Nadia Terranova: Ég veletek, kísértetek (részlet 1.)
Fotó: rawpixel.com
Nadia Terranova: Ég veletek, kísértetek (részlet 1.)

A fordító bevezetője

Nadia Terranova második könyve, az Addio fantasmi (Ég veletek, kísértetek) 2018-ban jelent meg Olaszországban, azóta 16 nyelvre fordították le.

Terranova nem teljesen ismeretlen az olasz irodalom iránt érdeklődő magyar olvasó számára, elsőkönyves íróként jelen volt a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, Gli anni al contrario (Fordított évek) című regényéből Lukácsi Margit fordított részleteket a fesztiválra.

Második regénye nagy sikert aratott Olaszországban, többek között elnyerte a Martoglio díjat, és 2019-ben a legtekintélyesebb olasz irodalmi díj, a Strega döntősei közé került.

A történet egy harmincas éveiben járó nőről, Idáról szól, aki Rómában él és egy rádióműsor szerkesztőjeként dolgozik. A mű elején megtudjuk, hogy Ida anyja szeretné eladni a szicíliai Messinában található házat, amelyben Ida felnőtt, így megkéri lányát, hogy menjen haza és segítsen neki az előkészületekben.

A visszatérés okozta feszültség és a régóta elfeledett tárgyak kísértése arra kényszerítik Idát, hogy szembenézzen a huszonhárom évvel azelőtt átélt traumával: apja egyik napról a másikra elhagyta őket, azóta semmit nem tudnak róla. Ida életének minden területére kihat az apja távozása okozta űr, a feszült csendekkel teli anya-lánya kapcsolat, hiányérzetre épített identitása és házasságának különös dinamikája mind arról árulkodnak, hogy a múlt sebeit még nem tudta elengedni. Az otthon, ahonnan korábban elmenekült, most újra hatalmába keríti, visszatérését szorongás övezi, de egyben esélyt kap arra, hogy eltűnt apját végleg elengedje.

*

Egy reggel, szeptember közepén anyám felhívott, hogy emlékeztessen, néhány napon belül elkezdik a házunk tetőfelújítását. Pontosan így fogalmazott: a házunk. Pedig én már egy másik városban laktam, egy másik házban, amelyet egy másik emberrel közösen béreltem. Annak az ügyeit kellett intéznem, számomra már nem volt olyan, hogy „a mi házunk”. Ez a címke akkor szűnt meg létezni, amikor eljöttem otthonról, a következő években pedig tettem róla, hogy gondos kíméletlenséggel kitöröljem az emlékeim közül. Persze jól tudtam, hogy a tető lassan leszakad, születésem óta egyre csak romlott az állapota, amíg ott éltem, folyamatosan omladozott és por vagy törmelék formájában hullt alá. De ez nem az én felelősségem, nem lehet az embert olyasmiért hibáztatni, amiről eldöntötte, hogy nem akarja megörökölni, és már rég elengedte. Egy rádiónak írtam kitalált, igaz történeteket, amelyeket váratlan népszerűség övezett, volt egy férfi az életemben, volt munkám, egy másik városban éltem, új esték vártak rám, új idő vette kezdetét.

Anyám azt hajtogatta, hogy mindig minden problémával egyedül kellett megbirkóznia, belefáradt abba, hogy őt terheli a ház összes gondja; a lapos tetejű, teraszként is funkcionáló csempézett tető felújítása lesz az utolsó gesztus, amelyet megtesz. Vesz majd egy kisebb, jobb házat, de nyilván nem hirdetheti meg úgy a régit, hogy tele van lyukakkal. Azt mondta, van egy cég, amelyik helyre tudja hozni a viharok, a rossz szigetelés és a szomszédok korábbi felújítása által okozott mély repedéseket, miközben bent a házunkban – így mondta megint, a házunkban –, mi majd nekiállunk a bútorok, a berendezés és a könyvek szortírozásának, kiürítjük a házat. Nem szerette volna, ha egy nap azzal vádolom, hogy kidobta a dolgaim, úgyhogy haza kellett mennem, hogy én magam válasszam ki, mit engedek el.

Úgy gondoltam, könnyű lesz, hiszen nem érdekelt semmi egy piros dobozon kívül, melyet az egyik fiókom mélyén őriztem.

