Az idő tájt Angliában az öreg Erzsébet királynő uralkodott, népének jó anyja, istenfélő és bűntelen, akinek neve mindörökre fényesen, tisztán, királyian ragyog.

A ködös London alaktalan, fekete és sötét volt akkoriban, akárcsak a sziklákkal és a baljós fekete gályákkal teli tengeri öböl. Az égre szegeződő árbócok nem hordozták a kék ég vidám selyemzászlóit. London fekete volt és bűzös, akárcsak egy hatalmas tetem.

A keskeny hidak úgy íveltek fel, akár a vékony bordák. A fekete gályákon nem gyúltak fények: reszketve, riadtan álltak a sötétségben. Féltek a Naptól, telirakva a lopott kincsekkel. És a holdfény mosta le a vért oldalukról, tatjukról, szörnyűséges emlékektől fel-felnyögve a szélben.   

A kőhidakon olykor átrohant egy-egy lovas, mögötte páncélos üldözők, ami úgy festett, mintha kopják, kardok és pajzsok rohannának ki a városból az éjszakában. A házak is megremegtek a fegyvercsörgéstől.

A sötét hidakon és a széles lépcsőkön a templomok előtt árnyak álltak. Rohamra, kétségbeesett küzdelemre, párbajra készen.

Csupán délután ragyogott fel a Nap, fáradtan, véresen a köddel való küzdelemtől. Ilyenkor a nép vidáman rohangált, és meg-megállt a fészereknél, ahonnan nevetés hallatszott. Itt alkotta valami színész, Shakespeare, a színjátékait, s ezeken naphosszat lehetett kacagni vagy sírni, kinek-kinek kedve szerint.

Amikor híre ment, hogy a királynő elhalad valamerre, mindenki odarohant, térdre rogyott, ujjongva üdvözölte.

Az udvarban nagy volt az elégedettség.

Hajtóvadászatok és bájos, vidám pásztorjátékok váltakoztak, noha a királynő szigorú volt. Annál inkább vigadozott és ivott a kísérete. A kertekben és az erdők mélyén rejtőző ódon várakban, a zavaros és sötét folyó mentén vidám hajtók seregeltek. Ám az admirálisok, költők, lordok, rémesen unalmasak voltak: tengeri csatákat vívtak, várakat gyújtottak fel, részegen tivornyáztak az udvarban, és rekedten üvöltötték a madrigálokat. Szegény Byrd hiába gyötörte, tanította őket naphosszat.

Éjszakánként mindez még rosszabb volt.

A lordok részegen hevertek a fűben, a királynő elrejtőzött a homályos termekben, a szolgák verekedtek, az asszonyok meg a kertekben sikoltoztak.

Egy napon, puszta unalomból, Lord Walsingham levelet írt Montaigne-nek. Meghívást intézett hozzá, ekképp hízelegve: „Azt gondolja talán, hogy most a hálátlan Messer Giordano Brunóról fogok írni – ó nem, ő elment, itt hagyván nekem egyik tanítványát, hogy Senecát fordítsam, egyedül. De Ön, Kedvesem, miért hagyta ott az udvart, s miért rejtőzik, mint valami Augiász az istállóiban? A királynő örülne, ha látná, jöjjön csak, már meséltem neki Önről. Elfelejtett tán engem és Seneca szavait: »A filozófia mértékletességre tanít, de nem arra, hogy kínozzuk önmagunkat.«”

Montaigne egy őszi napon, éppen fájdalmaktól gyötörve, bosszúsan vette át a levelet egy termetes katonától. A halál előszelét érezvén irigykedve nézte kövér feleségét, gyűlölködve szidalmazta szolgáit. Lord Walsingham? – gondolta. Nem emlékezett rá. Megvetően legyintett: Que sais je?

Lord Walsingham akkoriban a királynő kegyeit élvezte. Vidáman tekintett szét maga körül, győzelmeire és az ivászatokra, a játékokra és a mérgekre. Mindezt viccesnek találta. A hősök naphosszat ott álltak, talpig páncélban-aranyban a nyugodt, komoly királynő előtt. És éjszaka? Arról csak néhány költő, miniszter és pár rabszolga tudott, de mind hallgattak, mint a sír. A királynő jóságos volt és bölcs, igazságos és hatalmas, és a nép térdre hullott a színe előtt.

Ám a derűs, sötét hajú Lady Fitton köré gyűlt udvarhölgyek igencsak sokat suttogtak. Mesélték, hogy a szép Giordano a királynőben olyan őrült szenvedélyt gyújtott, hogy ezért cseréli gyakran a szeretőit, de leginkább zokog.

