1

Tavasszal a pirkadat. Lassan kifehéredik az ég a hegyek mögött, leheletnyi pirossal, és hosszan elnyúló vörös felhők úsznak tova.

Nyáron az esték. A holdvilágosak természetesen, de a sötétek is, amikor szentjánosbogárhadak repkednek mindenfelé. Meg azt is jó nézni, amikor csak egy-kettő halványan pislákolva kóborol valahol. És azt is, ha esik az eső.

Ősszel a naplementék. A lemenő nap már nagyon közel van a hegygerinchez, olyankor még az is megható látvány, ahogy a varjak hazafelé tartanak, hárman-négyen, kettesével-hármasával repülnek sietve. Hát még a vadludak vonulása: nagyon tetszik, hogy olyan piciben látszik! Naplemente után a szél hangja vagy a bogarak ciripelése: valami leírhatatlan.

Télen a kora reggelek. Mikor esik a hó, az elmondhatatlan, de akár szikrázóan fehérlik a zúzmara, akár nem, csak nagyon hideg van, gyorsan tüzet gyújtanak, és jönnek-mennek a parázsló szénnel – mind annyira jellegzetes. Napközben, ahogy enyhül az idő, a kis kerek kályhákban is egyre több a fehér hamu, az már nem jó.

2

Időszakok

Újév, harmadik hónap, negyedik hónap, ötödik hónap, hetedik, nyolcadik, kilencedik hónap, tizenegyedik, de a második hónap is, mind a maga idejében: az egész év végig tetszik.

3

[...] 

4

Dolgok, amelyek hiába ugyanazok, mégis másként hangzanak:

• A papok beszéde.
• A férfiak beszéde.
• A nők beszéde.
• Az aljanép beszédében mindig vannak fölösleges szavak.

5

[Megjelent korábban az 1749.hu-n.]

6

Amikor úrnőm[1] Narimasza udvarmester[2] házába vonult, a keleti kaput négylábúvá alakították, és azon keresztül vitték be a gyaloghintóját. Gondoltuk, az északi kapun majd az udvarhölgyek kocsijai is behajthatnak, mert még nem állomásoznak ott az őrök, és az sem igazította meg a haját, aki borzasztóan kócos volt, mert úgy voltak vele, hogy úgyis közvetlenül az épület mellett tudnak kiszállni, de a díszes biróge kocsik például be sem fértek, mert túl kicsi volt a kapu, így kénytelenek voltunk szokás szerint a házig lerakott szőnyegekre kiszállni, borzasztó volt, fel is húztam magam rajta, de mit volt mit tenni. Utáltam, hogy nemcsak az udvaroncok, de még a hivatalnokok is ott álltak az őrbódé környékén, és bámultak bennünket.

Úrnőm színe elé járultam, hogy elmondjam neki, mi történt, de ő csak nevetett: „Már hogyne nézne még itt is mindenki? Miért voltatok olyan szedett-vedettek?” „Ők már megszoktak minket ilyennek. Azon lepődnének meg, ha kicsíptük volna magunkat.” Egyébként is, hogyhogy olyan kapuja van egy ilyen rangos birtoknak, hogy nem fér be a kocsi? Szemberöhögöm, ha idedugja a képét. Épp ekkor jelent meg az emlegetett Narimasza: „Ezt add át őfelségének!” – tolt be tuskövet és egyebeket a bambuszroló alatt. „Micsoda alak maga! Hogy lehet ilyen kis kaput építtetni egy házhoz?” – kértem tőle számon, mire ő nevetve válaszolt: „Csak akkora a házam, amekkorára méltó vagyok.” „De hát voltak olyan alacsony rangúak, akik legalább a kaput nagyra csináltatták!” „Elsüllyedek szégyenemben! – döbbent meg – Minden bizonnyal a nyugati Han-kori Yü Ting-kuo esetére gondolsz. Régen hiába is kérdeztem bárkit, nem is hallott erről, hacsak nem volt nagy tudós. Én véletlenül pont ezt az utat választottam, így legalább értem, miről van szó.” „Ha már az útjánál tartunk, hát nem mondhatni, hogy dicséretre méltó lenne. Hiába tették le a szőnyegeket, botladoztunk ott a hepehupákon, rémes volt!” „Esett az eső, érthető, hogy így alakult. Mondja csak, ha jólesik. Ha viszont tovább lődörgök itt, megint megkapom a magamét valamiért. Inkább megyek is” – közölte, és eltávozott. „Hát miket nem vágtál a fejéhez? Odáig volt a félelemtől” – mondta úrnőm, mert hallotta a redőny melletti szóváltásunkat. „Semmi különöset. Csak a szemére hánytam, hogy nem tudtunk behajtani a kocsikkal” – feleltem, és visszavonultam a szobámba.

