A fordító jegyzete:

Miután Cavendish beszámolt a hölgy csodálatos utazásáról a Lángoló Világba, bemutatta annak földrajzi adottságait, lakóit és a császári város impozáns építészetét, ezúttal a világ társadalmi és kulturális berendezkedésével ismerkedhet meg az olvasó. Ebben a részben a hölgy immár Császárnő szerepében jelenik meg előttünk, iskolákat emel, tudományos társaságokat alapít, feladatokat bíz rájuk, valamint kérdések sorozatát teszi fel alattvalóinak ennek a különös világnak a kormányzásáról, vallási berendezkedéséről, így már nem csupán részletgazdag leírásokon át ismerhetjük meg a Lángoló Világot, hanem a dialógusokon keresztül is. Ez a narrációban történt enyhe váltás nemcsak dinamikusabbá teszi a történetmesélést, de egyben átmenetet képez a mű románc és második, tudományos része között, ahol már inkább a kérdés-felelet párbeszédek lesznek a meghatározóak.

Bár a mű tudományos része lesz az, amelyben hangsúlyos szerepet kap Cavendish kritikája korának tudományos közösségével szemben, a románc rész vége felé már enyhe hangvételváltást és implicit társadalomkritikát is megfigyelhetünk. Ennek talán legjelentősebb példája az, amikor a Császárnő a Lángoló Világ kormányzásáról kérdezi az államférfiakat. Itt megtudjuk, hogy az államférfiak a monarchiát tekintik a legmegfelelőbb államformának, a köztársaságot, amelyben több vezető van, egyenesen ellenzik, sőt „sokfejű szörnyeteg” jelzővel illetik. Ezzel a hasonlattal Cavendish saját meggyőződéseit közvetíti és a Cromwelli köztársaság idejére utal. A köztársaságról, mint államformáról vallott nézeteit Cavendish a The Inventory of Judgements Commonwealth, the Author cares not in what World it is established című rövid írásában is kifejti. A szövegben ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza, amelyeket a Lángoló Világban is olvashatunk: Cavendish véleménye szerint, egy ideális államban csak egy vezetőnek kellene lennie, hiszen több kormányzó különböző véleményekhez, megosztottsághoz, végül háborúhoz és pusztuláshoz vezet. Cavendish a monarchiát látja a legmegfelelőbb politikai rendszernek. Ezt egy természetből vett példával támasztja alá: A test működtetéséhez egy fej elég. „one Head is sufficient for one Body” (Részletekért lásd: Margaret Cavendish The Inventory of Judgements Commonwealth, the Author cares not in what World it is established).

Ebben a szakaszban a Lángoló Világ vallási berendezkedéséről is olvashatunk egy hosszabb leírást. A beszélgetésből nemcsak az istentiszteletek, áhitatok menetét, de a nők vallás-és államügyekben betöltött szerepét is megismerhetjük. A párbeszédek egy patriarchális társadalmat festenek le előttünk: a nők nem vehetnek részt a vallási szertartásokon, gyülekezetekben és az államügyekben sem. A papokat és államférfiakat megfosszák a férfiasságuktól, nehogy megházasodjanak, és így a nők, akár közvetve befolyást szerezhessenek az állam-és vallásügyekben és hatással lehessenek a férfiak döntéseire. Ezzel párhuzamosan a történet középpontjában egy erős női karakter áll, aki mégis vezető szerepet tölt be. Ez a kettősség nemcsak ironikussá teszi a Lángoló Világ társadalmi berendezkedését, hanem azáltal, hogy bemutatja annak abszurditását, görbe tükröt is tart a patriarchális normák elé. A későbbiekben azonban, ezt ellensúlyozva, a Császárné átalakítja majd a Lángoló Világ társadalmi berendezkedését, és egy új, matriarchális vallást alapít, melynek ő maga lesz a vezetője.

Miután a Császárnő mindent megtudott, amit szeretett volna a Lángoló Világ társadalmi és kulturális berendezkedéséről, összehívja az általa alapított tudományos társaságokat, hogy adjanak neki számot azokról a feladatokról melyeket rájuk bízott. Ezzel pedig megkezdődik a mű következő, tudományos része.

