Nora Szentiványi: A báty
Fotó: Foto: Pernille Marie Walvik
Nora Szentiványi: A báty

Az éjszakai égbolt világoskék, a nap besüt az északi oldal ablakain. Az a bolond nap. Néhány órányi alvás után felkelek, három óra van, a hálószobám nyitott ablakánál állok, és beszippantom a hűvös levegőt. Az első madár rekedt trillája töri meg a csendet. Szinte mindig a fekete rigó kezdi. Megváltoztatja az éjszakát. Körülöttem a világos, hűvös csend. A madár hosszú szüneteket tart, mintha hagyná, hogy a dal beivódjon. Aztán újabb trillázásba kezd, valamivel tisztábban, bátrabban, hosszabban. Sokáig folytatja így, egyedül, majd csatlakozik a nagy kórus is.

Kilépek a kertbe a nyári éjszakában, és rád gondolok. Néha azt kívánom, bárcsak sosem hallottam volna a történetedet. Amiket meséltél. Néha azt kívánom, bárcsak szabadulhatnék tőlük. Zakatolnak a fejemben, belülről emésztenek fel. Megőrjítenek, ahogy téged is.

Te vagy a legőrültebb, akit ismerek. Ott izzik benned az őrület. Nem bízhatunk az agyunkban.

Éjszaka, éjszakák. Vajon merre jársz? Merthogy úton vagy, egyedül ezt tudom rólad. Meg akartalak keresni, de nem vagy ott. Valahol máshol vagy, az agyad tekervényeiben – tekervényes agy, labirintusok, titkos rekeszek, névtelen helyek – kiáltozol az éjszakában, hallak, egy sziklán állsz, egy kopár hegytetőn, kiáltozol, tombolsz, attól tartok, ma éjjel madáralakot öltesz, beleveted magad a lebegésbe, széttárod a szárnyadat, átadod magad a zuhanásnak, elfelejtetted, hogy ember vagy, így könnyebb, madáröltözetben, egyedül, alattad a táj, a szürkészöld hegyvidék, a hegyoldalakban lefutó patakok ezüstös csillogása, hófoltok, moha, hanga, semmi magasztos vagy drámai, csak a föld, amely kitárul, van.

Bárcsak itt lennél. Ülhetnénk itt a kertben a nyári éjszakában, iszogathatnánk és beszélgethetnénk. Istenem, de jólesne most egy beszélgetés!

Mezítláb lépkedek a harmatos fűben, leülök a verandán, és figyelem a napkeltét a hegygerinc fölött. A nap csak rövid időre bukott le, egész éjszaka világos van. Arra gondolok, hogy ott lehetsz valahol, de persze nem tudom. Azt sem tudom, élsz-e egyáltalán. Nem különös, hogy egy ember csak úgy eltűnhet? Hanne azt mondja, nem akar keresni. Bizonyos fokig ős is megért, de nem úgy, ahogy én. Nem állítom, hogy én jobban megértenélek. De én máshogy látom azt, hogy leléptél. Szerintem eljutottál egy bizonyos pontra a két életedben: a teljesen hétköznapi, norvég életed és a hajdani, bonyolult életed szétcsúszott egymástól.

A rianást figyeltem egyszer, és közben az életemen töprengtem. Tavasszal történt, éppen akkor tudtam meg, amit mindjárt elmesélek neked, a lehetetlent, és csak néztem a jégtáblákat. Az jutott eszembe: egy kettétört jégtábla vagyok. Lassan csúszom szét. Nemsokára csak az egyik fele marad. Választanom kell. Az egyik fele vagy a másik. A két fél eddig összetapadt, de már nem megy tovább. Sodródom valamerre, és a fél életem, vagy talán az egész, másfelé sodródik. Lehet, hogy én döntöttem így, de nem úgy érzem. Csak azt érzem, mintha teljesen összetörnék, a jégtáblák egyre jobban szétrepedeznek, az apró jégmorzsák egymásnak és a partnak koccannak, és csak hallgattam azt a hangot, ahogy sok ezer jégdarab egymásnak ütközik, a jég tavaszi szimfóniája ez, a jég sziporkázó éneke, amely ugyanakkor fájdalmas is. Már ha az ember egy olyan jégtábla, amely hamarosan nem létezik többé. Vajon nem így érzel-e te is? Két történet vagy, amelyek nem férhetnek meg egyetlen emberben.