A többi fiatal hölggyel, akikkel ugyanabban a lakrészben lakunk, elviselhetetlen álmosságot éreztünk, és mindannyian elaludtunk. A mi lakrészünk a keleti szárny nyugati termében volt, és észak felé egy szobára nyílt, de nem zárták be az odavezető tolóajtót, és mi annyira álmosak voltunk, hogy senki nem ellenőrizte – ez hiba volt, mert Narimasza tudta a járást, a saját házáról lévén szó, és ki is nyitotta ezt az ajtót.

Duhaj hangon kiabált be: „Bemehetek? Bemehetek?” – ismételgette többször is, mire felriadtam, felnéztem, az állófüggöny mögé állított lámpás fénye pedig szépen megvilágította a túloldalt. Narimasza résnyire nyitotta a tolóajtót, és onnan szólongatott. Hát ez elég vicces volt. Egyébként nem engedne meg magának ilyen nyílt hívogatást, csak mivel úrnőm az ő házába vonult el, elbízta magát, és gondolom, fékezhetetlenül teszi, amihez csak kedve szottyan, mindenesetre felülmúlhatatlan volt. Megrázogattam egy közelemben alvó lányt, hogy felébredjen: „Nézd csak! Van itt valaki, aki nem gyakori vendég minálunk!” – mondtam, mire felemelte a fejét, odanézett, és felkacagott. „Ki vagy? Ez itt egy lányszoba” – közöltem. „Nincs semmi hátsó szándékom. Én volnék a ház ura, és szeretnék néhány szót váltani ennek a lakrésznek a vezetőjével” – mentegetőzött. „Az imént említettem a kaput, de nem rémlik, hogy mondtam volna, nyissa ki a tolóajtót” – feleltem. „Erről is szeretnék beszélni veled. Bemehetnék hozzád? Bemehetnék?” – könyörgött, mire a mellettem lévő lány: „Hát nem látja, hogy nézünk ki? Már hogy jöhetne be?” – vágta a fejéhez nevetve. „Ó, értem, tehát van itt egy fiatal hölgy is!” – mormogta, behúzta az ajtót, és elment, mire mi nevetésben törtünk ki, hogy ha van mersze benyitni, akkor miért nem jön be egyből, mit kérdezgeti itt, hogy szabad-e. Melyik nő válaszolná erre azt, hogy „tessék parancsolni”? Annyira vicces volt.

Másnap reggel úrnőm elé járultam, és elmeséltem neki az éjszakai látogatást, „Pedig róla nem is hallottam még pletykálni, hogy csalfa lenne. Biztos a tegnapi válaszaid tüzelték fel, hogy egészen a szobátokig elmenjen. Hát jól elbántatok vele! Szegényke” – mondta, és nevetett.

