Piret Raud: Fonal
Fotó: Flickr / Michael Mol
Piret Raud: Fonal

Extrém fonalgombolyításba torkolló randevú az észt Piret Rauddal Patat Bence fordításában. 

Megálltunk a ház előtt, ahol Anna lakott. Az utcán nem volt sötét, hiszen az északi országok júniusi estéi sosem azok, ráadásul még nem is járt igazán későre.

– Megérkeztünk – közölte Anna, és megdörzsölte a vállát. Szemlátomást fázott. Előzőleg felajánlottam, hogy odaadom a zakómat, de Anna úgy gondolta, nem szükséges, a gyaloglástól majd felmelegszik. A jelek szerint mégsem, mivel finoman reszketett, pontosabban az álla vacogott láthatóan.

Meg kell mondanom, egész este vívódtam Annával kapcsolatban. Akkor is, amikor a félhomályban úszó terem szélén álltunk, és a zenekar olyan hangosan játszott, hogy nem lehetett beszélni, és akkor is, amikor átsétáltunk a kihalt, csendes városon, és bár lehetett beszélni, mégsem tettük. Vívódtam minden ezt megelőző este és nappal, minden héten és minden hónapban, de most döntenem kellett. Elvégre nem lehet a végtelenségig mérlegelni és hezitálni, folyton csak latolgatni és határozatlankodni: össze kellett szednem magam, és meg kellett hoznom a döntést.

Ránéztem. Nem az arcára, mert úgy találkozott volna a tekintetünk, hanem az arca alatti részre. Ó, nem, nem a mellét néztem, és nem azért, mert ne érdekelt volna, csak egyszerűen illetlennek éreztem, hogy ilyen nyíltan kinyilvánítsam, mi érdekel, főleg most, hogy ott álltunk egymás mellett, és Anna láthatta, merre fordítom a szemem. A ruháját néztem. „Milyen szép ruha” – gondoltam magamban már órákkal korábban is, sőt ki is mondtam, mire Anna csak nevetett, hogy neked adhatom, ha akarod.

Tényleg szép ruha volt. Halványkék szövet, sötétkék virágmintával: apró virágokkal és finom levelekkel teli törékeny indák kanyarogtak az ujján a válláig, hogy aztán a vállvarrástól a ruha nyaka körül tekeregjenek tovább, onnan pedig a mellrészre, majd a derekánál egy kanyart leírva a csípőjén keresztül eljussanak a ruha alsó szegélyéig, amely Anna térdét is éppen csak eltakarta. A finom indák szabálytalanul, mégis valamiféle természetes harmóniában tekergőztek-kanyarogtak, úgy, ahogy az csak a természetben fordul elő.

Miközben Anna lélegzett, a virágok is együtt lélegeztek vele a ruhán. A ruha ugyanolyan ütemre emelkedett és süllyedt, mint Anna melle – amire nem pillantottam –, és hallottam a vér áramlását az ereiben, melyek megtöltötték az egész, ruhával fedett testét, pontosan ugyanúgy, ahogy a növényi indák beborították a ruha felszínét. Valahol ott volt a szíve és a szíve bal kamrája, ahonnan kiindul a fő verőér, a verőerekkel, a kis verőerekkel és a hajszálerekkel. Az összes vénával és kisvénával együtt Annát összesen közel százezer kilométernyi ér hálózta be: ez az emberi érrendszerrel kapcsolatos adat még az általános iskolai biológiaóráról maradt meg az emlékezetemben. Százezer kilométer nem csekélység. Ha Anna ereit egymás mellé rakosgatnánk, két és félszer körbeérnék a földgolyót.

Anna kezét néztem és a ruhája ujjain kanyargó indákat, amelyek az ujjak végénél, a csuklóján erekként folytatódtak. Az erek kékesen sejlettek át halvány bőrén. Valószínűleg hasonlóképpen sejlettek át ragyogó testének minden más részén is, amelyeket a ruha szövete eltakart. Százezer kilométernyi kékség.

Elképzeltem a kék dzsungelt Anna ruhája alatt – a képzeletemben sokkal vadabb és áthatolhatatlanabb volt, mint a ruhát borító virágoskert. Sűrű erdő volt, a fák ágain kövér trópusi pillangók aludtak, közöttük pitonok és anakondák tekeregtek. Kissé különös, érzéki alakú virágok – jóval nagyobbak, mint a ruha szövetén lévő törékeny, frissen nyílt bimbók – erős illatot árasztottak, és odavonzották a rovarokat, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a virágok soha ne tűnjenek el a belsejéből, hanem újra meg újra életre keljenek. Kék folyók és árkok, mély tavak, rajtuk óriási tündérrózsalevelek. Krokodilok. Orrszarvúk. ORRSZARVÚK!