A királynő egy ideje Walsingham palotáját látogatta, s a hölgyek tudni vélték, hogy ama bizonyos tanítványra áhítozik, aki a toronyban egész éjszaka a csillagokat figyeli. Sokat fecsegtek a fiatalemberről, de leginkább kigúnyolták. A Lord elnevezte Salmacisnak, és azt mesélte róla, hogy nem érez vágyat a női test iránt. Így hát mindenki naphosszat állt a királynő előtt, sápadtan, félve, ám a háta mögött bizony sikamlós szonetteket énekeltek. Az ifjút ritkán látták. Csak azt tudták róla, hogy egész nap ül, miközben színes üvegekbe töltöget különböző folyadékokat. És ha netán valaki estefelé meglátná, ő rögvest eltűnik fekete selyempalástjában, amely azonban nem olyan volt, mint a hozzá hasonló doktorok viselete: nem borították arannyal hímzett sárkányok, madarak, titokzatos számok. Ott ült egész éjszaka a toronyban egy kövön, a csillagokat bámulta, meg-megkopogtatta az asztrolábiumot, amely nyikorgott, akárcsak egy koporsó vagy az ódon lépcsők odafent a sötétben. Körülötte korsókban bor, festékek és mérgek; lábánál szerteszéjjel kardok és kések hevertek, miközben egyre csak jegyzetelt, számokat írt fel vagy titokzatos ókori, arab és káldeus szavakat. Magas volt, mint a Szent Márk-templom oszlopa, amely előtt fogadalmat tett, hogy mindhalálig megveti a női testet. Suttogták róla, hogy nagyon előkelő származású, ám anyját kiűzték Velencéből. A szerzetes sápadt volt, akár a meg nem gyújtott viaszgyertya.

Csak a tekintete volt rémisztő, egyébként szolid volt és hallgatag. Éjszakánként, a holdfényben, sovány kezében késeket, kardokat és aranyat forgatott. És mérgeket, elixírhez használt illóolajokat meg drága női gyűrűket. Keze nyomán halál, gazdagság, kincs és győzelem sarjadt. Fekete selyembe burkolt árnyak látogatták, suttogtak hozzá, és hajlongtak előtte. Azok, akik gyermekáldást óhajtottak, és azok, akik ezt nem óhajtották. Azok, akik az admirális győzelmét kívánták, és azok, akik inkább a vesztét.

Ő mindenkit meghallgatott, majd fáradtan, latinul válaszolt. Soha nem akart olaszul megszólalni, emiatt a lord gyakran kinevette. Hallotta ő is a szonetteket, a gyalázkodást, a szégyentelenséget meg a szóbeszédet, de az asszonyok hiába csábítgatták.

Lord Walsingham nagyon megörült az ifjút körülvevő vidám társaságnak. Riogatta a hölgyeket, hogy valami szörnyű, eddig ismeretlen betegséget kapnak majd tőle, amiről mindenfelé beszélnek és nótáznak a lakomákon, disztichonban, ahogy a kivörösödött arcú X. Leó pápa súgta Ariostónak: „De luce immensa, de Nympha Syphilide.”[1] És amikor a hölgyek felkacagtak, tovább ingerelte őket a fiatalember szépségéről szóló mesékkel.

Megkezdődött a pajzánkodás. A hölgyek bolondultak a doktorért, szinte bekerítették. A játékosabbak a ptolemaioszi könyveket telefirkálták szemérmetlen rajzokkal. Az egész udvar összeesküdött ellene, amikor kitudódott, hogy nem enged magához közel asszonyt. Olyan bájitalokat töltöttek a poharába, amitől a vér felforr, s néhány udvarhölgy titokban meztelenül várt rá a folyosón, amikor hajnal előtt lejött a toronyból. Azt beszélték róla, kicsapongó életet élt, s ezért egy egyiptomi nő megcsonkította.

Az őrjöngés odáig fajult, hogy egy este két admirális összeveszett, és fogadást kötött, hogy egyikük még alig bimbózó leányát elviszik a fiatalemberhez. És megparancsolta: hozzák ide a lánykát, s már azon nyomban ki is emelték őt a meleg vánkosok közül.

Olyan volt, mint a zsenge bárányka, s meleg, mint madárfióka a fészekalján, keblének rózsaszínje, akár a jászolban fekvő Kisjézusé. A szerzetes kezét hátrakötötték, amíg borral itatták, majd a kislányt a karjaiba adták, s bezárták őket egy olyan szűk cellába, hogy még a hideg kőpadlóra leterített farkasbőr is alig fért el benne.

A leány apja nagy zörgéssel, részegen keresztülesett hősi kardján, és a királynő, amikor megtudta, mi készül, fogadást kötött vele. Ám pirkadatkor úgy találtak a szerzetesre, amint fájdalomtól feldagadt térdén áll, karjában a hidegtől szinte elkékült, síró, reszkető, sápadt szűzleánykával. Az apa el sem hitte. Részegen hevert az asztal alatt, majd amikor magához tért, megölte szolgáját, és letagadta a fogadást.

