Margaret Cavendish (1623–1673) a 17. századi irodalmi és tudományos élet kiemelkedő alakja. Költőként, esszéistaként, drámaíróként, filozófusként és tudósként egyedülálló módon nőként, a saját neve alatt publikált. Cavendish tudományok iránti érdeklődése egészen korán megmutatkozott, sógorával, a matematikus Charles Cavendish-sel való szoros barátsága pedig tovább erősítette a tudományok iránti szenvedélyét.

A 17. században a nők számára lehetetlen volt a tudományos életben való részvétel, mivel a tudományos közösség szinte teljesen semmibe vette őket: jellemző módon Cavendish, miután a Királyi Társaság elutasította a törekvéseit a tudományos életbe való bekapcsolódásra, 1666-ban megírta korszakalkotó művét, a Lángoló Világot (The Blazing World), melyet a Megfigyelések a kísérleti tudományokról (Observations upon Experimental Philosophy) című kötetének mellékleteként adott ki. 

A mű egyszerre románc, útinapló, fantasy, utópia, szatíra, protofeminista irodalom, és a sci-fi előfutára.

A Lángoló Világban Cavendish létrehozza saját tudományos társaságát, és egy olyan steril környezetet hoz létre, ahol szabadon kritizálhatja és közvetítheti a 17. század tudományos világával szembeni nemtetszését.

A mű három nagy egységre osztható: a Romancical (románc), Philosophical (tudományos) és az ún. Fancy (kedvtelés, képzelgés) részre. Egy kereskedő elrabol és hajóra hurcol egy gyönyörű hölgyet. A zord időjárási körülmények miatt azonban a hölgyön kívül mindenki halálra fagy. A hajó átsodródik egy portálon, utasát pedig a Lángoló Világba repíti. A „románc” rész elsődleges célja a Lángoló Világ bemutatása, illetve a szükséges háttér megteremtése a mű további részeiéhez. Ezután kezdődik a mű tudományos része, melyben a hölgy a Lángoló Világ tudósait faggatja világuk tudományos hátteréről. A Lángoló Világ utolsó része, a Fancy a mű egészét tekintve nemcsak hangvételében más, de párbeszédek helyett itt mozgalmasabb, eseménydúsabb lezárást kapunk. Az alábbiakban az első részből közlünk egy részletet.  (A fordító)

