Annak a tüdőbeteg belarusz katonának, akit az osztrák frontról hoztak be, inkább az idegbetegek között lenne a helye, mint minálunk. Itt fekszik, Szakszan helyén.

A kórtermünk Orosznak keresztelte el, mert amikor kitör rajta a betegség, gyakran megállás nélkül kiabálja:
– Én orosz vagyok! Orosz vagyok! Orosz, orosz!…

Eléggé jó karban lévő embernek látszik. Közepes növésű, teste arányos, válla széles, mellkasa átlagos. Arcán semmi jele nem tűnik fel a betegségének, persze csak ha figyelembe vesszük, hogy nem vendégségből érkezett, hanem a lövészárokból. Csak a szemében van a nyomorultnak valami olyan, ami súlyos bajról, szenvedésről, reményvesztettségről árulkodik. Szeme beesett, kicsire ment össze. A legfontosabb, hogy szörnyen és hiábavalóan megkínzott, valahogy gyűrött, megfakult. Jól bele kell nézni, akkor látni benne a fájdalmat.

Meglepő ennek a szerencsétlen embernek a története.

Teljes biztonsággal állítható, hogy a háború előtt, jobban mondva a besorozása előtt Orosz ugyanolyan földműves volt, mint a többi a mahiljovi kormányzóságban: egészséges, bár kicsit lomha; születésétől fogva jó képességű, de sötét és durva. Bakaruhában sem változott semmit, csak alkalmazkodott az új életmódjához.

Jelentéktelen frontjukon, míg hosszasan és nyugodtan várakoztak csendesebb időkben, társainál jobban szeretett az elhagyott, üres udvarokban bóklászni, ennivaló után kutatva turkálni.

Esténként, sötétedéskor a lövészárkokkal szétszabdalt, üresen hagyott krumpliföldeket járta, kis gyalogsági ásójával igyekezett egy tucatnyi burgonyát összeszedni, amit a gazda és a malacok ott hagytak. Bár többször is leszidták ezért, csak nem hagyott fel a sötét földeken való kószálással, és bizony ennek az engedetlenségnek lett az áldozata.

Egyszer Orosz, saját maga számára is váratlanul, a saját előretolt állásuktól túl messzire tévedt az osztrákok felé, és annyira önfeledten kutatott valami ennivaló után, hogy közben egészen besötétedett.

Meg is rettent egy kicsit, ásóját az övébe tűzte, és óvatosan botorkált visszafelé, egyik kezében a csajkáját vitte a krumplival, amit sikerült kiásnia, másikban a puskáját – minden eshetőségre készen.

Épp csak fölmászott egy kicsike dombra, amikor a meglepetéstől egészen megdermedt: vele szemben állt egy osztrák katona… Ketten egyszerre guggoltak le: Orosz a félelemtől, a másik bizonyára szintúgy. Mindez egy pillanat alatt történt, ami viszont nagyon hosszúnak tűnt. Az osztrák szólalt meg elsőnek:

– Ruszki! Ich habe wodka.
– Nem csinálok veled semmit! – válaszolt egész szelíden az Orosz, bátran felállt, és közelebb ment hozzá.

Az osztrák is felállt, tett két lépést, és kezet nyújtott. Ellenségek, úgy köszöntötték egymást, mint régi barátok. Aztán ismét leültek, csak most már egymás mellé, puskájukat is letették, mindketten a saját oldalukra.

Bár alig beszéltek valamennyit, mert nehezen forgott a nyelvük, meg nem is nagyon értették egymás szavát, hamarosan úgy alakult, hogy megitták az osztrák vodkáját, rostalisztből sütött kenyeret ettek rá, és mindketten rágyújtottak az Orosz mahorkájából sodort cigarettára. Vodkából annyi volt, épp csak rá lehetett mondani, hogy van: fejenként egy, talán két pohárkányival. A kulacsból ittak – először az osztrák, aztán az Orosz. Mikor készen voltak, és indulniuk kellett, valami kellemetlen érzés támadt bennük. Ám az osztrák erőt vett magán, és megszólalt:

– Vigyél hozzá ruszkik, oder wir gehen.

Az Orosz megvakarta a fülét, mintha valóban azt mérlegelné, hogy mi itt a teendő. Felemelte a fejét, körülnézett, majd így válaszolt.
– Nem, testvérkém, eredj csak a tiéidhez.
Az osztrák alig észrevehetően, de mintha kicsit nyugtalankodott volna. Azért csak nyújtotta a kezét. Az Orosz megszorította. És hátat fordítottak egymásnak.