Miután Császárnővé választották, az öltözéke a következő volt: fején gyöngyökkel ékített koronát viselt, melynek az elejét félholdat formázó gyémántkövek díszítettek, a korona tetején pedig egy széles, napformájúra faragott karbunkulus ragyogott. Kék gyémántokkal mintázott gyöngypalástját vörös drágakövek szegélyezték. A csizmái és sarui zöld gyémántokból készültek. Hogy jelezze, ő a birodalmának oltalmazója, bal kezében egy kis íves pajzsot tartott. A pajzs több színben ragyogó gyémántból volt, így olyannak tűnt, mint a szivárvány. Jobb kezében fehér gyémántból készült lándzsát fogott, amely olyan formára lett kivágva, mint a lángoló csillagok fénycsóvája, így jelezve, hogy kész szembeszállni mindazokkal, akik ellenségeinek bizonyulnak.

A császári nemzettség tagjain kívül, akik az állam egyedüli előkelőségei voltak, senki más nem viselhetett vagy használhatott aranyat, és hasonlóképpen ékszereket sem, csak a Császár, a Császárnő és legidősebb fiuk, annak ellenére, hogy végtelen mennyiségű arany és drágakő volt abban az országban. Hiszen nagyobb kiterjedésű aranymezőik voltak, mint a mi világunk arab sivatagjai[1], a drágakövek és a különböző színekben pompázó gyémántok pedig olyanok voltak számukra, mint a közönséges kövek. Nem használtak pénzt sem, hiszen kereskedelmük különböző árucikkek cseréjével zajlott.

Papjaik és helytartóik császári vérből származó hercegek voltak, feladatuk elvégzése érdekében pedig megfosztották őket a férfiasságuktól. Ami azokat a közembereket illeti, akik a világ azon részén éltek, ahol a Császár tartózkodott, ők sokféle bőrszínnel rendelkeztek: nem fehérek, feketék, fakóbarnák, olaj- vagy hamuszínűek voltak, hanem egyesek azúrkék-, mások mély-bíborszínűek, fűzöldek, skarlátvörösek, megint mások pedig narancsszínűek. Azt viszont, hogy ezek a színek és színösszetételek pusztán a fény visszaverődéséből adódtak-e, apró részecskék részvétele nélkül, vagy pedig jól elrendezett atomok segítségével, apró gömböcskék folyamatos mozgásával, talán valamilyen nyomó és visszaható mozgással jöttek-e létre, sajnos nem tudom biztosan megmondani. Ennek a világnak a többi lakója különböző fajtájú, formájú, alakú, testalkatú és természetű lény volt. Mint korábban említettem, voltak köztük Medveemberek, Gilisztaemberek, Halemberek vagy Víziemberek (más néven szirének), Madáremberek, Rovaremberek, Hangyaemberek, Lúdemberek, Pókemberek, Tetűemberek, Rókaemberek, Majomemberek, Csókaemberek, Szarkaemberek, Papagájemberek, Szatírok, Óriások, és még sok más, amire már nem emlékszem. E különböző lények mindegyike olyan mesterséget űzött, amely a legmegfelelőbb volt fajtája számára. A Császárnő erre is bátorította őket, különösen azokat, akik a bölcselet és a tudományok irányába fordultak, mert ők is ugyanolyan leleményesek és eszesek voltak a hasznos és tanulságos művészetek kigondolásában, mint a mi  világunk tudósai. Sőt, talán még annál is leleményesebbek! Ezért a Császárnő iskolákat emelt és tudományos társaságokat alapított. A Medveemberek voltak a kísérletező tudósai, a Madáremberek a csillagászai, a Rovaremberek, a Gilisztaemberek és a Halemberek a természettudósai, a Majomemberek a kémikusai, a Szatírok a tudós orvosai[2], a Rókaemberek a politikatudósai, a Pókemberek és Tetűemberek a matematikusai, a Szarkaemberek és Papagájemberek a szónokoklattanan- és logikatudósai, az óriások az építészei és így tovább. Mindenekelőtt azonban, mivel a Császártól kapott hatalom lévén az egész világ felett uralkodott, a Császárnő meg akarta ismerni a vallásukat és a kormányzásukat, ezért összehívta hát a papokat és az államférfiakat, hogy adjanak neki számot mindkettőről. Az államférfiaktól először is arról érdeklődött, miért van olyan kevés törvényük? Erre ők azt válaszolták, hogy a sok törvény sok különböző véleményt és megosztottságot eredményez, ami gyakran viszályokat szül, s végül háborúkba torkollik. Ezután afelől érdeklődött, hogy miért részesítik előnyben a monarchiát bármely más államformával szemben? Erre ők azt válaszolták, amint az a természetes, hogy egy testnek csak egy feje van, úgy az is természetes, hogy egy politikai testületnek is csak egy kormányzója legyen és mindamellett úgy gondolták, hogy a köztársaság[3], melynek több kormányzója van, olyan, akár egy sokfejű szörnyeteg. „Továbbá, a monarchia Istentől eredő államforma, és ez van a legnagyobb összhangban a vallásunkkal: mert ahogyan csak egy Isten van, akit mind egyöntetűen csodálunk és imádunk, eltökéltek vagyunk afelől, hogy csak egy Császárunk lesz, akinek mindannyian ugyanolyan alázattal és engedelmességgel tartozunk.”