*

Egyszer egy kereskedő idegen földre utazott, ahol halálosan beleszeretett egy fiatal hölgybe, de minthogy idegen volt abban az országban, és mind születési, mind vagyoni szempontból alacsonyabb rangú, nem sok reménye maradt arra, hogy vágyát beteljesítse. A szerelem azonban egyre jobban elvette az eszét, így minden nehézség ellenére végül úgy döntött, elrabolja a hölgyet. Erre kedvező lehetőséget adott, hogy a hölgy apjának háza nem messze állt a tengertől, és a hölgy gyakran gyűjtögetett kagylókat a parton, csupán két-három szolgálója kíséretében, ami még inkább arra ösztönözte a kereskedőt, hogy véghez vigye a tervét. Így hát egy alkalommal olyan kicsi és könnyűjárású hajóval közelített felé, amely nem sokban különbözött a postahajóktól,[1] s amelyen csak néhány tengerész szolgált. Jól felszerelte a hajót, hiszen tartott az olyan váratlan eseményektől, amelyek lelassíthatnák az útjukat, majd odahajózott, ahol a hölgy sétálni szokott, s elragadta őt. De hiába képzelte magát a földkerekség legszerencsésebb emberének, végül a legszerencsétlenebbnek bizonyult, mivel az Ég gaztettét rosszalva olyan hatalmas vihart támasztott, hogy a tengerészek nem tudták, mit tegyenek, merre vegyék az irányt. A hajó pedig saját könnyedsége és a szél heves mozgása miatt nyílsebesen suhant az északi sarkpont felé. Rövid időn belül elérte a jeges tengert,[2] ahol a szél hatalmas jégdarabok közé kényszerítette. De mivel kicsi és könnyűjárású volt, az Istenek e derék hölgy iránti kegye és segítsége miatt úgy kanyarodott és suhant át a jégtáblák között, mintha tapasztalt kapitány vagy ügyes tengerész irányította volna. De jaj! Az a néhány ember a fedélzeten, aki nem tudta, merre tart, azt sem tudta, mit kell tenni egy ilyen különös kaland során, és nem volt felkészülve egy ilyen fagyos útra, és mind halálra fagyott. Egyedül a fiatal hölgy maradt életben szépségének fénye, fiatalságának tüze és az Istenek oltalma által. Nem is csoda egyébként, hogy a férfiak mind halálra fagytak, hiszen nem csupán a saját világuk sarkpontjához sodródtak, hanem egyúttal egy másik világ sarkpontjához is. Ezek a pontok szorosan kapcsolódtak egymáshoz, ezért a hideg e két sark találkozásánál megkétszereződött és elviselhetetlené vált. A hajó folyamatosan sodródott tovább, végül pedig a másik világba jutott, hiszen lehetetlen úgy megkerülni ezt a földgömböt sarkponttól sarkpontig, ahogyan keletről nyugatra szoktuk, mivel a másik világ sarkpontjai, melyek a miénkhez csatlakoznak, nem engedik ilyen irányú körüljárását. De ha valaki eléri ezen sarkpontok valamelyikét, vagy visszafordulni kényszerül, vagy egy másik világba lép. És ha netalántán a nyájas olvasó azzal az ellenvetéssel élne, vagy másokhoz hasonlóan azt gondolná, hogy a sarkponton élők két Napot látnak egyszerre, vagy nem látnák a napfényt hat álló hónapon át, akkor vegye figyelembe, hogy mindkét világnak megvan a saját Napja, mely megvilágítja, és mindegyik a saját körpályáján mozog, ez a mozgás pedig oly pontos és finom, hogy egyik sem gátolhatja vagy akadályozhatja a másikat, hisz nem lépik túl a trópusaikat.[3] És bár találkoznának, mi ezen a világon mégsem tudjuk őket olyan jól érzékelni, mivel a mi Napunk fényessége, amely közelebb van hozzánk, akadályozza a másik világ Napjának ragyogását, hiszen túl messze vannak ahhoz, hogy látó szerveinkkel észleljük őket, kivéve, ha kiváló teleszkópokkal vizsgálódunk, melyekkel a gyakorlott csillagászok már sokszor észleltek egyszerre két vagy három Napot. De térjünk vissza a tengeren sodródó kis hajóra és a bajba jutott hölgyre. A hölgynek a halott férfiakat látva kevés vigasza maradt; testük, melyet a rettenetes hideg mindeddig megóvott a rothadástól és a bűztől, most felolvadt és oszlásnak indult, és mivel nem volt elég erős, hogy a vízbe hajítsa őket, kénytelen volt a fedélzetre menekülni kis kabinjából, hogy elkerülje az émelyítő szagot. A hajó úgy haladt előre a hajó két jégtábla között, mint a két partoldal között csordogáló patak, s mikor a hölgy végre szárazföldet látott, azt mindenütt hó borította. Különös lények érkeztek a jégen, akik olyanok voltak, mint a medvék, csakhogy két lábon jártak, mint az emberek. A lények a csónakhoz mentek, és megragadták mancsaikkal (mert mancsaik voltak a kezek helyett). Először csak néhányan, ketten-hárman mentek fel a hajóra, majd amikor mind lejöttek, egyenként a többiek is felmentek. Végül, miután mindent megnéztek és megfigyeltek a csónakon, a hölgy számára érthetetlen nyelven beszélni kezdtek egymással, majd lekísérték őt a csónakról, amit aztán a halottakkal együtt elsüllyesztettek.