Úrnőm szólt, hogy készítsenek egy rend ruhát a felséges kisasszony[3] szolgálólányának, mire Narimasza megkérdezte: „Milyen színűre bátorkodjuk elkészíteni a hófehérneműjét?” Amikor ezt meghallottuk, nem csoda, hogy dőltünk a nevetéstől. Narimasza azt is mondta: „Nem való a felséges kisasszonynak a felnőtt teríték. Pirinyó tálcára és pirinyó asztalkára van szüksége.” Erre én megjegyeztem: „Ó, igen! És a hófehérneműs lánykához is jobban illik majd, ha ilyen pirinyó dolgokon étkezik.” Tetszett, hogy mikor úrnőm ezt meghallotta, akkor rám szólt: „Vele nem szabad úgy csipkelődnöd, mint más férfiakkal. Ő annyira komoly és őszinte.”

Megesett rajta a szíve.

Éppen valami dolgom volt, amikor szólt egy hölgy: „Az udvarmester jött, mindenáron veled akar beszélni.” Ezt meghallotta a csúnagon,[4] és vicces volt, hogy rögtön azt kérdezte, most vajon mi olyat fog mondani, amiért kinevetik. „Menj, és beszélj vele!” – mondta, ezért kimentem fogadni Narimaszát. „Elmeséltem a bátyámnak, Korenakának a tegnap esti ajtó-ügyet, amely igen elgondolkodtatta, és azt mondta: »Szeretnék egyszer, megfelelő alkalommal nyugodtan találkozni vele, mesélni neki mindenfélét, és meghallgatni a véleményét.«” Csak ennyi, más mondanivalója nem volt. Kicsit tartottam tőle, mit fog szólni a tegnap éjszakai látogatása kapcsán, de csak annyit tett hozzá még, mielőtt elment: „Nemsokára találjunk rá időt, hogy meglátogathassalak a szobádban!” – így visszatérhettem úrnőmhöz, aki megkérdezte, mi a csudát akart Narimasza, mire én részletesen elmeséltem, hogy miket mondott, egy hölgy pedig nevetni kezdett: „Ez igazán nem olyan fontos, hogy külön emiatt bejelentkezzen, és elszólítson úrnőnk mellől. Mondhatta volna akkor is, amikor nem nála vagy szolgálatban, vagy a szobádban tartózkodsz!”, ám erre úrnőm így felelt: „Jaj, hát biztos azt hitte, örülni fogsz, ha elmeséli, hogy megdicsérte valaki, akit nagyra tart, azért sietett ide elmondani” – annyira csodálatos, hogy őfelségének ilyen jó szíve van.

7

[Megjelent korábban az Orpheus Nosterben.]

8

Az első hónap első napján és a harmadik hónap harmadik napján szép, tiszta az idő. Az ötödik hónap ötödik napján reggeltől estig felhős az ég. A hetedik hó hetedik napján egész nap felhős, de estére kitisztul, a hold nagyon fényes, és a csillagok is olyan jól látszanak, hogy már-már meg lehet őket számolni. A kilencedik hónap kilencedik napján hajnalhasadtától kicsit csepereg az eső, a krizantémok is csuromvizesek, és a pamut is, amivel betakargatták[5] őket, ettől pedig csak még jobban átitatódott az illatával, és bár kora reggelre abbamaradt az eső, azért felhős volt, és bármikor újra rákezdhetett – ez nagyon tetszett nekem.

[…]

37

A szekku-ünnepek[6] közül egyik sem ér fel az ötödik havival. Csodás, ahogy az írisz, a fekete üröm és más virágok illata keveredik a levegőben. Nemcsak a császári palota tetején, hanem a szóra sem érdemes népség lakhelyén is, mintha csak azon versenyeznének, ki tud többet feltenni, mindent virág borít, ami mégiscsak ritkán látott gyönyörűség. Melyik másik szekkun fordul elő ilyesmi?

Amikor az eget felhőtakaró borítja, a császárnéi lakosztályba tarka fonalakból készített kuszudama-gömböket hoznak a varrodából, és fellógatják a hálóhelyiségben, jobbra-balra az oszlopokra egyet-egyet.