Még sokáig gyötörték és gúnyolták. Mesélték azt is: látták, hogy megölelt egy nőt, ám akkor rátört a düh, és habzó szájjal görcsbe rándult. Mások meg látni vélték, amint rúgkapál, miközben szamárordítás tör ki belőle.

Ám amikor megtudták, hogy a királynő is szemet vetett rá, ijedtükben otthagyták.

A királynőről is rémes történeteket, hazugságokat suttogtak. Amikor hatalmába kerítette a szenvedély, ami leginkább vadászat idején, az erdei tavaknál, teliholdkor történt, a fűben hercegeivel élvezte a testi szerelem gyönyöreit, sőt olykor az udvarhölgyeivel is, akikről félelemtől rettegve suttogtak újabb mendemondákat.

 

Midőn elmúlt egy hiábavaló hónap, a királynő elhatározta, magához hívatja, s titokban már parancsot adott Lord Walsinghamnak, aki aznap este Senecát olvasta.

Az ifjú nyugalomban élt, le sem jött az erdő mélyén a toronyból, ahová csak a hatalmas fenyőágak értek fel. Odalent, a sötét folyón az árbócok erdeje morajlott. Ő minden parancsot teljesített, minden kívánságot meghallgatott, még gyilkosságokban is segédkezett. Nem fogadott el jutalmat, nem hallgatta meg a dicséreteket, és aki csak egyszer is a szemébe nézett, nem tért vissza hozzá.

A királynő csupán azt tudta róla, hogy ismer minden csillagot és gyógyszert, minden nyelven beszél, feltámasztja a halottakat, s akárcsak a tanítómestere, akivel együtt jött Spanyolországból, gúnyolódik az átváltoztatáson, a szeplőtelen fogantatáson, a Szentháromságon és Krisztus isteni voltán.

Felhevülve a szép Giordano emlékétől, a királynő egy este magára öltötte kedvenc vörös selyemruháját, szinte fáklyaként ragyogott a sötétben, és Walsinghamnál töltötte az estét. A Lord azt mondta neki, hogy a tanítvány még a mesterénél is szebb és fiatalabb. A királynő kíséretében nemes urak, hölgyek, lovasok, lordok, tudósok, költők, solymászok, lovászok, szolgák és szerecsen rabszolgák voltak.

A nép ujjongott, amíg a királynő elhaladt, s a hatalmas, sűrű kertek elrejtették a titkokat.

Megérkezett a vidám, előkelő társaság. A hölgyek, majd Lord Granville, Sir Philip Sidney, Lord of Verulam, Castelnau de la Mauvisière francia követ, Quevedo y Villegas, Lord Burley és a színészek.

A holdfényben csak a kacagás hallatszott. Éjfél után a hölgyek ledobták ruháikat, és a lordokkal, admirálisokkal, katonákkal, költőkkel és papokkal kergetőztek a kertben. Lord Bacon állt és nevetett, majd miközben egy nyugodt helyet keresett a francia követtel való beszélgetéshez, megjegyezte: „In tristitia hilaris, in hilaritate tristis.”[2]

A királynő ezután elrejtőzött a palotában, s elküldte kíséretét, csak néhány úr maradt még ott. Eszmecserét folytattak Hollandiáról, királyokról, mérgekről, pápákról, különösen a gyűlöletes VII. Kelemenről, valami szegény asszonyról, akinek négyes ikrei születtek, egy fiatalító elixírről, amelyet Mendoza ajánlott, de leginkább a halálról. A királynő hosszan és szívesen beszélt a halálról. A dúsan aranyozott, nehéz függönyökkel díszített lakosztályokban heverésztek szépséges kutyái, gyakran simogatta őket. Az asztalokon vakító ezüsttálakon borban-mézben sült vaddisznók és különféle szárnyasok várakoztak.

A néger szolgák fürgén el-eltűntek a függönyök mögött, a poharak ragyogtak, és visszatükröződtek a hatalmas edényeken. A lordok a függönyök mögött kacagva, talpig aranyló vértezetben zörögve nekiestek az asszonyoknak, és eliramodtak velük a kertekbe, magára hagyván a királynőt. Ő mindezen csak nevetett, szeretett egyedül maradni éjszakára.

A függöny mögött valaki könnyedén pengette a húrokat, s az ő kedvenc provence-i dalát énekelte arról, hogy „az életünket kedvük szerint játsszuk, noha az fájdalmas – és a halál után miért vetik szemünkre azt, amit elfelednénk?”

Gyermeki volt a hang, tiszta, de remegett. A kis apród félt, elégedett lesz-e a királynő az énekével.