Miután ilyen furcsa helyen, ilyen csodálatos élőlények között találta magát, a hölgyet rettenetes félelem fogta el, s másra sem tudott gondolni, mint hogy bármely pillanatban kegyetlenségük áldozata lehet. De bármennyire rettenetesnek is tűntek, a kegyetlenség távol állt tőlük, sőt: a lehető legnagyobb illendőséggel és kedvességgel bántak vele. A hölgy nem tudott járni a csúszós jégen, így durva karjaikba vették és bevitték a városukba, ahol házak helyett föld alatti barlangok voltak. Ahogy beérkeztek a városba, a nők és férfiak, öregek és fiatalok összecsődültek, hogy láthassák a hölgyet, és csodálattal emelték fel mancsaikat. Végül, miután a fogadására szánt nagy és tágas barlangba vitték, a nők gondjaira bízták, akik alázatos  tisztelettel fordultak hozzá, és saját fogásaikkal kínálgatták. De mivel látták, hogy a hölgy alkata sem az ottani időjáráshoz, sem pedig a táplálkozásukhoz nem illik, úgy határoztak, hogy egy másik, melegebb éghajlatú szigetre viszik. Ezen a szigeten rókákra hasonlító lények éltek, csakhogy két lábon jártak, szomszédjaikat, a Medveembereket nagy udvariassággal és tisztelettel üdvözölték, megcsodálták a szépséges hölgyet, és miután egy darabig elbeszélgettek egymással, végül megegyeztek, hogy a világuk császárának ajándékozzák őt. Ezért rövid ott-tartózkodás után a szigeten át egy nagy folyóhoz vitték, melynek kristályként ragyogó vizén számos hajó ringott, melyek a mi rókacsapdáinkhoz hasonlítottak: az egyik ilyen hajón kapott helyet a hölgy néhány Medve- és Rókaember társaságában. A folyón átkelve egy másik szigetre értek, ahol olyan lények voltak, akiknek a feje, a csőre és a tolla olyan volt, akár a vadludaké, csakhogy két lábon, felegyenesedve jártak, mint a Medve- és a Rókaemberek. A hátsójukat a lábuk között hordták, szárnyuk olyan hosszú volt, mint a testük, farktollazatuk pedig finom női ruha ként lengedezett utánuk. Miután a Medve- és a Rókaemberek beszámoltak a szándékaikról és terveikről a szomszédjaiknak, a Lúd- vagy Madáremberek közül néhányan csatlakoztak hozzájuk, és továbbkísérték a hölgyet a szigeten, míg egy másik nagy és széles folyóhoz nem értek, ahol madárfészekhez hasonló, de nagyobb méretű csónakok voltak. Miután átkeltek a folyón, egy másik szigetre értek, amely kellemes és enyhe éghajlatú volt, tele erdőkkel, a lakói pedig Szatírok voltak, akik udvariasan és tisztelettel üdvözölték a Medve-, Róka- és Madárembereket. Némi tanácskozás után (mert mindannyian értették egymás nyelvét) a Szatírok egyik vezetője is csatlakozott hozzájuk, és elkísérték a hölgyet egy másik folyóhoz, ahol sok szép, kényelmes bárka ringott. Miután átkeltek a folyón, egy hatalmas országba értek, melynek lakói olyan zöldek voltak, mint a fű, nagyon szívélyesen viselkedtek, és minden kényelmet biztosítottak a további útjukhoz. Eddig csupán folyókon keltek át, de most már nem kerülhették el a nyílt tengert, ezért előkészítették hajóikat és csomagjaikat, hogy áthajózhassanak a szigetre, ahol a Lángoló Világ császára tartózkodott (mert így hívták ezt a különös világot).