Tudom, miért léptél le. Értem, régóta értem, azóta, hogy megismertelek tíz évvel ezelőtt, vagy tizenegy, rohan az idő, kicsik voltak a gyerekek, a gyerekek révén ismerkedtünk meg, nagyon különböztünk egymástól, de jó barátok lettünk, te vagy a legjobb barátom, a legőrültebb, és néhány pohár után nagy, nedves puszikat nyomsz az arcomra és úgy ölelgetsz, ahogy ebben az országban nem szokás, és azt mondod, a bátyád vagyok, de komolyan, mondod: a bátyám vagy. És tudom, mit jelent ez neked, mert tudom, mit cipelsz magaddal, milyen emlékeket, ismerem a történetedet, és néha azt kívánom, bárcsak ne tudnék semmit, és sejtelmem sincs, vajon tudod-e, hogy megértelek, tökéletesen megértelek, tudom, mit jelent a „báty”, a „húg”, meg a „család”.

Mindössze egy bátyád maradt meg a családodból, akinek néhány hónappal utánad sikerült elmenekülnie, Németországban él, de már nem tartod vele a kapcsolatot. Némaság nőtt közétek. Nem hibáztatlak. Vagy meg tudjátok osztani egymással azt, amin átmentetek, vagy az útjaitoknak külön kell válniuk. Túl sok ez ahhoz, hogy egy átlagos kapcsolat elbírja.

A bátyád vagyok, helyettesítek mindenkit, akit elvesztettél.

Most viszont nekem van szükségem rád, és te nem vagy itt.

 

*

 

Talán nem volt értelme elmondanod nekem. Annyira megalázó, és nem szeretnél az az ember lenni, nem akarod, hogy az a megalázó történet légy. Ez vagy te.

Mégsem állhatom meg, hogy ne gondoljak azokra is, akik ezt tették. Ki az, aki ilyet tesz? Valakinek csak kell lennie. Ő is ember. Lehet, hogy már nem méltó arra, hogy annak nevezzük, de embernek született. Ő is volt gyerek. A háború alatt kisfiú. Talán még nem is volt akkor háború. Mindig minden gonoszságra így kell magyarázatot adni? Ó, nagyon aranyos kisfiú volt, de tudod, valami megrázkódtatás érte, talán a háború, talán a családjában volt valaki, talán a nagybátyja molesztálta, mindenesetre nem az ő hibája, a körülmények hozták – de mit akarunk ezzel mondani, talán azt, hogy gonoszság nem létezik? Lehet, hogy ezt kell mondanunk. Ahhoz, hogy eltűnjön a gonosz, talán ezt kell mondanunk, hogy nem hiszünk benne, a körülményekben hiszünk, és ha segíteni tudunk ezeknek a gyerekeknek, minden gyereknek, ha valaki vigyáz a gyerekekre, akkor mindez nem történik meg, senki sem találja magát egy börtöncellában, abban az undorító helyiségben, azon az undorító helyen – ki építette ezt a visszataszító helyet, ki találta ki ezeket a fogolyvermeket és kínzókamrákat?

Valaki felkap egy palackot, és a kőfalnak csapva leveri az alját. Feltételezed, hogy kőfal, nem látod, mi történik, csak hallod, a szemed be van kötve, de amúgy is nyilván behunynád a szemed. A padlón térdelsz. Persze sírsz, már nem tőled függ, mit teszel és mit nem, mindez csupán megtörténik a testeddel, már messze magadon kívül jársz, messze. Szeretném elmondani neked, hogy én is átestem pontosan ezen a védekező mechanizmuson, és igazából ugyanannyi idősen, mint amikor te ott térdelsz. Sőt, lehet, hogy ugyanakkor történt, meglehet, egyidősek vagyunk, nagyjából egyidősek, és legalábbis egy ideig szolidaritásból azt mondhatom, hogy követni tudlak addig a pontig, amikor elillansz a testedből, tizenhét éves vagy, éppen annyi idős, mint én, és ami engem illet, szertefoszlom a jobb kéz felőli fal mellett, fekszem arccal a matracnak, a térdemet magam alá húzva, és a testemmel történik valami, de én már nem vagyok itt.

