyaga elsőosztályú pamut. Centime büszke volt a portékájára.

Az iskolában mindenféle kellemetlen figurával voltak összezárva. Mint várható volt, közülük jónéhányan kisstílű rablóként, betörőként, asszonyverő striciként vagy helyhatósági képviselőként végezték. Egyiknek sem volt nagyobb dobása, nem úgy, mint Centime-nak, ennek a hányaveti srácnak, akibe lépten-nyomon belebotlott az ember, ahogy a vécében füvezik, és közben AC/DC-t hallgat.

A pólón fölül ez volt olvasható: „Centime spanja vagyok.” A trikóra egy fotó is rá volt matricázva: Centime-ot ábrázolta, nagyon laza pózban, alatta, elegáns kézírással a felirat: „A világ legbénább bankrablója”.

És ebben nem volt semmi túlzás.  Újságírók és tévés dokumentumfilmesek sora járt utána a dolognak, és mind megerősítették a hírt. Centime egymaga külön kategóriát testesített meg.

Centime három bankrablást követett el, de egyik se hozott a konyhára egy árva, hm, centime-ot se. Először még csak a sörétes puskával nyomuló fickó samesze volt. Centime társát kétszer rúgta arcon a biztonsági őr, aki Franciaország ötödik legjobb kickbox-harcosa volt, mégpedig a nehézsúlyú kategóriában.

Látva, hogy alakul a helyzet, Centime futásnak eredt, de mindjárt el is ütötte egy autó, ami szilánkosra törte a csípőjét. Ez senkiből sem váltott ki együttérzést, úgyhogy rövid úton lesittelték.

Másodjára már jobban ment a dolog. Bennfentes információknak köszönhetően ötszázezer euróval sikerült kereket oldaniuk. Ebből azonban Centime egy fillért sem látott. Két bűntársa a teljes zsákmánnyal elszelelt, miután kirúgta Centime három elülső fogát, és ráhagyta az előkészületek költségeit (a paróka elképesztően sokba került). És ismét irány a börtön.

Harmadjára Centime már egymaga húzta be a pillekönnyűnek ígérkező balhét, csak hát sikerült a bankban elejtenie a tárcáját, benne kilencven euróval, a szerencsepénzével, és a lakcímével. A rendőrök még azelőtt elkapták, hogy összeszámolhatta volna a zsákmányt. A tárcáját és a pénzét sosem kapta vissza. „Az inkompetencia nem mentség” – kommentálta a bíró a Centime-ra kiszabott újabb súlyos börtönbüntetést. Centime mindent összevéve tizenöt évet töltött rács mögött, és közben mintegy hatezer eurónyi veszteséget is elkönyvelt.

Ezek után Centime pályát módosított, és mint megtért bűnöző találta meg új hivatását: konferenciákra járt, iskolai foglalkozásokat tartott, és vetélkedőkön zsűrizett. Meggyőzően tudta előadni, hogy a bűnözés mennyire nem kifizetődő (noha az ő esetében végül is jövedelmezőnek bizonyult). Sztorijának köszönhetően kisebbfajta országos celebbé, beszélgetős tévéműsorok visszatérő vendégévé avanzsált. Legalábbis a szülővárosában, Toulonban valóságos sztárnak számított. Pólók és más holmik eladásával, bevásárlóközpontok vagy éppen bankfiókok megnyitásával kereste meg a betevőt.

A póló. Igen, a póló, az a lesz legjobb, gondolta Alain. A pénz az pénznek is látszik, ha netán rosszul sülnek el a dolgok. Viszont egy póló, az más. A póló egyfajta ajándéknak is tekinthető, nem feltétlenül közönséges lefizetésnek. Aztán jöhet még egy ajándék, ha egyszer elintéződött az ügy. Esetleg valami mutatós lábbeli. Meg persze egy kis pénz is, mert a pénz azért pénz.

