2. fejezet

De a faluban nem igen lehetett rendes munkát találni, legfeljebb telenként trágyát hordhattunk az asszonyoknak, akik maguk már nem bírták, és napi egy frank ötvenet fizettek érte, bár ez nekik túl sok, nekünk túl kevés volt; még néha két frankig is elmentek, ha a fiú erős volt, mint például én, aki tizennyolc évesen elértem a száznyolcvan centit és a súlyom is ennek megfelelően alakult. Mivel ilyen hosszú és széles voltam, úgy, hogy a zsebemben sosem volt egy árva garas se, amire azt mondhattam volna: te az enyém vagy, arra költelek, amire akarlak, és még csak nem is láttam a módját, hogy megkereshessem, hogy kitanuljak egy mesterséget: nagyon igyekeztem. Az apám sosem tudott olyan feladatot adni, amit ne tudtam volna erőlködés nélkül elvégezni, és ha zsebre vágott kézzel ücsöröghettem volna, én akkor is inkább sövényekre és falakra másztam fel a kocsiút mentén. De aztán szép sorban a többi testvérünk is nagy lett, és átvállalhatták azokat a feladatokat, amiket korábban Antonio és én végeztünk a hegyen és a kecskékkel.

Ha adódott valami finomság, a kistestvéreim lélegzet-visszafojtva figyelték, kinek mennyi jut, ebből értettem meg, hogy nekem kell vállalnom az éhezés egy szelídebb formáját. De az anyámnak, bár akkor nem tűnt fel, mindenhová jutott a figyelméből: többnyire félretett nekem későbbre egy keveset. Az én sorsom volt a titokban evés.

– Nem kellene ezt mondanod, Gori, nem a te hibád, hogy ilyen nagyra nőttél, pont, mint a nagyapád, ő volt ilyen szép szál legény. Ennyi gyerek között kell is, hogy valaki rá hasonlítson.

Az, hogy hasonlítok Benvenuti nagyapára, miközben a falunkban az emberek többsége nem bírta egyenesen tartani a hátát, hanem meghajlottak, mint a fenyőfák, jelentősnek rémlett fel előttem, de azért úgy éreztem, az Úr túlzásba vitte a dolgot, és csak fokozta ezt az érzést, hogy minduntalan nekem jöttek, otthon, az iskolában, a templomban, még az ágyban is szenvedtem, mert hol a lábam lógott ki, hol a fejemet nem védte eléggé a takaró, sosem ért rajtam végig. A téren vasárnaponként az „Amerika széles és hosszú” című dalt énekelgették, és amikor nem bírtam elaludni, a refrénje kínzott; Amerika igazi Kánaánnak tűnt azok alapján, amit meséltek róla. Így kezdtem el erről beszélgetni Antonióval, aki béketűrő volt, és ha rajta múlik, örökre itt marad: én hoztam őt lázba, és még mindig fájlalom, mert mostanra világos, hogy ott fogja leélni napjait a tengernél.

Az anyánknak tizenkét gyereke született, körülbelül másfél év különbségekkel; Vittorina, az elsőszülött, aki hétévesen halára égett; majd sorban jöttünk mi: Antonio, én, Maria, Silvio, és a többiek egészen Margheritáig, aki pár hónappal azelőtt született, hogy Antonióval útra keltünk volna. Ketten haltak meg csecsemőként, torokgyíkban, ahogy nekünk mondták, tehát úgy számolom, kilencen lehettünk, amikor elmentünk.

Úgy négyéves lehettem, amikor Vittorina meghalt. Már nem emlékszem az arcára, vagy hogy mekkora volt, még egy fénykép sem maradt róla, így távozott, csak a fájdalmat hagyta maga után; de úgy gondolom, fonott haja és hosszú szoknyácskája lehetett, ahogy a korabeli lányoknak – mi, fiúk is szoknyát hordtunk négy-ötéves korunkig, mert az kényelmesebb volt. Az anyánk mindig mondogatta, hogy egy olyan lány, mint ő, annyi aranyat ért, amennyit nyomott, hatévesen már olyan ügyes volt, hogy be tudott segíteni a kicsiknél. Aznap az anyánk, mielőtt elment hazulról, bezárta Antoniót, Mariát és engem a fenyőfával fűtött szobába, Vittorinát pedig a konyhában hagyta, a bölcsőben a legkisebbel. Vízért ment, a kút a téren volt, és egy jó negyedóra volt az oda-vissza út meg hogy megvárja, amíg megtelik a vödör, és mivel égve hagyta a tüzet, óvatosságból bezárt minket, ahogy az anyák tenni szokták, ha magukra hagyják a gyerekeket. De Vittorinában megbízott, sőt, megkérte, hogy vigyázzon a kicsire meg a tűzön melegedő tejre. Az történt, hogy amikor Vittorina leemelte a fazekat a láncról, meggyulladt a ruhája; először észre se vette, de amikor meglátta, hogy ég, kiszaladt az udvarra, anyánkért kiabálva, de a friss levegőn fáklyaként lobbant lángra; szegényke elesett, aztán felállt, hogy az eléje siető, de már későn érkező anyja karjaiban haljon meg.

Ezeket később mesélték el nekünk, én magam csak arra emlékszem, hogy hallottuk anyánk üvöltését meg valami idegenszerű lármát, meg arra, hogy amikor kiengedtek, tele volt asszonyokkal az égett szagú ház. De te hallhattad a történetet anyánktól idős korában: még mindig bánkódott, amiért a tűzön hagyta a fazekat és amiért késve érkezett, csak egy perccel, és mutatta a sebhelyeit, melyeket az okozott, hogy próbálta eloltani a lányát.

Szegény asszony tényleg el volt átkozva: néhány hónappal később ő találta meg összeégve a húga lányát. Rosetóban járt és arra gondolt, megnézi, mi van Daria lányaival, mivel Daria a folyónál mosott. Ahogy az anyánk odaért, meglátta, hogy a ház tele van azzal a füsttel, amit már jól ismert: belépett, ablakot nyitott, hogy lásson, és megbotlott egy fekete rongycsomóban, amiből még nyöszörgés szűrődött ki.

A rosetói eset után anyánk nem énekelt többé se a templomban, se máshol, kivéve a bölcső mellett, hogy elaltassa a kicsiket; ilyenkor megálltam az ajtóban, hogy hallgassam, és Antonio Amerikában bevallotta, hogy ő is így tett. Azok után már arra sem volt bátorsága, hogy mások halott gyerekeit megnézze, és ha egy ártatlan temetésére harangoztak, rohant haza bezárkózni. Az igazat megvallva rajtam is egyfajta melankólia lesz úrrá, ha gyerek temetésére kántálnak, a legszívesebben a föld alá bújnék, hogy ne halljam.

A mű eredeti címe: Il fondo del sacco