Kitűnő hajósok voltak, s bár nem ismereték sem a mágneskövet, sem a tájolótűt vagy az ingaórát,[4] nagy gyakorlatuk és kifinomult megfigyelőkészségük volt (amelyek egyaránt hasznosnak bizonyultak), olyannyira, hogy nemcsak a tenger mélységét tudták bárhol megmondani, de azt is, merre vannak homokdűnék, sziklák és más akadályok, melyeket így az ügyes és gyakorlott tengerészek el tudtak kerülni. Emellett a természeti jelenségek segítségével kiválóan tudtak jövendölni, ezt a képességet pedig fontosabbnak és hasznosabbnak tartották, mint a tájolótűk, térképek, időmérő szerkezetek és hasonlók használatát. Mindenekelőtt azonban volt egy rendkívüli tudományuk, melyet a kísérletek iránt érdeklődő tudósok figyelmébe ajánlok: egy olyan hajtómű, amely nagy mennyiségű levegőt szívott be, és nagy erővel szelet lövellt ki. Ezt a szerkezetet nyugodt időben a hajóik mögé, viharban pedig eléjük helyezték el, s úgy küzdött tajtékzó tengerrel, mint ágyúk az ellenséges hadsereg vagy az ostrom alatt álló város ellen. A szerkezet megtörte a toronymagas hullámokat, és amint hasadék keletkezett a vízen, a hajtómű segítségével átkeltek rajta, a dühöngő szélvihar ellenére is tovasiklottak. Minden hajóra két ilyen hajtóművet erősítettek: egyet az elejébe, hogy szétkergesse a hullámokat, egyet pedig hátulra, hogy előretolja a hajót. És bizony a mesterséges szél erősebbnek bizonyult a természetesnél, hiszen nagyobb előnyt biztosított a hullámokkal szemben: a természetes szél a vízfelszín felett fúj, és így előre s lefelé irányuló mozgás nélkül nem tudja megtolni a hajót, míg a mesterséges szél oldalirányba fújja szét a tenger habjait. Az is megfigyelhető volt, hogy nagy viharban a hajóikat csatarendbe állították: amikor tartottak a túl nagy széltől és hullámoktól, összetereltek annyi hajót, amennyit a víz csak megengedhetett. A hajóikat ugyanis olyan leleményesen tervezték, hogy szorosan, helyveszteség nélkül össze tudtak kapcsolódni, mint a méhsejtek, és mikor így egyesültek, sem a szél, sem a hullámok nem tudták szétválasztani őket. A Császár hajói mind aranyból készültek, míg a kereskedelmi és az utasszállító hajók bőrből. Az aranyhajók nem voltak sokkal nehezebbek a mi fahajóinknál, mert nagy gonddal készítették őket, és nem igényeltek akkora vastagságot (készítőik pedig nem vesződtek szurokkal, kátránnyal, szivattyúkkal, ágyúkkal és hasonlókkal, amelyek a mi fahajóinkat oly nehézzé teszik) és bár nem egyetlen darabból álltak össze, mégsem kellett tartani szivárgásoktól, résektől vagy repedésektől, mert a részeik nagyon jól össze voltak forrasztva, ami pedig az ágyúkat illeti, azokra nem is volt szükségük, hiszen a szélen kívül nem akadt más ellenfelük. A bőrhajók azonban nem voltak ilyen stabilak, noha sokkal könnyebbek voltak, és úgy voltak szurkozva, hogy kívül tartsák a vizet.[5]