Nosztalgiáztak egy kicsit az egykori kémiatanárukról. Felidézték Régis, a Röfi emlékét is, akit senki sem látott, mióta végeztek az iskolában. Régis volt az, aki elkötött egy kocsit, amivel aztán egészen Marseille-ig autókáztak, hogy ott felkeressenek egy sztriptízbárt. Aztán mikor megkapták azt a röhejes számlát, futhattak, ahogy a lábuk bírta a nyakukba lihegő kidobóemberek elől, akik jószerivel a Canebière utca végéig üldözték őket. Az éjszaka közepén stoppal kellett visszamenniük Toulonba.

– Neked Marseille-ben lenne a helyed, Alain – jelentette ki Centime. – Ugye, soha nem fogsz Párizsban dolgozni?

– Be nem teszem a lábam Párizsba.

– Marseille – fűzte tovább Centime. – Tuti, hogy Marseille a neked való hely.

– Jó nekem itt, Toulonban – felelte Alain. – Itt ismernek.

– Azt hittük mind, hogy a foci lesz neked a nyerő – mondta Centime. Ezt minden találkozásuk alkalmával elmondta, őszinte csalódottsággal.

– Én is azt hittem.

– Persze sosem voltál igazi kilences. – Itt mindenki futballedző.

– Na ja, olyan álkilences voltam. – Alain remélte: Centime nem fogja felvilágosítani, hogy igazából melyik poszton kellett volna játszania.

– Még álkilences se voltál. Megvan még a tetkód? Sose éreztél kísértést, hogy leégettesd?

– Megvan a tetkóm. – Alain jobb szerette volna, ha nincs meg, de legalább azzal vigasztalhatta magát, hogy a harcoló skorpióhalat, a Sporting Toulon emblémáját gyönyörűen varrta fel a hátára a touloni csikágóban működő tetkós, aki annyira profi volt, hogy el is ment Japánba hülyére keresni magát.

– És az asszony, ő hogy van? – érdeklődött Centime. – Hogy neked mekkora mázlid volt, te szoknyapecér!

–  Mázlim volt.

– Totál mázlid volt, pedig ronda egy szoknyapecér vagy.

– Geraldine jól van. Kirándultunk egyet Lyonba a hétvégén. Vett egy kiló cseresznyét a piacon Crois-Rouge-ban, de megesküdött, hogy becsapták. És akkor mi van, mondom. Finom a cseresznye, nem nagy ügy, ha kicsit elmérték. Kibírjuk, ha hat szemmel kevesebbet tettek a zacskóba. De nem, ő csak mondja, mondja, hogy meg sem közelíti az egy kilót, hogy túl könnyű a zacskó, hogy vissza fog menni, és fogadkozik, hogy viszi magával a saját mérlegét. Lefogadom, hogy még húsz év múlva is emiatt fog füstölögni.

– Marseille-ben lelőnek, Lyonban átvernek.

– Megesik mindkettő itt is, meg ott is.

– Te rájöttél már, hogy mi a különbség egy lyoni bouchon és egy vendéglő között?

– Nem. Viszont egy bouchonban a pincér tényleg ránk akart sózni egy vitéz szemlinget.

– Egy vitéz micsodát?

– Ez a vitéz szemling valami alpesi hal akar lenni. A szomszéd asztalnál ülők épp azt ettek. Hát, a fél fogamra se lenne elég. Mondtam is a pincérnek, hogy engem ne nézzen párizsi balfasznak, nekem hozzon egy rendes boudin noirt. Aztán majdnem sírva fakadt, amikor sült krumplit is kértem hozzá. Ez mindig hat az ilyen kócerájokban.

– Fel kellett volna képelned, Alain.

– Hétvége volt. Figyelj, most nem maradhatok tovább. Még ki kell érnem kocsival Cuers-be.

– Ez még mindig az a te híres sorozatgyilkos-elméleted? Már a suliban is arra voltál rácuppanva.

Rá volt, bizony. Mert akkor kezdődött minden. Sylvie Smitsszel, azzal a tizenkilenc éves holland diáklánnyal, aki stoppolás közben tűnt el Marseille-ből Toulonba menet. Nem volt túl nagy felhajtás körülötte, de a lány fényképét lehozták az újságok.

