Budapest titokzatos. Nekünk már maga a magyar nyelv is épp elég rejtélyes. 

Olyan sok budapestivel találkoztam, aki folyékonyan beszélt portugálul, hogy kezdtem azt hinni, Budapesten népszokás, hogy valaki csak úgy passzióból megtanulja a nyelvünket.

Lisszabonból mindenképp frankfurti átszállással kellett repülnöm. Utólag úgy gondolom, hogy ennek így kellett történnie. Most, hogy túl vagyok az utazáson és azokon a furcsa eseményeken, amelyek meghatározták utamat, próbálok minden emléket megmenteni.

A frankfurti átszállás során várakoznunk kellett egy kövér hölgy miatt, aki három nadrágot, két kombinét, két pulcsit és három kabátot viselt a sálakon és a zsebeibe gyömöszölt kesztyűkön kívül. Az őrök úgy döntöttek, hogy az egész sornak várakoznia kell, amíg átvizsgálják, és fenyegető pillantásokkal méregettek minket.

–  A tekintet veszélyes fegyver... – mondta egy kopasz szerzetes.
– Tessék? – néztem rá.
– A tekintet. Az, ahogy egymásra nézünk.
– Vagy az, ahogy hagyjuk, hogy ránk nézzenek. Minden pillantást két irány határoz meg.
– Nem mindig – mondta a szerzetes.
– Hogy érti?
– Egyszer rám nézett egy vak ember, és tudtam, hogy lát engem.
– Elhiszem – mosolyogtam. –  Szerintem minden vak képes a látásra.
– Budapestre utazik?
– Igen.
– Turistaként?
– Nem. Könyvek miatt.
– Könyvkereskedő?
– Nem. Író vagyok. 

Két nappal az út előtt, még Lisszabonban kaptam egy zavarba ejtő sms-t:

„Ön nem ismer engem. Magyar antikvárius vagyok, Lisszabonban élek. Az újságban olvastam, hogy Budapestre utazik. Ha bármit megtud a törpéről, értesítsen! Ezen a számon elér. U.i.: Keresse fel a színész Zoltán házát. Köszönöm. B.”

Azt hittem, egy spanyol barátom, Antonio Méndez szórakozik velem. Antonio egyszer bemutatott egy valódi boszorkánynak New Yorkban, aki nyaranta Olaszországba utazott, hogy továbbképezze magát az ősi boszorkánytudományok területén. De a tökéletes portugálsággal megírt sms elbizonytalanított. 

A repülőn újra összefutottunk a szerzetessel. Vastag szemöldökével és gyermeki mosolyával épp a vécéről jött vissza.

– Látja már a különbséget?
– Miben kéne látnom?
– Hát a tekintetben. Nézze azt a stewardesst, Ványát, hogy ragyog a szeme! Pedig fel is nyársalhatna vele – kacsintott rám a szerzetes, aztán eltűnt.   
Valóban, Ványa, a stewardess minden egyes vendégnek tartogatott egy személyre szóló, ragyogó pillantást. Nehezen hittem, hogy ez a végtelen kedvesség belülről fakadt.

 Jó volt megérkezni Budapestre – néhány tanár és egy csoport diák fogadott, akik talán még nálam is jobban beszéltek portugálul, és bemutattak még néhány embernek. Alighogy a hotelbe érkeztem, és felmentem a szobámba, kopogtattak; ki kellett sietnem a fürdőből. Egy lány állt ott, akár Ványa unokatestvére is lehetett volna, és tálcán nyújtott felém egy borítékot: „It’s for you.”

Befejeztem a fürdést. Ablakot nyitottam. Kellemesen hűvös lett a szobában. A levélben jól olvasható kézírással az állt: „Nincs itt, amit maga keres.”

Megrémültem. Nem attól, amit olvastam, hanem attól, ami eszembe jutott. A szerzetes is pont ezt mondta: „amit keresünk, gyakran nem ott van, ahol mi vagyunk.”

Azon az estén egy felolvasásra mentem, amit szimultán tolmácsoltak. Aztán kérdéseket tettek fel nekem, ezekre inkább angolul válaszoltam. Ekkor felállt egy magabiztos és elég vicces srác:

– Nekem nincs kérdésem. Csak el akarok mesélni valamit. Ma reggel becsöngettek hozzám. Kinéztem a kukucskálón, de nem láttam senkit. Megint csöngettek. Odamentem az ajtóhoz, meghallottam egy hangot: „Itt vagyok lent. Nyissa ki, kérem!”. És ott állt egy valódi törpe.
Gyorsabban kezdett verni a szívem. Bejelzett a szervezetem, de nem azért, mert megtaláltam, amiért jöttem, hanem mert eszembe jutott az antikvárius üzenete. Elég fura képet vághattam.
– Igen – folytatta a srác –  egy törpe, talpig feketében. Nem tudtam, hogy egy punkhoz vagy egy temetkezési vállalkozóhoz hasonlított jobban. Mondta, hogy ledöglött az autója, segítsek belökni.