A királynő elküldte az udvarhölgyeket, és mosolygott. Könnyített ruházatán, és hagyta, hogy az éjféli sötétség fehér keblére boruljon.

Arcát beragyogta a holdsugár.

Mesélték, szamárkanca tejében és gyermekvérben fürdik, hogy szépsége megmaradjon.

A palota harsány kacajtól és női sikolyoktól visszhangzott. A kést nyelt lordok erőlködve emelgettek hordókat, gyújtogatták a szerelmespárok nyoszolyáit, és összevesztek a flottákon vagy az archimédészi emelőrendszeren.

A királynő csak ült, lélegzet-visszafojtva leste az ajtót.

Körülötte a kutyái játszadoztak; a távolból az őrszem hangja hallatszott. Selyemmel borított hatalmas ágya fejénél két furcsa őr állt: két gyönyörű, erőteljes fiatalember szobra, fehér csontból kifaragva, talpig selyemben. A két szobor mindig ott állt az ágyánál. Erről is mindenféle buja mendemondák keringtek. A két szobrot mindenhová magával vitte.

A rabszolga aranyedényben hangtalanul tette elé az illatos bort és a jéghidegre hűtött gyümölcsöt, ám ő nehezen lélegzett, és bele se kóstolt; ajka remegett, és mint két véres csiga, összetapadt. Megoldotta vállára omló haját, hatalmas vánkosaira dőlt, kezét széttárta, ujjaival belegyűrt az aranyló selymekbe, és felsikoltott a vágytól. Selyemszőrű kutyái a lábánál hevertek.

Ekkor a lord bevezette a fiatalembert, aki a királynő elé térdelt.  Meglátva a szép ifjút, letépte hosszú kesztyűjét, felkelt, mosolygott, arca kipirult, akár egy véres pajzs, és ezt mondta: „nolint, qui anserina natura sunt, astripetam aquilam sequi…”[3] – majd eltakarta arcát, és lehanyatlott.

A lord felsegítette az ifjút, szelíden közelebb vitte, s kedvesen mondta: „Lodovico, a mestered tanítványa, dózsék ivadéka…”

Illatoztak a messze távolból hozott liliomok, az égen elhalványultak a csillagok, a kék, reggeli csillagok. Az ablakban Keletről, a boldogságot és halált osztogató szigetekről származó kúszónövények terjeszkedtek. A királynő vörös ruhájában máglyaként lángolt. Körbejárta az ifjút, és halkan suttogott, fuldokolva a szenvedélytől. A szerzetes csak állt, szikáran és makacsul, hosszú keze, akár az alvó gyertyaszál.

Ekkor a királynő megoldotta a ruháját a keblénél, hozzáhajolt, és szenvedélyes, szemérmetlen szavakat suttogott, nehezen ejtve ki olaszul őket. Az ifjú kezét a nyaka köré vonta, amibe a fiatalember beleremegett. Amikor látta, hogy hiába simogatja, mondott valamit az őrt álló szobrokról, de az ifjú csak állt ott, mint a cövek.

Simogató kezével akarta megtörni: megmutatta ruhájának pompáját és testének fehérségét, amely akár a haldokló hattyúé. Megölelte, szinte kígyóként ráfonódva, sértődötten és felingerelve suttogta: „Tudod-e, hogy messer Giordanót elárulták? Giacomo Giovanni Mocenigo árulta el… a Mocenigo családból, amely négy dózsét adott Velencének…” Ajka összeszorult és remegett, mint két véres csiga.

A szerzetes ekkor megtántorodott, mint akibe belemartak, s elfojtva egy fájdalmas kiáltást, fejét lehajtva, sápadtan mormogta: „…miror, miror nec fidem habeo ad hunc rumorem…”[4]

A királynő elmosolyodott, látván, milyen szenvedést okoztak szavai. Ott állt előtte, ruhátlanul szinte világítva, ölelte, csókolta, de az csak állt, makacsul, remegve a tehetetlen dühtől, sötéten.

Majd később derűsen nevetett: játszott vele. Vidáman, szégyen nélkül beszélt a hatalmáról, sorolni kezdte a bűneit, csúnyán káromolva a pápát. Kémei jelentették Rómából: a pápa elhatározta, hogy megmérgezi.

Miközben ölelgette, kérdezgette a forma és az anyag különbözőségéről, amelyet Telesio tagadott, aztán a lény és az értelem közötti különbségről, amelyet Campanella cáfolt. Egyre jobban ráfonódott, majd ledobta magát a széles párnákra, és az illatos kenőcsökre, olajokra mutogatva kérdezte: Ugye, ezek szépítenek? Majd azon siránkozott, hogy meg akarják ölni. A szerzetes sápadtan, leszegett fejjel állt, és egész testében reszketett.