Nyilván a család intézte el, hogy lehozzák a fényképet, és legyen már valami. Nyilván nem hozták volna le a fotót, ha a lány nem olyan csinos, mint amilyen. Alain maga is gyakran feltette magának a kérdést, hogy akkor is beszippantotta volna-e a történet, ha a lány nem lett volna olyan csinos. Máig őrizte a megsárgult képet, amit a Var-Matinból vágott ki akkor.

– Fura dolog ez – szólalt meg most Alain. – Elvben a város a bűn fészke, teli perverzekkel, kuplerájokkal, drogtanyákkal, lövöldöző bandákkal, mindenféle eszelős ocsmánysággal, pedig a vidék legalább annyira elvetemült, ha nem még inkább.

– Ezzel nem tudok vitatkozni, Alain – felelte Centime. – Az olyan helyek, mint ez a Cuers, rám is a frászt hozzák. Kint az isten háta mögött meg se hallják, ha valaki sikoltozni kezd, és még a holttestét se fogják megtalálni, mert ki találná meg egy harminc kilométeres körzetben. Szimatolhat ott egy falka rendőrkutya is, hiába. A legsűrűbb sötétség a vidéket üli meg.

A legsűrűbb sötétség a vidéket üli meg. A börtön a költők iskolája, vagy mi.

– Mennyiért adod a póló darabját?

– Neked ingyen adok egyet, Alain. Csak nem fogadok el pénzt éppen tőled?

– De nekem kettő kéne. És az üzlet, az üzlet.

– De hát titeket, rendőröket elég pocsékul fizetnek, nem?

Végül Centime csak elfogadott egy kis készpénzt, és textiltollal aláírta a pólókat.

– Jó volt látni, Centime – mondta Alain. Maga is meglepődött, hogy komolyan gondolja, amit mond.

Odakint a gyerekek már sorjáztak ki az iskolából. Négy felső tagozatos fiú egy kisebb csoportba verődve dumálgatott. Alain elővillantotta az igazolványát.

– Ki a legtökösebb gyerek a troisième-ben? – kérdezte. A srácok gondolkodás nélkül vágták rá: „Lionel.” Rá is böktek egy kefefrizurás, szőke gyerekre, aki épp a viharvert gördeszkáját babrálta. Mindig ezek a vékony, izmos kölykök azok, gondolta Alain.

– Hé, Lionel! Volna egy melóm a számodra.

 

  1. június 18.

Kedves Alain!

 

Mi van már az emberekkel? Miért képtelenek meglátni az igazságot? Még akkor is, ha ott van az orruk előtt? Miért nem hallgatnak az okosabbra?

A pétanque megmentheti a világot. De tényleg.

A pétanque maga a tökéletesség. A világon nincs még egy ilyen golyósport. És ne gyere nekem a boccéval! És a jeu provençallal, a tekével meg a boules-lal se! A lyoni boules-lal meg aztán végképp ne! Még leírni is rühellem ezeket a szavakat.

Bocs, de nem is tudtam folytatni ezt a levelet az előbb. Elég volt leírnom, hogy lyoni, és olyan dühbe gurultam, hogy muszáj volt lefeküdnöm.

És a lyoni újság? A Haladás? Mégis, micsoda elnevezés ez? Mennyire kell valakinek a saját tökét vernie, hogy egy újságot Haladásnak nevezzen el? Mert micsoda tahó beképzeltség kell ahhoz, hogy egy helyi lapot Haladásnak hívjanak? Merthogy ők haladnak az élen egy jobb világ felé, mi? Csak mert a városukban volt néhány sztrájk még a tizenkilencedik században, ami tetszett Marxnak, meg mert lehoznak egy cikket valami sörivó szarkáról.

Ezek a beképzelt félpárizsi majmok ott Lyonban, ezek nagymenőnek hiszik magukat, csak mert valami folyó ömlik át a városukon? Mer ennyi. Van nekik egy folyójuk, na jó, van nekik két folyójuk, meg egypár túlárazott vendéglőjük. Egy kis víz meg némi kaja. Ennyi.

Van víz meg kaja Lyonban. Hát, gratulálok! Ilyen még nekünk is van. Van itt víz nekem a cellámban, sőt még kaja is. Nyugodtan benézhetnének hozzám a Michelin ellenőrei, hogy leteszteljék a H2O-t meg a kosztot.