Bepakoltam a bőröndömbe néhány ruhát és fehérneműt, majd vettem az interneten másnapra egy vonatjegyet: a vonatablakból nézhetem majd a hosszan elhúzódó calabriai partszakaszt, egészen Villa San Giovanniig, ahonnan komppal érkezem Messinába anyámhoz, hogy kisegítsem a költözésben.

Aznap éjjel azt álmodtam, hogy megfulladok.

A férjem lábfeje a bokámhoz érve melegítette az ágyat, s a takaró alatti hő egyszerre olyan érzetet keltett bennem, mintha vízbe gázolnék.

Úgy lépdeltem egyre beljebb, mintha tudnám, hová tartok, a víz frissen nyaldosta a bokámat, a vádlimat, a térdemet, a combomat, a csípőmet, a hasamat, a mellemet, a vállamat, majd amikor már egészen az államig ért, sőt a számig, próbáltam megszólalni, de azon nyomban elnyelt egy hullám. Az egyik pillanatban még befelé sétáltam, a másikban fuldokoltam: továbbra is élesen láttam, nem hagyott el az erőm, csak annyi történt, hogy bementem a tengerbe, és a testem egy pillanat alatt megszűnt létezni.

Felébredtem, felültem az ágyban. Halkan szóltam Pietrónak, a férjemnek; nem azért, mert szükségem volt rá, hanem mert akartam, hogy tudja, éppen haldoklom. Fontosnak tűnt a halál pillanata, azt akartam, hogy tanúja legyen. Verejtékezett a karom és a hónaljam, izzadságcseppek gördültek le a homlokomon és a vállamon. Pietro megfogta a könyököm, erőt vett magán, kinyitotta a szemét és felült mellém. Semmit nem tudtunk mondani, ami megkönnyebbüléssel tölthetett volna el, éreztem, hogy nem sikerül megosztanom vele a rám leselkedő veszély és félelem érzetét.

Egyszer régen, tíz évvel ezelőtt, amikor még csak néhány hónapja voltunk együtt, felróttam neki, hogy nem érdeklik eléggé a rémálmaim. Kislánykoromban az apai nagyanyám mindig arra buzdított, hogy meséljem el őket, azt mondta, ha nem beszélem ki magamból, nem szabadulok meg tőlük, és most, hogy ő nincs többé, ha Pietro nem kérdez, senkinek nem tudom őket elmondani, örökké rabjuk maradok. Ezért aztán hozzászokott, hogy ha éjjel felriadtam, rögtön megkérdezze, hogy érzem magam, aztán másnap reggel mielőtt munkába ment, egyre csak győzködött: „meséld el, mit álmodtál”. Én meg próbáltam válaszolni, de nem ment; a régi idők dolgait nem lehet csak úgy magunkkal cipelni egyik időszakból a másikba, jól vannak ott, ahol vannak, az emlék nem véletlenül emlék, nem szabad felszínre hozni a jelenben. Hiba volt mesélni neki a nagyanyámról, akinek a régi ágyneműkkel borított illatos ágyban olyan könnyen szavakba tudtam önteni az álmaim, Pietro előtt viszont nehezemre esett megnyílni. Ugyanez történt akkor éjjel is, egyikőnknek sem volt kedve beszélgetni, a korábbi összhang távolinak tűnt, akárcsak azok az idők, amikor a félelemre vággyal reagáltunk, a rémálmokat szex követte.

Megragadtam az éjjeliszekrényen lévő műanyagpalackot, és nagyokat kortyoltam a vízből. A férjem azzal a szeretetteljes érintéssel simogatta a hátam, amely akkoriban jellemző volt a kapcsolatunkra: fáradt szerelem, kezek, melyek kerülve a túlzott intimitást, a köldök környékét simogatják, melyek kétségbeesetten kapaszkodnak egy póló szegélyébe vagy a fehérnemű gumiszalagjába, olyan szerelem, amely ritkán alakul át valami mássá, ritkán lépi át saját határait, stabil szeretetbe burkolózik, magától kettéhasad, s egy-egy rövid illúziót követően visszavonul és két tökéletesen különálló személyt hagy maga után. Kortyoltam a vizet, és Pietro az egyik vállamra tette a kezét, visszafeküdtem, és ő is visszafeküdt, az oldalamra fordultam, és ő is átfordult az oldalára, először felém, majd a másik irányba. Végül a hátunkat összeérintve próbáltuk álomba ringatni magunkat. Bár nehézkesen és álmosan, de követte a mozdulataimat, ilyen volt az ő szeretetnyelve, ilyen lehet két ember szeretetnyelve, ha tíz éve élnek együtt. Egy bizonyos ponton a testünk megszűnt szimbiózisban létezni, többé nem gabalyodtunk egymásba álmunkban, ébredéskor sem, elkezdtük hárítani a másikat.