A királynő ujjongott, játékosan kiszabadította a férfi nyakát, s ráomlott. A megrökönyödött kutyák körülugrálták őket, farkukat idegesen csóválták, majd ijedten felugattak, és kifutottak a sötétbe. A fiatalember csak állt, mint a gyertyaszál. A királynő sokáig simogatta, ám aztán már fenyegetőzött.

Ruha alig volt rajta, könny és mosoly futott át az arcán miközben Dido verssorait és Boccaccio szemérmetlen szavait suttogta. Bánkódott és védekezett. Feledni akart mindent, amit bevallott magáról. Bizonygatta, hogy kevés férfit szeretett; mesélte, mennyire ártatlan, de mindenki becsapta, és csak a hármas számban hisz. Ez volt az ő szerencseszáma: lám, három hónapja, három hete és három napja, amikor először meglátta a férfit. És most ő a harmadik, akinek felkínálja magát, három réteg ruha van rajta, a teremben is három fekhely, három kehely, három kutya. Ez a szám vonzódik hozzá, óvja, s több ízben mentette meg az életét.

A kertekben eközben üvöltöztek a lordok és a kutyák.

Hirtelen hatalmas, minden eddiginél erősebb sikollyal ledobta magáról a ruhát, és lerogyott elé a kelmékre.

A szerzetes csak állt a királynő ágya mellett, haragja fellángolt.

Arca, mint a kigyúló gyertya, de a függönyök meglebbentek dühödt suttogásától:
„Halld meg szavam, tengerek, kardok és győzelmek királynője! Nem tudod, hogy Jézus testét Mária Magdaléna bűzös haja érintette? Ha nő lennék, most a kutyák elé vetném magam, hogy széttépjenek. Mert minden, ami az asszonyi test ereiben áramlik, a szégyen és gyalázat csúcsa. Férfi vagyok, és igen büszke. Halld, amit mondok!

Isten meghalt, mert női testből született. Halld csak! A verésektől ordító kutya, a sárban fetrengő sertéskonda, a pocsolyákban tanyázó békák, a barlangok mélyén rejtőző nyirkos skorpiók sem oly undorítóak nekem, mint a te vágytól ragacsos, ragyogó és fehér tested. A falakat sem érintem meg, amelyeket női test érintett, de nem érintek virágot, lovat, kutyát sem, mert minden a ti bujaságotok illatát árasztja. Vitézek és bölcsek, költők és szolgák, kardok és hajók, gazdagok és leprások, mindent megfertőzött a ti forró testetek. Már egy galambtojásnyi hely nincs a Földön, ahol ne virítana buja, fehér, puha hasatok. De amerre én járok, oda ez nem ér el, a csillagokban nincs élet, ott halál van, az én sorsom. Megszültetek engem, de meg is fogok halni, a testem soha nem feledi nővérét: a halált, és a bűnös asszony szerelméért: az életet. Itt vannak neked a katonák, papok, költők, szolgák, kutyák, de én …diu olim perditae et sepultae apud Chaldeos et Pythagoricos veritatis heres ego…[5] Leköplek.

Halld szavam: anyám bokája, mint hófehér csillag a Rialto alatt a vízben, fehérebb volt a te orcádnál: ő velencei nő volt. Velencei, mégis kimúlt mint egy állat, szégyenben és gyalázatban, és én rá se néztem.”

A sötétben selymek, kutyák, szerecsen rabszolgák, asszonyok és függönyök úgy remegtek, mint a viharban. A kertekre izzó csillagok hulltak. Olyan csend volt, hogy a lombok leveleinek susogása is hallatszott. A királynő görcsbe rándulva feküdt a férfi előtt, dühödt körme alól vér serkent, keze véres volt. Csak rémes, szaggatott lihegése és egyre hangosabb és dühösebb nevetése hallatszott.

Ám amikor a férfi elhallgatott, haragtól és fáradtságtól megtántorodva, a királynő hirtelen arcul csapta azzal a korbáccsal, amellyel olykor a kutyáit verte.

A szép férfiarcot elöntötte a vér, s felrikoltott, annyi év után ismét olaszul: „…Vess a kutyák elé, tépjenek inkább szét… kötözz a lovakhoz…csak az arcomat ne üsd… apám dózse volt…” – üvöltött fel dühösen, és keserű zokogással a földre rogyott.

 

Ahogy megjelent ördögfeketén, mégis gyönyörű volt, mint egy kerub, a vadrózsákkal befutott tömör falakon. Rogyadozva vonszolta magát a kikötő felé. A szolgák utat engedve félreugrottak, s ijedten nézték a férfi égre emelt, félelmetes tekintetét. Lépteivel vihart kavart, beleremegtek a kapuk, a gallyak keresztezték útját a kertben. Megállt a csatákról mesélő hadvezérek előtt.