Kilencedik hónap kilencedikén egyszerű nyersselyem anyagdarabokba csomagolt krizantémokat hoztak, azok eddig ott lógtak ugyanezeken az oszlopokon, most lecserélték a kuszudamákra, és kidobták őket. Most akkor ezeknek a kuszudamáknak vajon addig kellene itt lenniük, amíg nem hozzák az új krizantémokat? Csakhogy ezek hamar el fognak tűnni, mert mindenki tépkedi a kilógó fonalakat, ha meg kell kötözni valamit.

Amikor az ünnepi ebédet tálaltuk, a fiatalok mind íriszes kuszudamát lógattak le a derekukról, úgy díszítették a fejüket a virággal, mint egy monoimi-táblával, és kínai köntöseikre meg az uszályos kazamijaikra ágakat tűzködtek, amelyekre tarkára batikolt kumihimo-zsinórokkal íriszgyökeret kötöztek – mindezek nem mennek annyira ritkaságszámba, de attól még csodálatosak. Hiába virágzik minden tavasszal, ugyan ki tartaná hétköznapinak a cseresznyevirágot?

Kislányok sétálgatnak kint a szabadban,[7] ki-ki a maga módján csinosan kiöltözött, nézegetik a díszes ruhaujjaikat, hasonlítgatják másokéhoz, és megállapítják, hogy a sajátjuk a legeslegszebb, és sírnak, ha az apródok elvesznek tőlük valamit – öröm nézni őket!

Lila papírra imafüzérfa virága, kék papírra íriszlevél keskenyen tekerve, fehér papírra pedig íriszgyökér mutat jól. Egészen felizgat, ha egy nagyon hosszú íriszgyökeret találok egy levélben. Élvezet nézni, ahogy a többiek mutogatják egymásnak a kapott leveleket, és megbeszélik egymással, mit válaszoljanak rá. Aznap valahogy mindenki jobban odafigyel, és körültekintőbben fogalmaz, ha fontos ember lányának vagy méltóságos uraknak írat úrnőm levelet. Naplementekor kakukk száll el a közelben, mintha a saját nevét énekelné ki – ezen a napon minden tökéletes.

*

Jegyzetek:

[1] Teisi császárné, Icsidzsó császár első felesége ekkor (999-ben) huszonhárom éves. Mivel a császári palotában nem szülhetett, Narimasza házába költözött egy időre. Bátyját, Korecsikát nemrég száműzték az udvarból, majd nem sokkal később a szülői házuk is leégett, amelynek újjáépítésére már nem volt elegendő családi vagyon, így Teisi császárné kénytelen volt más házában meghúzni magát a szülés idején. A nagyhatalmú régens, Micsinaga (akinek Teisi bátyjának eltávolítása is a lelkén szárad) éppen ekkor találta alkalmasnak, hogy bevezesse az udvarba saját lányát, Sósit (tizenkét évesen, ami még akkoriban is túl korai volt), és tudósok segítségével igazolja, teljesen rendben van, ha elismernek egy másik „hivatalos” császárnét is. Sósinál szolgált Muraszaki sikibu, a híres Gendzsi monogatari szerzője, tehát a két író egy időben élt a császári udvarban, de másik udvartartásban, két különböző császárnénál.

[2] A császárné udvartartásába tartozott, a harmadik legfontosabb tisztséget töltötte be. A szülés helyszíne talán nem volt a legszerencsésebb választás, mert épp Narimasza volt az, aki beárulta Teisi bátyját, Korecsikát, hogy titokban visszalátogatott a fővárosba a száműzetésből.

[3] Teisi császérné és Icsidzsó császár legnagyobb lánya, itt három éves (korabeli számítás szerint négy).

[4] Itt: udvarhölgyi rang.

[5] A hagyomány szerint előző nap letakarták a krizantémokat, és másnap a harmat áztatta pamuttal kellett megtörölniük magukat, öregedés ellen.

[6] Az évszakok változásához kapcsolódó ünnepek. A 8. részben ezeket sorolja.

[7] Közvetlenül a földre lépnek, tehát alacsonyabb származású gyerekekről lehet szó.