 A közönség velem együtt döbbenten ült. Tehetetlen aggodalommal vártuk a történet folytatását.

– Lementem. Senki se volt az utcán. Jó erősen tolni kezdtem az autót. Ő is segített, ahogy tudott, oldalról kapaszkodott a kocsiba. Mikor elég lendületet kapott az autó, bepattant és elhajtott. 

 Furcsa csönd támadt. Senki se szólalt meg. A srác uralta a pillanatot. Vártunk.
– Ennyi. Elég furcsa volt. Meg se köszönte. Soha többet nem találkoztam a törpével.

Vége lett a felolvasóestnek. A sráccal beszélgettem. Egy kisebb csoport elindult kocsmázni. Néhányan egy portugál lány társaságában a villamosmegállóba kísértek. A portugál lány a másik irányba tartott. Ott maradtunk a sráccal, aki a törpés sztorit mesélte, és egy fiúval, aki európai portugál akcentussal beszélt, és rengeteg viccet tudott, meg egy magyar lánnyal. A portugál lány elbúcsúzott.

– Látod ott azt az épületet? Elég sokat laktam ott, miután Magyarországra érkeztem.

Azzal elment. Mi még maradtunk, vártuk a villamost. A magyar lány is elment. Aztán az a srác is otthagyott minket, aki a törpés sztorit mesélte. Akkor Bálint, aki folyton vicceket mesélt, a ház ablakára mutatott.

– Ennek a lakásnak elég durva sztorija van.
– Ez az, ahol a portugál lány is lakott?
– Aha. Tragikus sztori, tudod?
– Miért, mi történt?
– Egy nagyon híres színész, Zoltán élt itt. Kapcsolatba került két másik emberrel, aztán mind megölték magukat.
– Mind a hárman?
– Úgy. Elég bonyolult sztori, egyszer majd elmesélem neked.
– Figyelj csak, te nem ismersz egy lisszaboni, magyar antikvárius arcot? – kérdeztem.
– Hogyne ismerném! Őt is Bálintnak hívják. Nagyon jó srác.
– Küldött nekem egy sms-t, mielőtt eljöttem volna Lisszabonból.
– És írt benne a törpéről?
– Igen. De te honnan tudsz erről?
– Ez jellemző rá. Mindig a törpéről beszél. Na, itt a villamosom, neked a másik irányba kell menned négy megállót. Holnap találkozunk!

Hajnali kettő lehetett. Nem volt kedvem a hotelbe menni. Igazság szerint eléggé féltem attól, hogy kapok egy új levelet. Vagy hogy a törpével álmodok.

Sétáltam a hideg budapesti utcákon. Néztem a nyugodt, sötétlő folyót. Mintha egy mélyen alvó, fekete medve lett volna. Féltem, hogy felébred és rám támad vízmancsaival.

Majdnem reggel volt, mire a hotelhez érkeztem. A recepciós megkért, hogy igazoljam magam, mert nem tudhatta, hogy ki vagyok. Szerencsére nálam volt az útlevelem. Megfürödtem. Felkelt a nap.

Amikor lementem reggelizni, odajött hozzám Ványa unokatestvére, pont úgy mosolygott, mint Ványa, csak neki nem voltak olyan érzéki mellei. Tálcán hozott egy újabb levelet: „24 órája van, hogy eltűnjön.”

Eléggé bonyolult lett a helyzet. Még két éjszakát töltöttem volna Budapesten. Egy felolvasás aznap este és egy találkozó másnap délután. Felhívtam a portugál lányt, hogy lemondjam a találkozót. Aztán fizettem, hogy átírják a repjegyemet.

Újra elolvastam a lisszaboni magyar antikvárius üzenetét. Úgy döntöttem, válaszolok neki: „Látták a törpét néhány nappal ezelőtt. Fekete ruhát viselt. Autót vezetett. És eltűnt, anélkül, hogy újra látták volna. Tudomásom szerint Zoltán halott. Ő, és még két másik ember. Időnként hoznak nekem fenyegető leveleket tálcán. Ennyit tudok.” 