A szex kommunikációs forma, méghozzá olyan, ami Pietro és én köztem nagyon jól működött a kapcsolatunk elején, amikor a némaságba burkolódzó csonka családomtól menekültem Szicíliából, ő pedig tárt karokkal fogadott Rómában, s egyszerre vált számomra társsá, szülővé és testvérré. Az új városban új énemre leltem, és Pietro mindig mellettem állt, megható volt számomra, amilyen készségesen támogatott. Kapcsolatunk első hónapjaiban az első adandó alkalommal levetkőztünk, kifulladásig szeretkeztünk és boldogok voltunk, bár egy apró részlet már akkor is felhívhatta volna a figyelmünket arra, hogy nem lesz ez mindig így: soha nem szeretkeztünk egymás után kétszer, elég kielégítőnek találtuk az elsőt, utána rendszerint azonnal elszakadtunk egymástól és nekiálltunk felöltözni. Mindazt, amire szükségünk volt, rövid időn belül meg tudtuk adni a másiknak – soha nem időztünk el –, aztán rögtön megkeményedtünk, valamiféle idegenségérzet lett úrrá rajtunk, mely egyben az egymás iránti vonzalmunk alapja lett. Ám hamar – túlságosan hamar egy olyan kapcsolathoz, melyet az ember élete kapcsolatának szán – úgy alakult, hogy ez a bizonyos idegenségérzet az ellenségünkké vált. A testünk megszűnt a kommunikáció színtereként létezni. A gyengédség már inkább a hétköznapi szokásainkban, a beszélgetésekben és a figyelmességekben nyilvánult meg, ha napközben veszekedtünk is, soha nem bántottuk meg igazán a másikat, egymás árnyékában éltünk, s olyan óvatossággal őrködtünk a másik felett, melyet korábban soha nem tapasztaltam: amikor a szenvedély már nem lángolt, egy darabig még folytattuk egymás kielégítésének rituáléját, de hamarosan olyan hasztalanná vált az érintkezés, akár egy régi szótár.

Tudtam, hogy az én hibám. Csakis én lehettem az, aki elsőként elzárkózott, hiszen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy megnyíljak mások előtt, hogy megosszam velük az életem.

Pietrónak, egyedül neki, mégis elmeséltem, mi történt apámmal, ő pedig anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna, elfogadta az anomáliát. Három hete ismertük egymást, kevéssel múltunk húszévesek, amikor az első igazi randinkra hozott egy csomagot, amely kék korcsolyapólót és keményfedelű naplót rejtett. Abban a pillanatban felismertem benne a férfit, akire mindig is vártam. Nem tudta, hogy kislányként sokáig korcsolyáztam, ahogy azt sem, hogy a fiókom mélyén naplók lapultak, amelyekbe magamról írtam. És mintha mégis tudta volna.

Így történt, hogy bevallottam neki: tizenhárom éves voltam, amikor apám eltűnt. Nem halt meg, szó szerint felszívódott – folytattam, és már vártam a rettegett kérdést: anyáddal nem próbáltátok visszatartani?

De a kérdés nem hangzott el. Pietro nem kérdezett semmit, csak figyelmesen hallgatta a néhány mondatot, amelyet meg akartam osztani vele: apám, a gimnáziumi tanár egy reggel elment otthonról és soha többé nem jött vissza. Aztán ő váltott témát. Azt mondta, hogy a középiskolai tanári állásom szerinte nem nekem való, a szülők, a kollégák és mások élete túlságosan rám fog nehezedni, rövid időn belül elnyomottnak és boldogtalannak érzem majd magam. Nem azt mondta, hogy egy életet nem lehet megismételni, és nincs értelme tanári pályára lépni csak azért, hogy apám életét másoljam; a hangsúlyt máshová helyezte. Szerinte az osztálytermek és a folyosók zsivajában nem találnék rá a békémre, inkább írnom kellene, történetekbe szőni a fájdalmat, amellyel máskülönben nem tudtam volna mit kezdeni.