Régen történt. Túlélted. Azt lehetne gondolni, hogy ez a legfontosabb. Továbbra is nagylelkű vagy, őrült jó a humorod, folyton nevetsz, és lenyűgöző az intellektusod. Könyveket olvasol politikáról és ideológiákról, meg akarod változtatni, jobb hellyé akarod tenni ezt a világot. Gazdag vacsorákat rendezel a barátaidnak, szereted magad köré gyűjteni az embereket, főzni nekik, új és régi barátoknak, mindenki a barátod. De ott van benned az a fájdalom. Azok után, amin keresztülmentél, nem lehet teljesen felépülni. Pedig szeretnél egészséges lenni.

Vannak, akik nem bírják a fájdalmat, és néha te sem bírod. Az alkohol nyújtotta megkönnyebbülés, amely enyhíti a mellkasodban a nyomást, nem arról van szó, hogy örökre abba a ködbe akarnál menekülni, de időnként szükséged van rá, hogy egy-két estére elszabadulj. A gyerek megérti. Hihetetlen, mi mindent meg nem értenek a gyerekek. A kislány hallja, hogy dühöngsz odakint a konyhában, hallja, hogy az anyja próbál lenyugtatni, hallja, hogy a démonjaidhoz fordulsz. Halkan elindul felfelé az emeletre. Az anyja meglátja a konyhaajtóban, és azt mondja: átmehetsz Majáékhoz, ha nem tudsz aludni. A kislány fogja a párnáját és a maciját, kimegy az előszobába, felveszi a gumicsizmáját, kilép a bejárati ajtón a hűvös estébe, és benéz a szomszéd ablakán. Az anyuka ébren van. Kedvesen kimosolyog az ablakon, bólint, a kislány pedig lesiet a lépcsőn, megkerüli a házat, és bemegy a szomszédékhoz, a szomszéd anyuka az előszobában fogadja, bekíséri Maja szobájába, lefekhet mellé fejtől-lábtól, leteszi a párnáját az ágyra és bebújik, átöleli a maciját, hallja kis barátnője szuszogását, és a távolból, a falon át, apja őrjöngését.

A fájdalmat emberekkel csillapítod. Amikor a körülötted lévők jókedvűek, kipirult arcukról süt a boldogság, olyankor távol tudod tartani magadtól a sötétséget egy ideig. Mi segítünk neked távol tartani a sötétséget. Vacsorázni hívsz, főzöl mindenkinek, azt akarod, hogy örüljünk, az étel boldoggá tesz, jól tartasz minket, melegség árad körülötted, zsibongás, barátságos arcok, kedves tekintetek, szemek, mosolyráncok, történetek. Mesélj valamit. Töltsd fel melegséggel a szívemet.

Van egy kislány, aki vidám duruzsolásra alszik el. Nevető felnőttek, tudja, hogy bort isznak, amitől kicsit furcsák lesznek, de vidámak és kedvesek. Nem fél, hagyja, hogy álomba ringassák a hangok, a zsibongás. Azt hiszem, sejti, hogy ez megnyugtatja az apját. Azt hiszem, sejti, hogy a csend a veszélyes.

A cikk szerzőjéről
Nora Szentiványi (1969)

Magyarországon született, jelenleg Norvégiában élő szerző. Kötete magyarul: A lakás (2018)

A fordítóról
Patat Bence (1975)

Szak- és műfordító, utóbbiként elsősorban kortárs északi szerzőket ültet át magyarra. Legutóbbi fordítása: Piret Raud: Segítség! Anyu összement! (Cser, 2021)