Tétováztam.

Anna megragadta a ruha ujjából kilógó fonal végét. Egy icipicit meghúzta, és a fonal elengedett.

– Húzd meg! – mondta, és a szál végét a kezembe nyomta.

Meghúztam. A szövet kék fonala engedelmeskedett, meglepő könnyedséggel futott az ujjam után, majd lazán lógva megállt köztem és Anna között.

– Húzd csak, húzd! – mondta Anna.

– A ruhád! Olyan szép! Nem akarom tönkretenni.

– Húzd csak! Neked adom a ruhát, megígértem. Húzd, és gombolyítsd fel! Ha eltévednél, hasznos lehet.

– Hol tévednék el?

– Régen is eltévedtek az emberek.

– Ne hülyéskedj!

– Nem hülyéskedek. Na, húzd már!

– Ha annyira akarod – hagytam fel a tiltakozással, és húzni kezdtem. A fonalat az ujjam köré tekertem, és kis csomóba gyűjtöttem. Újra meghúztam, és a csomóból kis gombolyagot készítettem.

A fonal eleinte sima és lágy volt, de aztán egyszeriben merevebbé és durvábbá vált, éles, szúrós tövisek keletkeztek rajta. Ahogy tovább tekertem, a tövisek eltűntek, ám ez mégsem okozott megkönnyebbülést, mert a fonal fájdalmasan égetett, mint a csalán. Az ujjaim lassanként megszokták. Annán egyre csak zsugorodott a ruha, mígnem végül meztelenül állt előttem. Reszketett. Lement a nap, az utca félhomályba borult, de ennek ellenére is láttam, hogy igazam volt: világos bőrén valóban átsejlettek a kékes erek.

Csak néztem, és továbbra is bizonytalankodtam. Az orrszarvú erejének nincs párja, és esetlensége dacára ötvennel tud futni. Egy ilyen lény elől nem lehet egykönnyen elmenekülni, főleg, ha dühbe gurul.

A fonal nem ért véget a kezemben.

– Tekerd tovább! – utasított Anna.

És tekertem. Először Anna haja siklott át az ujjaim között. A szempillája. Aztán a szeme. Aztán mindaz, ami a szeme mögött volt. Anna zsigerei. Időközben még jobban besötétedett, és már azt sem láttam igazán, milyen színű a fonal a tenyeremben – az egész világ egyformán sötétszürkének tűnt –, de azt éreztem, hogy meleg.

– Tekerd! – szólt rám Anna, és érzékeltem, hogy nincs melege.

A fonal már nem szúrt, és nem is égetett, de ragadt. Százezer kilométer fonal. Óvatosan tekertem, attól tartva, hogy elszakad, de ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem. A fonal vékony volt ugyan, de erős és szívós. Lehet, hogy Annának fájt, ahogy továbbgombolyítottam – amellett, hogy már amúgy is fázott –, de nem panaszkodott. És mivel Anna nem panaszkodott, nekem sem illett nyavalyognom, pedig a kezem elfáradt, és már nagyon rágyújtottam volna. Tekertem tovább, de a fonalnak csak nem volt vége. Tekertem. És csak tekertem.

Kezdett felkelni a nap, és lassanként kivirradt. Ahogy világosabb lett, a madarak hangja is felerősödött, végül a ház mellett növő fákat és bokrokat elöntötte a nyugtalan zsivaj: olyan volt az egész, mint a méhkas, amelyhez túl közel lépett egy idegen. Vagy a madarak éneke Anna belsejéből jött? Az biztos, hogy nem a galambok hangja volt. A galambok burukkolását ismerem. Ezek másféle madarak voltak – olyanok, amelyek nem félnek az orrszarvúktól.

Anna egyre kisebb lett. Észrevettem, hogy a kékes fonal színe az éjszaka során megváltozott: minél mélyebbről húztam ki Anna belsejéből, annál vörösebb lett. Vékony, vörös fonal. Tekertem tovább. Anna rohamosan fogyott. Végül csak a bal lábának kis lábujja maradt. Aztán már az sem. Anna elfogyott.

Csak a madarak hangoskodtak még mindig.

Anna szeretett, ehhez nem fért kétség. Értékes nő volt. Nagyon is. Kár, hogy nem én voltam számára az igazi.

A fonalgombolyagot a zsebembe dugtam: tényleg szükség lehet még rá.

A cikk szerzőjéről
Piret Raud (1971)

Észt író, illusztrátor.

A fordítóról
Patat Bence (1975)

Szak- és műfordító, utóbbiként elsősorban kortárs északi szerzőket ültet át magyarra. Legutóbbi fordítása: Piret Raud: Segítség! Anyu összement! (Cser, 2021)