Napközben folyton az volt az érzésem, hogy követnek. Mint a filmekben: gyanúsak lettek a rám mosolyogó öregasszonyok és a napszemüveges férfiak, sőt, szerintem egy vak is engem követett a metrón meglepő gyorsasággal. Az esti felolvasáson megint ott volt a srác, aki segített a törpének.
– Ki ez a budapesti törpe? – szegeztem neki a kérdést.
– Honnan tudjam?
Úgy tűnt, mintha kissé be lenne rúgva, ezért én is bátrabban faggattam.
– Szerinted van kapcsolat a törpe és Zoltán háza között?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Megcsörrent a telefonom. Egy portugál szám volt, „Hagyja el Budapestet, amint lehet” – szólt bele egy férfi fura kiejtéssel. „Veszélyben van.” Később megnéztem, az antikvárius számáról jött a hívás.

Megkértem, hogy kísérjenek el a hotelig. Ott fogtam a táskámat, és eljöttem. Bálint azt javasolta, hogy sétáljunk egyet az éjszakai városban. Egy lány, aki korábban piros ruhában volt, most pedig feketét viselt, felajánlotta, hogy pihenjek le az ő házában. Ez az opció jobban tetszett nekem.
– Biztos vagy benne...? – vetette el bennem Bálint a félelem magvait.

Azon az éjjelen sem aludtam semmit. Amikor a lány borral kínált, megvártam, hogy ő igyon először. Odanyújtottam a saját poharamat is. Nem volt mérgezett. Leplezetlen nyíltsággal mosolygott rám, amitől még szebbnek láttam. 
–  Budapest tele van titokkal – mondta kedvesen, a bortól kissé elnehezült nyelvvel.

A reptéren a check-innél találkoztam Bálinttal. Azzal hívták a hotelből, hogy ott felejtettem az útlevelemet.
– Nem létezik – nyúltam a zsebemhez. – Itt van nálam.
– Tudom. Csak azért hívtak oda, hogy átadják ezt a levelet.
– Elolvastad?
– Nem tudtam megállni. Nézd.
Ugyanaz a boríték. „Mondd meg az antikváriusnak, hogy ha találkozni akar a törpével, jöjjön el személyesen. Más nemzetiségűekkel nem áll szóba.”
– Ez nagyon para – mondta Bálint lisszaboni kiejtéssel. –  Brutál.

Megöleltem. Diszkréten rákérdezett, hogy telt az éjszakám a lánnyal, aki először pirosban, majd feketében volt.

– Budapest tele van titkokkal – válaszoltam.
– Ja, brutális titkokkal – nevetett fel.

Felszálltam a gépre. Tekintetemmel a szerzetest kerestem.

Létezik, hogy a véletlen egybeeséseknek köszönhetően újra találkozzunk? Nem. Viszont Ványa, a stewardess ugyanazzal a mosollyal fogadott.

– Láttam egy képet magáról az újságban. Jól van, író úr?
– Igen… köszönöm – válaszoltam meglepődve. –  Nem tudom, melyik újságra gondolt.
– Hát, tudja... – sétált el, és mintha valami rosszallás vegyült volna a hangjába. 

Egy pohár fehérbort hoz, gyanakodva nézek rá. Nem iszom belőle.
Becsukják az ajtót. Megkérnek, hogy kapcsoljuk ki az elektronikus eszközöket. Az ablakon keresztül a váróterem hatalmas üvegfalát nézem. És akkor meglátok valakit: fekete ruhát visel, lassú léptű, a zsebéből egy fémzsinór kandikál elő, mintha egy látomás lenne: egy szőke, ébenfekete szemöldökű törpe mosolyog diszkréten felém. Tenyerét az üvegre tapasztja, mintha búcsút intene.

Valaki megérinti a vállam. Félelem fut végig rajtam, de meg se mozdulok. A szerzetes áll ott egy pohár vízzel a kezében.
– Nem kéri a bort? Én küldtem magának. Foglalási probléma miatt engem átraktak az első osztályra. 
– Köszönöm – mondom döbbenten, és belekortyolok a borba.
– Megtalálta, amiért jött? – kacsint rám.
– Nem jöttem semmiért – mondom, majd egy pillanatra elhallgatok. –  Azt hiszem.
– Van úgy, hogy a dolgok találnak meg minket. Vagy az emberek. 

Vagy a történetek, mondtam.
De a szerzetes már nem volt ott. 

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Ondjaki: Budapeste. In: Ondjaki: Sonhos azuis pelas esquinas. Alfragide: Editorial Caminho, 2014.

Credit: BUDAPESTE - In: Sonhos azuis pelas esquinas, de Ondjaki, Caminho, 2014, Portugal (c) by Ondjaki