Miután így felkészültek és elrendezték a flottájukat, továbbhajóztak, nem törődve sem szélcsenddel, sem viharral, a hölgy pedig eleinte nagyon szerencsétlennek érezte magát: lelkét kétségek és félelmek gyötörték, hisz nem tudta, vajon ez a különös utazás biztonságosan végződik, vagy a pusztulásba vezet. Mégis, mivel nemes lelkű és gyors észjárású volt, tudta, milyen veszélyeken ment keresztül, egyszersmind pedig gondosnak és szorgosnak találta kísérőit, összeszedte a bátorságát, és igyekezett megtanulni a nyelvüket. Mikor pedig már eléggé elsajátította ahhoz, hogy néhány szó és jel segítségével meg tudja érteni a beszédüket, félelme is elmúlt: társaságukban nemcsak biztonságban érezte magát, de nagyon szerencsésnek is. Ebből láthatjuk, hogy az újdonság összezavarja az elmét, míg az ismert dolgok békébe és nyugalomba ringatják. Végül, miután számos gazdag sziget és birodalom mellett elhaladtak, egy Paradicsom nevezetű hely felé tartottak, amely a Császár székhelye volt, és mikor végre megpillantották az úticélt, nagyon megörültek. A hölgy először nem látott mást, csak hatalmas sziklákat, melyek látszólag az égig értek, és bár nem tűntek egyforma magasnak, olyanok voltak, mintha egyetlen, hézagmentes darabból álltak volna. Végül, ahogy közelebb értek, a hölgy megpillantott egy hasadékot a hatalmas sziklákon, ahonnan számos csónakot látott kijönni, melyek messziről úgy néztek ki, mint a hangyák, ahogy egymás után vonulnak. A csónakok pedig, amikor összekapcsolódtak, olyanok voltak, akár a méhsejtek. Az emberek különféle külsejűek voltak, de egyikük sem hasonlított a mi világunkban élőkre; amikor a csónakok és a hajók elhaladtak egymás mellett, udvariasan üdvözölték egymást és beszélgettek, hiszen ebben a világban csak egyetlen nyelv volt, és csak egyetlen Császár, akit mindannyian a legnagyobb hűséggel és engedelmességgel szolgáltak: emiatt békében és boldogságban éltek, és nem ismerték sem a külhoni háborúkat, sem a belső viszályt. Miután megérkezett, a hölgyet átkísérték a hajójáról az egyik ilyen csónakba, és másik híján ugyanezen az átjárón vitték át a világ azon részébe, ahol a Császár tartózkodott. Ez nagyon enyhe hőmérsékletű, kellemes vidék volt. A területet hatalmas, a tengerjárás szerint ingadózó folyók osztották egymástól egyenlőtlen távolságra lévő szigetekre, melyeknek legtöbbje olyan kellemes, gazdag és termékeny volt, amilyenné a természet csak tehette őket, és ahogy korábban említettem, mindenféle külföldi támadástól védve voltak, hiszen csak egyetlen úton lehetett megközelíteni őket, amely olyan volt, akár a labirintus: úgy kanyargott és fordult a sziklák között, hogy csak csónakok fértek el rajta, legfeljebb három utast szállítva. Számos város helyezkedett el a keskeny és kanyargós folyópart mentén: volt amelyik márványból épült, néhány pedig alabástromból, achátból, borostyánból, korallból és olyan drága anyagokból, amelyek a mi világunkban ismeretlenek. Miután mindezek mellett elhaladt, a hölgy a császári városba érkezett, melyet Paradicsomnak hívtak. Ez a város olyan volt, mintha sok apró szigetből állt volna, hiszen az utcák között folyók csordogáltak, és rengeteg kikövezett híd kötötte őket össze. Aranyból épült, s az építészete csodálatos, impozáns és pompás volt: nem olyan, mint a mi modern épületeink, hanem mint a rómaiak idejében, hiszen a mi modern épületeink olyanok, akár a kártyavárak, amelyeket gyermekek építenek: egyik emelet a másik fölé, és alkalmasabbak madaraknak, mint embereknek. Azok a házak sokkalta nagyobbak, szélesebbek és magasabbak voltak: a legnagyobb közük nem haladta meg a két emeletet, nem számolva a földalatti szobákat: pincéket és dolgozószobákat. A császári palota egy, a városból emelkedő alacsony dombon állt, melynek tetején egy széles, több pillérrel alátámasztott boltív volt, amely négy mérföld hosszan vette körbe a palotát. A boltív alatt foglalt helyet a császári őrség, amely különféle emberekből állt. Félmérföldenként volt egy-egy kapu, és mindegyik másképp nézett ki: az elsőnek, amely a császári városból a palotába vezetett, mindkét oldalán egy-egy kerengő állt. Ezeknek a kerengőknek a külső része oszlopok által tartott boltíveken állt, de a belső része zárt volt. A kapun belépve középen állt a palota, amely olyannak tűnt, mint egy templom hajója: másfél mérföld hosszú és egy mérföld széles volt, a boltíves teteje pedig olyan rafináltan elhelyezett oszlopokon nyugodott, hogy egy idegen kíséret nélkül eltévedt volna közöttük. A külső oldalakon, vagyis a kerengő külső és belső része között voltak a szolgálók hajlékai, a palota közepén pedig a császár saját szobái, amelyeknek az ablakait mindennél magasabbra helyezték, hogy a nap fűtse őket. A császár uralkodói lakosztálya nem volt elkülönítve többitől, minden szobájában volt egy-egy trón, de a szobák díszítései addig nem voltak láthatók, amíg az ember be nem lépett, hiszen az oszlopaik olyan szorosan álltak egymással szemben, hogy nem volt egyszerre látható az összes dísz. A palota egy része a császári városhoz hasonlóan aranyból készült, de ami a császári lakosztályt illeti, az oly gazdagon volt díszítve gyémántokkal, rubintokkal és drágakövekkel, hogy előszámlálásuk meghaladná a képességeimet. A legcsodálatosabb mind közül mégis a császári államterem volt, mely zöld gyémántkövekkel volt kirakva (ebben a világban ugyanis minden színben voltak gyémántok) olyan művészien, mintha csak egy nagy gyémánt lenne az egész: az oszlopok olyan sűrűn, olyan módszerrel voltak berakva gyémántkövekkel, hogy a lehető legpompásabb látványt nyújtsák. Az oszlopok között a boltívek olyan gyémántokból voltak, amelyekhez a mi világunkban nem lehet hozzájutni: mindegyikükben több sorban voltak elhelyezve a kövek, így a boltívek olyanok voltak, mint megannyi színpompás szivárvány. A boltívek teteje kék gyémántkövekkel volt díszítve, és közepükön egy-egy karbunkulus volt, mely a Napot jelképezte, a terem keleti és nyugati oldalán pedig rubintkövek jelölték a felkelő és a lenyugvó égitestet. A teremből egy átjáró vezetett a császári hálószobába. A szobában a falak ébenszínűek, a padló fekete márvány, a mennyezet pedig gyöngyházszínű volt és hófehér gyémántkövek jelölték a holdat és a lángoló csillagokat, a császár ágya pedig gyémántokból és karbunkulusokból készült.