Azok ijedten meredtek rá. Véres volt és félelmetes, akár Szent Mihály arkangyal.

Hangjától a lomblevelek is a földre hullottak, amikor hervatagon, mégis perzselő hangon megszólalt: „…ti vagytok mind a feslett asszony ékszerei, ti, hadvezérek és költők! A feslett nő aranykoronát hord, és elébe térdeltek. Halljátok szavam! Asszonyok és lányok több húst rágnak le rólatok, mint a veszett kutyák. Azt hiszitek, örökre tiétek maradnak az államok, a győzelmek? Minden egyenlővé lesz a tengerparti homokkal. Akik ma pajzsukra emelnek, azok holnap már betemetnek a pajzsukkal. Bolondok vagytok, becsvágyók. Csatákba rohantok aranyban és vértezetben, kifosztjátok az országokat, és felgyújtjátok a városokat. Nem látjátok, mindez hová vezet? – Feslett nők élvezkednek a dicsőségetekben, feslett nők ülnek aranyló sisakjaitokon, feslett nők születnek kardjaitokból a napon.”

A lordok nevetve fetrengtek a fűben, miközben ő habzó szájjal, rémisztő hangon kiabált, karjával lebegő mozdulatokat tett, mintha repülne.

A nagy Bacon visszatartotta a szolgákat, akik már-már megölték volna a férfit. Walsingham sajnálta a fiatalembert, átfogta a vállát, és kesztyűjével igyekezett befogni a száját. De ő ellenkezett. A fák alatt már a zápor moraja hallatszott. Eszébe jutott a tenger, amit mindennél jobban szeretett. Ettől még jobban felindulva kiabált: „Ti vagytok a feslett nő koronája. Istenekről és istennőkről énekeltek, de az ő ékszerei vagytok. Hízelegtek és hazudoztok a királyoknak és a népeknek, de a hangotok is a feslett nő ékszere. Halljátok szavam! A vaddisznók és ökrök hangja nem oly utálatos nekem, mint a költőké. Ne nevezzétek magatokat a Nap gyermekeinek, ti, ezüstbe-aranyba öltözött páncélos katonák. Nem vagytok bátor hősök. Mögöttetek, örök dicsőségében a feslett nő nyargal, meztelenül…” 

Ordítva rohant a vadrózsával benőtt falhoz, és máris kint termett a sötét utcákon, a nyüzsgő, vidám és részeg nép között.

Lement a vízpartra, a halászokhoz, akik kivetették a hálókat, de egész éjszaka egyetlen halat sem fogtak. A metsző szélben fagyoskodva vonszolták hálóikat nyomorúságos házaikhoz, miközben forró asszonyaikra gondoltak, akik odahaza várják őket. De amint meghallották, miként káromolja ő az Isten anyját és a nőket, körülvették, és kegyetlenül megverték.

A szerzetes kínoktól vergődve menekült a vízparton, majd összeesett, és így suttogott: „...Ó éjszaka, ó tenger, dicsőség annak, aki engem megszült, és férfit szült.”

A lord szolgái találtak rá, és fölvitték a kertbe, egy szélvédett helyen lefektették a száraz levelekre, majd elmentek urukért, hogy odahívják.

Ő csak feküdt, és véres tekintetét az égre emelve, nyögve lélegzett, szája habzott. Akkor észrevette, hogy az égről ereszkedő fehér felhőkön mintha Isten anyja közelítene felé. Szemét elvakította a fény. Arc ragyogott rá, oly fényesen, mint a Nap, a ruhája hófehéren tündöklött. Nyújtotta kezét a férfi felé, aki ekkor ijesztően mély, mégis kedves hangot hallott, s nevén szólítva őt, szólt:

„…Rongyosan éltem, Lodovico, én, az aranyban született, és istállókban feküdtem, én, aki selymek közt születtem, mert élveztem a férfitest gyönyörét, amely a méznél édesebb. Elvesztettem az otthonomat, férjemet és szülőföldemet, mert mindennél édesebb volt nekem tüzes szeretőm.  Fiam, én a kéj poharát fenékig akartam üríteni, ezért szültelek meg téged. Férjem elűzött, meztelenül korbácsolt a Rialtónál, a halászok meg eladtak Chioggiában. Bolyongtam kikötőről kikötőre, nem voltam sem éhes, sem szomjas, csak arra a férfira vágytam. Térj vissza hát az asszonyhoz, aki vágyik rád, és az ölelésében meghallod, amint a gyönyörtől félholtan feljajdul, mint ahogyan védőszented, szent Teréz is, Krisztus csókjától. Menj az asszonyhoz, aki érted kiált! Nem a kenyértől lakik jól, és nem a víz csillapítja szomját, csakis a te férfitested.”