A Császárnő látta, hogy különböző fajtájú alattvalóinak külön templomaik vannak, így megkérdezte a papokat, hogy vajon többféle vallást követnek-e? Erre ők azt válaszolták őfelségének, hogy az egész világukban csak egy vallás létezik és nincs véleménykülönbség e vallás tekintetében, mert bár különböző fajtájúak az emberek ebben a világban, mindannyian ugyanúgy vélekednek Isten imádatát és tiszteletét illetően. Ezután a Császárnő azt kérdezte, hogy ők akkor zsidók, mohamedánok vagy keresztények? „Nem tudjuk, milyen vallások ezek”, felelték, „De mind egyhangúan elismerjük, dicsőítjük, imádjuk, minden hódolattal, alázattal és kötelességtudattal az egyetlen, mindenható és örökkévaló Istent”. Ezután a Császárnő tovább faggatózott, arról, hogy vannak-e Isten imádatának különböző formái. Erre azt válaszolták, hogy nincsenek: „Áhítatunk és istentiszteletünk kizárólag imákból áll, amelyeket különböző szükségeinknek megfelelően fogalmazunk meg, beleértve a könyörgéseket, alázatos imákat, hálaadásokat és így tovább”. „Én váltig azt hittem”, válaszolta a Császárnő „hogy zsidók vagy mohamedánok vagytok, mert soha nem láttam nőket a gyülekezetetekben. De mi az oka annak, hogy kizárjátok őket a szertartásokról?” Ők pedig azt felelték, hogy nem illik, hogy a férfiak és a nők együtt, közösen vegyenek részt az istentiszteleteken, mert az együttlétük akadályozza az áhítatot, hiszen így sokan a kedvesükre áhítoznának ahelyett, hogy Istenhez imádkoznának. „De akkor a nőknek van saját gyülekezetük ahol eleget tudnak tenni vallási kötelezettségeiknek?” – kérdezte a Császárnő. Erre azt felelték, hogy nincsen, hiszen a nők otthon maradnak és imáikat saját szobáikban mondják el. Ezután a Császárnő tudni szerette volna, miért fosztották meg a papokat és a kormányzókat a férfiasságuktól. „Azért, hogy ne házasodjanak”, felelték, „hiszen a nők és a gyermekek gyakran csak bajt okoznak mind az egyházban, mind az államban”. ”De a nőknek és a gyermekeknek nincs is semmi dolga az egyházban, sem pedig az államban.”, jegyezte meg a Császárnő. „Ez igaz”, jött a válasz, „Bár nyilvánosan nem vehetnek részt a munkában, mégis annyira befolyással vannak férjeikre és szüleikre, hogy sokszor a kellemetlen mesterkedésükkel valójában ugyanannyi, sőt akár több bajt is okoznak, mintha közvetlenül részt vennének a közügyekben”.