Mer ki nem tud elkészíteni egy boudint? Rendelsz véres hurkát valami tuti helyi beszállítótól, és beleteszed a lábasba. Vagy besétálsz egy boltba, megveszed azt a boudint, oké, ellopod, oszt szépen belenyomod a lábasba. Csak oda ne kozmáljon! Mert ebben áll a nagy titok, az illuminátusok titka. Hogy nem szabad odaégetni. Dobj mellé néhány almát, ha nagyon hasítani akarsz. Attól tényleg csodás lesz az íze.

Hogy a quennelle? No, az még a tiszta átverés.

Bocsesz, de megint le kellett feküdnöm. Még hogy a quennelle! Az a halízű húsgombóc? Ha valaki húsgombócot akar enni, egyen húsgombócot! Ha meg halat, hát egyen halat! Kinek jut eszébe halízű húsgombóccal nyomulni?

Egyetlenegy dolgot bánok csak, de tényleg csak egyet, mert nem kenyerem a megbánás, de ha muszáj megbánni valamit, mer például egy ilyen tévévetélkedőben vagy egy interjúban rákérdeznek, hogy na, mit bántál meg, akkor azt mondanám, nagyon sajnálom, hogy nem öltem meg egyetlen lyonit se. Jesszus, mit gondolnak ezek magukról? Többet a számra se veszem ennek a városnak a nevét. Mert már ennyitől dühbe gurulok.

De ha már annak a városnak a szaros lakóiról beszélünk, akkor tessék, Marc, ez a szteroidon felpumpált izomagy elköltözött, fel északra. Hála Isten!

Én nem tudom, mi folyik ott, de szerintem senkinek nem nyalták úgy ki a valagát a börtönben, mint Marcnak. Azt beszélik, hogy Pumpa Marci jakuzzit építtetett be a cellájába. Szó szerint jakuzzit tettek a cellájába ennek a pöcsnek. Persze nem jakuzzinak hívják, pedig az, jakuzzi.

Azt is beszélik, hogy ha odamennék hozzá aláírást kérni, mint egy tuti rajongó, még egy luxusszappant meg pár szál cigit is adna hozzá. A fegyőrök szó szerint lemasszírozzák minden reggel, miközben egy patikát meg lehetne tölteni a cellájában tárolt drogokkal. De miért vagyok én így rákattanva pont erre a Marcra? Mintha nem jönne minden héten friss szállítmány az ilyen pöcsfejekből.

Mert az egész a küzdelemről szól, nem, Alain? A tökéletességről. Ha nem azért vagyunk itt, hogy a tökéletességre törekedjünk, akkor miért? A pétanque a létezésünk szimbóluma. Örömmel jelenthetem, hogy a könyvemben már az ötszázadik oldalnál járok. Nyilván te is tudod, hogy egy csomó könyvet írtak már a pétanque-ról, de ez lesz az első, amiben a pétanque történetének a filozófiája lesz megírva.

Néha megesik, és ezt nem szívesen vallom be egy igazi férfinak, egy olyan kemény gyereknek, mint te, de néha depresszióba esek. Mert nem tudom elképzelni, hogy a pétanque valaha is olimpiai sportág lesz. Azok a beképzelt tökfejek a CSBM-nél semmit nem képesek elintézni, de még egy kört se tudnának lehívni a pultnál, nemhogy benyomják a pétanque-ot az olimpiára. Én csak az emberiség javát akarom. De ezt te is tudod.

 

Mit mindig, legeslegeslegjobb cimborád, aki sokat gondol rád:

Bruno  

 

 

A cikk szerzőjéről
Tibor Fischer (1959)

Magyar származású angol író.

A fordítóról
Farkas Ákos (1956)

Az ELTE docense, az angol-amerikai irodalom kutatója és fordítója, a Cartaphilus kiadó korábbi sorozatszerkesztője. Legutóbbi kötete: Will’s Son and Jake’s Peer: Anthony Burgess’s Joycean Negotiations (Akadémiai, Bp., 2002)