„Madonna, madonna!…” – ordította a szerzetes.

„Minden, amit kimondasz, gondolsz, tanulsz a csillagokból, hiábavaló. Én nem a csillagoknak szültelek, és nem kardoknak, de nem is népeknek, sem dicsőségnek, sem győzelmeknek. Hanem hogy asszonynak legyél a gyönyör forrása…”

A szerzetes, felismervén anyjának színes velencei ruházatát és alakját, a dühtől tehetetlenül roskadt össze. Arcát elborították a hulló levelek, és a nyirkos őszi csillagok azon az éjszakán úgy zuhantak le az égből, akár a zápor.

Lord Walsingham odarohant a szolgákkal, akik fáklyákat hoztak, letérdelt a fiatalember mellé, és vigasztalta. Kérlelte, jöjjön vissza, térdeljen a királynő elé, aki úgyis megbocsát neki. Gyümölccsel és borral kínálta, hogy erőre kapjon, s megnyugtatta, segítségére lesz a szökésben.

A szerzetes felemelte fejét, és nyugodtan szólt:

„Ne hozz ételt, mert nem eszem, és italt se hozz, mert nem iszom. Csak azt a gyűrűt hozd el, amit este a jobb kezemről lehúztatok, s megláttam a királynő kezén. Az a gyűrű az apámé: benne három gyémántkővel. Az első Konstantin koronáját, a második Bayard kardját, a harmadik Hannibál ruháját díszítette. Mindegyik alatt méreg volt, kedves, gyengéd méreg. Esküvel bírt rá apám, amikor még szeretett, és nem kételkedett, hogy az ő vére vagyok: ne mérgezzem meg magam, ha elvesztem az ő kincsét, s akkor se, ha rám tör a szerelem fájdalma vagy az öregség, de akkor se, ha Velencéből elűznek, és akkor se, ha kard által ér szégyen és gyalázat, hanem csak ha elrabolnak, és szolgaságra kényszerítenek – akkor. Hozd el a gyűrűt. Semmi mást nem kérek, csakis a gyűrűmet.

Korábban úgy gondoltam, hogy az ifjúság, aztán a becsület, a szerelem, majd az igazság az, amit nem volnék képes túlélni, és mégis mindegyiket túléltem. Ám azt, hogy szolga legyek – nem élem túl. Még ma éjszaka meg akarok halni, de nem itt, ahol az egerek futkosnak rajtam, hanem odakint, a sötétben, a tengeren…”

Lord Walsingham elsírta magát, és elment. A szolgái kinevették a szerzetest, aki elsötétült, mint a sátán; aszottan feküdt a földön, térde fehérlett a sötétben. A kutyák körbeszaglászták, és a sebeit nyaldosták. A távolból, az erdőből női kacarászás hallatszott.

A szél elhozta a kesernyés és végtelen tenger illatát, amely hirtelen megcsapta – ekkor felemelkedett, és megindult, akár egy vámpír, a víz felé. A köd és a sötétség mindenhol beterítette a köveket, a köteleket és a fekete gályákat. És minden, ami mellett elhaladt, eltűnt, akár egy álom. Lépdelt a széles lépcsőkön, és boldogan belenevetett a halál szemébe.

Hirtelen egy fekete árnyék szaladt felé, mint valami szellem, a só, a faggyú, és a tengereken, vitorlákon, kék égen áthasító szél szagát árasztva. A legócskább örömlány volt a kikötőben.

Ruhája cafatokban lógott, részegen és sóváran mormogott valamit. Haja lobogott, ormótlan melle a derekáig lógott.

Szaglott, akár egy pincemélyi öreg hordó. Már ott tartott, hogy a részeg matrózoknak sem kellett, egyedül a négerek játszadoztak vele szívesen. Éhezett, ami a mértéktelen gyönyörökhöz szokott testet rettentően megkínozta. Hajkurászta naphosszat a halászokat, akik evezőlapátokkal csapkodva űzték el, amíg össze nem esett valahol a fáradtságtól és az éhségtől.

Amint megpillantotta a fiatalembert, elébe rogyott, kéjsóváran csókolgatta és harapdálta a lábát. Ő elrúgta magától, ám a nő utánarohant, és már a kezét csókolgatta, begennyedt szemében annyi év után felsejlettek a kék ég darabjai. A férfi ütésre emelte a kezét, de a kéz lehanyatlott. És fáradtan, ösztönszerűen megállt.

A nő suttogott:

„Maud vagyok, Maud, nem ismersz meg? Engem mindenki ismer. Nem láttál még soha? Valaha kisfiúként jártak hozzám, akik most katonák, és a tenger nyeli el őket, de még emlékeznek rám, hogy szép voltam és fiatal, most meg sorra halnak meg. Azt mondják, anyám görög nő volt, a neve Malea. Nem tudom, minden nagyon régen volt. Mondják, hogy már gyerekként odaadtam magam egy mézes süteményért. Egész nap itt heverek, vagy Newportban, olykor halat árulok, meg amit még akarsz. Miért nézel rám ilyen csúnyán?”