A találkozásainkat mindaddig kizárólag vidámság övezte, így meg voltam győződve róla, hogy ez a bizonyos fájdalom az arcomra van írva, és egészen rendkívüli, hogy Pietro felismeri. Erre a meggyőződésre alapoztam az egész életünket. Egyre inkább rábíztam magam; a komolysága olyan volt, mint egy szikla, s mint minden sziklának, ennek is voltak olyan oldalai, amelyeket nagy fáradság és nehézségek árán lehetett csak megmászni. Néha úgy éreztem, hogy egyedül már arra sem volnék képes, hogy időpontot foglaljak a fogorvosnál, hogy magamtól be sem fizetném a csekkeket és az adót, mégis megteszem, hogy aztán a bizonylatokat a lakásunk ügyeit összesítő irattartókba helyezzem, amelyeket Pietro tartott rendben. Együtt tölteni minden napot, közösen meghozni minden döntést, csukott szemmel is ismerni a másik illatát, testét, természetét: ez jelentette a házasságot. A többi része egy viharos, ismeretlen tenger volt, amelyen nem éri meg átkelni.

Éreztem, ahogy a férjem öt-tíz percig a hátamnak simul, majd újra álomba merül, miközben én a fal felé fordulok, összegömbölyödve, és abban reménykedem, hogy nem kell újra szembenéznem a tengerrel: az éjszakának megvoltak a maga titkos fegyverei, de én már mindet felhasználtam. Éreztem, ahogy lassan ismét láthatatlanná válok, pedig szerettem volna, hogy Pietro is ott legyen, hogy lássa, ha megfulladok és meghalok.

Mivel a legsötétebb félelmet mindig valamiféle váratlan könnyedség ellensúlyozza, kedvem támadt szeretkezni, mintha még olyan hévvel tudtunk volna feloldódni a másikban, mint az elején. Megfordultam és vadul simogatni kezdtem Pietrót, de belőle csak egy hang tört fel, amely megakasztotta légzése ritmusát, miközben teste védekezésképpen összerándult. Megérinthettük és ringathattuk egymást, de a szeretkezés puszta gondolatára úgy visszarettentünk, mintha rémült állatok volnánk: nem azt jelentette már, hogy erősebben kötődünk egymáshoz, hanem azt, hogy kevésbé, hogy elveszítettük azt a kevés testi intimitást is, amelyet olyan nehezen szereztünk meg. Túl jól ismertük a másikat ahhoz, hogy túllépjünk a meztelen testünk kiváltotta szemérmességen, olyan látvány volt ez, amellyel szemben egyikünk sem tudta volna elengedni magát. Nem azért, mert nem találtuk szépnek, vonzónak a másik testét, hanem mert most, hogy az a bizonyos hasztalan szótár közénk költözött, nem tudtuk többé, hogyan kommunikál egymással, s mit üzen egymásnak a két test.

Én is visszahúzódtam, és átfordultam a másik oldalamra, újra háttal feléje. Megfogtam a kezét és az enyémmel együtt a köldököm környékére tettem, nyitott szemmel őrlődtem magamban. Az jutott eszembe, hogy hálás vagyok a tíz évvel ezelőtti tanácsáért. A fájdalmam egy részét, a múltamból áradó folyót a kitalált, igaz történeteimbe szőttem, és bíztam benne, hogy az írás meg tud menteni. Csak aztán meg-megszólalt egy nyugtalanító hang a fejemben, azt suttogta, hogy a hála nem elég ahhoz, hogy egy fuldokló házasságot megmentsünk.

Így a végtelennek tűnő álmatlanságban, izzadtan, Pietro szabályos légzését hallgatva, hajótöréstől rettegve vártam a hajnalt, mely úgy tűnt, soha nem érkezik el. De előbb-utóbb mindennek eljön az ideje, az idő lerombolja azt, akik valaha voltunk, vagy akiről azt hisszük, hogy vagyunk. Amint beszűrődtek a nap első sugarai, csendben felkeltem, szájon csókoltam Pietrót, és anélkül, hogy felébresztettem volna, elindultam az állomásra.

*

A regény eredeti címe és megjelenési helye: Addio fantasmi, Einaudi, 2018.

A cikk szerzőjéről
Nadia Terranova (1978)

Olasz író. 

A fordítóról
Höhn Darinka (1993)

Szabadúszó szakfordító és műfordító. A PPKE fordító- és tolmács mesterszakán végzett, olasz és angol nyelvből fordít.

Kapcsolódó
Nadia Terranova: Ég veletek, kísértetek (részlet 2.)