A Császárnő, miután megismerte az államuk és egyházuk működését, egy kis időt a császári palota megszemlélésével töltött, ahol megcsodálta az építészek tehetségét és leleményét, és akiktől először azt kérdezte, hogy miért építették a házakat nem több mint két emeletesre? Ők azt válaszolták őfelségének, hogy minél alacsonyabbak az épületeik, annál kevésbé vannak kitéve például a Nap hevének, a szélnek, a viharoknak, a pusztulásnak és a többinek. Ezután azt szerette volna tudni, hogy mért olyan vastagok az épületek falai. Azt mondták, hogy minél vastagabbak a falak, annál melegebbek a házak télen és hűvösebbek nyáron, mert a vastagságuk kívül tartja a hideget és a meleget egyaránt. Végezetül azt kérdezte, hogy miért boltívesek a tetők, és miért van olyan sok oszlop? Azt válaszolták, hogy a boltívek és az oszlopok nem csak nagyon széppé és pompássá teszik az épületeket, hanem szilárddá és időtállóvá is.

A Császárnő nagyon meg volt elégedve ezekkel a válaszokkal, és kis idő múltán, mikor úgy vélte az általa alapított tudományos társaságok[4] már jól előrehaladtak azokban a feladatokban, amelyeket rájuk bízott, összehívta a Madárembereket és megparancsolta, hogy adjanak neki egy igaz beszámolót a két égi testről, vagyis a Napról és a Holdról. Ők pedig ezt kötelességükhöz illő minden engedelmességgel és alázattal meg is tették….

*

Jegyzetek:

[1] Our Arabian sands az eredeti angolban: Az angol polgárháború és az ezt követő interregnum időszaka után jelentős gazdasági visszaesés és instabilitás jellemezte Angliát. Ennek következtében fokozott érdeklődés alakult ki a Közel-Kelet iránt; Az angolok sóvárogtak Arábia mesés gazdagsága után (Anglia a 16-17 században jelentős kereskedelmet folytatott a térséggel, 1620-ra pedig vezető pozícióba került a luxuscikkek importjában). Ez a jelenség a Lángoló Világban is tetten érhető. Ebben a passzusban Cavendish nem csupán arra használja az “Arabian Sands” kifejezést, hogy szemléltesse a világának gazdagságát, de Bethany Williamson szerint ennek személyes és nemzeti vonatkozásai is vannak. Cavendish és férje jelentős anyagi veszteségeket szenvedtek a polgárháború és az azt követő interregnum következtében. Így, Cavendish számára Arábia azokat a luxuscikkeket és gazdagságot is szimbolizálja, melyeket korábban ő maga is élvezhetett. A műben hasonló utalások máshol is tetten érhetőek; A későbbiekben például a Bölcsek kövéről folytatott diskurzusban is említésre kerül majd Arábia aranyhomokja, amely szintén kifejezi Cavendish személyes vágyát a térség mesés gazdagsága iránt. (Részeltekért lásd: Williamson, Bethany. “Margaret Cavendish, the Royal Society, and the Alchemy of the Arabian Sands.” Journal for Early Modern Cultural Studies, vol. 17, no. 1, 2017, pp. 120–46. JSTOR, https://www.jstor.org/stable/90003590.)

[2] Galenick Physicians az eredeti angolban: Olyan orvosok voltak, akik a filozófiát is belevitték a gyógyításba és a görög származású orvos-filozófus, Galénosz tanításait követték. Galénosznak határozott véleménye volt arról, mi teszi a jó orvost, amit A legjobb orvos egyben filozófus (Ὅτι ὁ ἄριστος ἰατρὸς καὶ φιλόσοφος) című értekezésében tárgyal részletesen

[3] Commonwealth az eredeti angolban: Cavendish implicit módon a brit cromwelli köztásaság időszakára utal.

[4] Societies of the Vertuoso az erdeteti angolban: A „vertuoso” olasz eredetű szó (virtuoso), amelyet olyan személyekre használtak, akik valamilyen művészeti területen, főként zenében, nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. Az angol nyelvben az 1600-as évektől kezdték átvenni a „vertuoso” kifejezést. Kezdetben művelt, jelentős szellemi tudással és képzettséggel rendelkező emberekre utaltak vele, például jelentős gondolkodókra, tudósokra vagy akár a Királyi Társaság (Royal Society) tagjaira is. A későbbiekben azonban változás következett be a kifejezés használatát illetően; A 18. század közepétől Angliában is inkább a művészetek terén, főként a zenében kiemelkedő személyeket illettek ezzel a megnevezéssel.