A Császár, alighogy elébe vitték, istennőnek vélte a hölgyet és eszerint akarta tisztelni és imádni, ám a hölgy, aki addigra már elég jól megtanulta a nyelvüket, visszautasította, mondván, bár másik világból jött, azért mégiscsak halandó. A Császár efölötti örömében feleségül vette a hölgyet, és felhatalmazta, hogy tetszése szerint irányíthassa és kormányozhassa azt a világot.

*

Jegyzetek:

[1] Packet boat: Ezek kis méretű, sebesebb vitorlások voltak, melyeket levélküldemények kiszállítására használtak.

[2] Icy Sea: A kontextusból nem teljesen egyértelmű, hogy Cavendish jelzős vagy főnévi értelemben használja a jeges tengert. A 16-17 században számos tengeri expedíció indult Északra annak érdekében, hogy egy alternatív, rövidebb kereskedelmi útvonalat találjanak Kínába. A legjelentősebb 17. századi északi felfedezőutak Henry Hudson nevéhez köthetőek. Hudson több expedíciót is vezetett, ám útjai során visszatérő problémát okozott a tenger jegessége. A Lángoló Világban a kereskedő szintén Észak felé veszi az irányt. Tekintve, hogy Hudson útjainak jelentős visszhangja volt, feltételezhető, hogy Cavendish a fenti eseményekre reflektálva az Icy Sea alatt nem a Jeges-tengert, hanem inkább a tenger jegességét érti. Korabeli térképeken azt láthatjuk, a mai Jeges-tengerre Robert Walton (1659) a Mar du Nort (= Északi tenger – North Sea) kifejezést használta, míg John Gibson térképén (1760) a „The Icy Sea or the great North Sea” jelenik meg. A probléma jobb megértése érdekében érdemes megvizsgálni a két kifejezés gyakoriságát a Google NgramViewer segítségével is. Az 1500 és 1800 közötti intervallumot vizsgálva azt az eredményt kapjuk, hogy az Icy Sea és a North Sea kifejezéseket feltehetőleg szinonimaként használták és magára a földrajzi értelemben vett Jeges-tengerre utaltak vele.