„Milyen szép is vagy te! Csak ne verj. Engem mindenki ver. Olyan ismerős vagy, láttalak a templomban…” Emlékekkel teli agya megborzadt; becézgette, majd a buja örömtől könnyekre fakadt.

Kinyújtotta felé a kezét, de megsimogatni nem merte. Fojtott hangon becézgette, majd akadozva mondta:

„Szép vagyok még. Ott tanyázok a hordók között, gyere csak velem, gyere! Ott van, ahol kikötve áll a »Formidable«… Tegnap érkezett Saint-Malóból. Gyere csak… nem kell fizetned… tegnap hívtak, megörültem, gondoltam, végre lesz már üzlet. A matrózok jól fizetnek, de ezek most levetkőztettek, beleforgattak a kátrányba, és a partra dobtak. Ó, Istenem, mennyit mostam és mostam magam, amíg lejött rólam…”

Bement a só- és faggyúszagú hordók közé. A szerzetes csak állt, és nézte a zavaros, sötét vizet, majd leszegett fejjel utánament. A nőt elöntötte valami őrült öröm, letérdelt előtte, csókolgatta, és a gyönyörtől rekedten, eszelős hangon folyvást gügyögött:

„Ó… ó… mackóm… kiskutyám… cicám… édes kicsi disznóm… vőlegényem…” és feljajdult a gyönyörtől. A szerzetes, mint aki megvadult, a karjába szorította. A nő felsikoltott, megharapta a torka alatt, a vércseppek feketén hullottak rá vissza. A bűzös test merő rongy volt, akár a kikötőbe vetett, szakadt vitorlavászon.

 

Így találtak rájuk a királynő szolgái, akik már a keresésére indultak, és püfölni kezdték mindkét testet. A matrózok hada, a csőcselék, a halászok meg fiatal lányok csoportba verődve, kiáltozva futottak utánuk. Híre ment, hogy az öreg Maudot a hordók között egyszer majommal, később pedig egy szerzetessel találták meg.

Amint a királynő meghallotta, mi történt, elbocsátott mindenkit a termeiből, és megparancsolta, hozzák ide neki a fiatalembert. A szép ifjú kerub-testéből hullott a vér a földre. Feje erőtlenül lehanyatlott.

Ekkor a királynő a férfiszerelemről kérdezte, de a szerzetes néma maradt.

Majd ismét suttogott, hosszan ecsetelte saját szépségét, újból felkínálkozott, és olyan titkokról mesélt, amiket csak ő tud a szerelmi gyönyör fokozására. Körbejárta, és szidta az egyházat, a népet és a háborúkat, kérdezvén: miért azt a nőt szerette, hiszen az még egy hullánál is rosszabb.

A szerzetes csak hallgatott.

 A királynő gyengéden ajánlkozott, kérte, vallja be neki, hogy hatalmába kerítette az őrület az örömlány fölött, majd keserű könnyekre fakadt, és egyre csak azt kérdezte, miért alázza így az udvart, ő, aki megvetette és megmérgezte saját anyját, odahagyta mesterét, bosszút állt apjáért, és eladta saját hadseregét, mindezt merő kevélységből. Miért épp ezt a hullabűzös nőt szerette?!

A szerzetes nem válaszolt.

Ekkor dühében feljajdult. Egy szerecsen szolga berohant, megragadta a férfit, és hosszú tűket szúrt a körme alá. A szerzetes összeesett, de a szörnyű fájdalomtól ismét magához tért.

A királynő letérdelt mellé, felemelte az ifjú fejét, csókolgatta, kedves és szomorú szavakkal kérlelvén.

A szerzetes fáradt homlokát megemelve, a fájdalomtól aléltan, tágra nyílt szemmel, alig hallhatóan megszólalt:

„Senkit nem szeretek… mindenkit gyűlölök… őt csak megsajnáltam…”

***

Jegyzetek:

[1] „A hatalmas fényről, Syphilis nimfáról.”

[2] „A szomorúságban vidám, a vidámságban szomorú.”

[3] „A lúdtermészetűek nem akarják a csillagokhoz igyekvő sast követni."

[4]  „Csodálkozom, csodálkozom, és nem tudok hitelt adni e szóbeszédnek."

[5] „A káldeusoknál és pythagóreusoknál már régen elveszett és eltemetett igazság örököse vagyok."

A szöveg eredeti megjelenési helye és ideje:Dnevnik o Čarnojeviću i druga proza, 1983, Nolit, Beograd