[3] Tropicks az eredeti angolban. Egy bolygó és napjának egymáshoz viszonyított mozgása határozza meg azt, hogy hol egy bolygón hol lesznek a trópusok; hol lesz az év során a legtöbb napfényt kapó terület. Cavendish itt arra utal, hogy a két világ és a napjaik olyan tökéletes viszonyban mozognak egymás körül, hogy még a trópusaik is megegyeznek.

[4] Pendulous watches: Cavendish a hajózásban a hosszúsági fokok kiszámítására használatos, korabeli ingaórákra utal. A 17. század elején Galilei folytatott először kísérleteket ingákkal, azzal a céllal, hogy egy pontos, tengeri tájékozódást elősegítő eszközt alkothasson.1642-ben bekövetkezett halála miatt azonban nem sikerült tökéletesítenie az eszközt. Galilei munkássága nagy hatással volt a holland Christiaan Huygens -re, aki 1656-ban megalkotta az első ingaórát. Számos tengeri próba történt annak érdekében, hogy meggyőződhessenek Huygens eszközének megbízhatóságáról, melyek többsége Sir Robert Holmes személyéhez kötődik. Holmes az „A narrative concerning the success of Pendulous Watches at Sea for the Longitudes” című, 1665-ös írásában számolt be részletesen a tapasztalatiról. Bár az eredmények várakozáson felüliek voltak, több próba is azt bizonyította, hogy az ingaóra nem mindig működik pontosan egy hullámzó hajó fedélzetén. (Részletekért lásd: “A Narrative Concerning the Success of Pendulum-Watches at Sea for the Longitudes.” Philosophical Transactions (1665-1678), vol. 1, 1665, pp. 13–15.). Az elkövetkezendő években számos kísérletet tettek ingaórák készítésére, ám egyik eszköz sem bizonyult megbízhatónak a tengeren. A változás egészen 1735-ig váratott magára, amikoris John Harrison angol ács- és órásmester megalkotta az első pontos tengerészeti kronométert.

[5] Bár az aranyhajók inkább a Lángoló Világ gazdagságát akarják szimbolizálni, a bőrhajóknak van történelmi vonatkozása is. Mark Dunkley az angol hajózás történetéről írt tanulmányában rávilágít, hogy sajnos kevés régészeti adat marad fent, de ezekből arra következtethetünk, hogy a kezdetekben a bőrből készült hajókat elsősorban folyókon való átkelésre, halászatra és kereskedelemre használhatták. (Részletekért lásd: Dunkley, Mark. “Travelling by Water. A Chronology of Prehistoric Boat Archaeology/Mobility in England.” Past Mobilities: Archaeological Approaches to Movement and Mobility, edited by James P. Leary, Ashgate, 2014, pp. 187–200.)

Henry Coleman Folklard The Sailing Boat: A Description of English and Foreign Boats című kötetében szintén olvashatunk bőrből készült hajókról. Sőt, Folklard említést tesz, a 16. századtól skót és walesi hajósok által használt, úgynevezett coracle típusú csónakról is, amelyek számos hasonlóságot mutatnak Cavendish művében a Madáremberek által használt, madárfészek alakú hajókkal. Akár a Madáremberek hajói, a Coracle-csónakok is könnyű, kerekded alakúak voltak. Vázuk fűzfából készült melyet állatbőrrel vontak be. A bőrt ezután egy vékony rétegben szurokkal kezelték, hogy vízhatlanná tegyék; erre az eljárásra pedig Cavendish is utal amikor a hajók készítését részletezi. (Részletekért lásd: Folklard, Henry Coleman. The Sailing Boat: A Description of English and Foreign Boats. Hunt & Co., 1870.)