Az osztrák gyorsabban távolodott. Az Orosz ott téblábolt, lassan, ügyetlenül tett-vett, mint egy medve. Bántotta, hogy nem jutott ideje átgondolni, mi és hogyan is történt. Erőlködve próbálta felfogni, jól csinált-e mindent. És amikor hirtelen fény derült a fejében, akkor, hogy később ne kelljen sajnálnia, hogy elmulasztott valamit, mikor már megtett vagy tíz lépést, ezt mondta magának: „Hát micsoda egy harcos vagyok én?” Nem is mondta, csak felvillant benne… Megfordult, célzott, és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt:

– Így!

Kicsi, tompa volt a dörrenés. Az osztrák először orra bukott, és összeütötte a puskájával a pléhkulacsot, amelyikből a vodkát itták, hogy meg is csendült. Aztán arccal az ég felé fordult, és panaszos, hosszú nyögéseket hallatott.

Mikor az Orosz odaszaladt, és szemellenzős sapkája és rég nem nyírt bajusza fölé hajolt, a sötétben nem sokat látott, de még meghallotta, mintha egy harmadik valakihez szólt volna:

– Mit tett der ruszki… Marad meine Frau und Kinder…

Keserű sértettség, reménytelenség hallatszott a hangjában; az utolsó szavakat alig suttogta – már haldoklott. Karját, lábát szétvetette. Az Orosznak úgy tűnt, mintha a halál fátyla terülne el sárgás szemfehérjén, akár egy tyúknak.

– Hát hány gyereked van? – kérdezte nehéz szívvel az Orosz, és akaratlanul is támogatás után kutatva nézett körül az éjszaka sötétjében.
– Kin-der…

A már meggyilkolt teste még egyszer megrándult, lehunyta szemét, és ezzel kész volt.

Az Orosz keresztet vetett magára a halott fölött, és benyúlt a nadrágzsebébe. Egy, az időtől megkeményedett és átzsírosodott borítékot húzott ki, benne egy levéllel. Nem volt ott más semmi, hát csalódottan, vagy inkább elégedetlenül tépte néhány darabra. Meggondolva magát, felszedte ezeket a földről, hogy majd cigarettát sodorjon velük. Aztán megint eldobta. Még a keze is beleremegett egy kicsit, annyira undorodott saját szerepjátszásától. Mintha nem is egy ellenséget ölt volna meg, hanem a sajátjai közül valót. Bátrabban tapogatta végig az inge alatt, az összes zsebét, a sapkáját – és most sem talált semmi hasznosra. Ahogy a lábbelijét nézte, hogy érdemes-e lehúzni róla, véletlenül belenézett az éjszaka sötétjébe és… megrémült. Egyik kezével felkapta a krumplis csajkát, másikba a két puskát vette a szíjánál fogva, és futott az övéihez, ahogy csak bírta szusszal.

A századnál nem hitték el, hogy megölt egy osztrákot, azt gondolták, egyszerűen valahol a földön találta az osztrák fegyvert. De bizony azt még nemrég hordták, „meleg” volt, tisztán tartva. Lehet, hogy tényleg megölt egyet.

Annyi biztos, hogy attól a naptól emberünk megváltozott. Csupa szomorúság volt, többé nem járt az udvarokba és a krumpliföldekre, a földön szeretett heverni szétvetett karokkal és lábakkal… Végül a mellére ment egy megfázás, a frontról először valamelyik déli városba szállították, majd pedig a mi ispotályunkba, mélyen a hátországba.

Nálunk senki sem tudja, mire vélje őt. Hermeyer doktor, dzvinszki német, akit egyikünk sem kedvel, úgy gondolja, hogy az Orosz tetteti magát, csakis „szimulánsnak” hívja, sőt a szemébe is mondja:

– Te gazember, csak tetteted magad! Az egészet te találtad ki!  Meggyógyítjuk a tüdődet, és már mész is megint a frontra.

Egy másik, a főorvos, Kvjatkouszkinak hívják, úgy mondják, Baranavicsi környékéről való, szorgosan gyógyítja a tüdejét különböző inhalációkkal és légfürdőkkel, az idegállapotára alig figyel oda, mintha nem is hallaná, mikor erőt vesz rajta a betegség:

– Én orosz vagyok! Orosz vagyok! Orosz, orosz!…
– No-no-no, ez nem olyan fontos – mondja a főorvos az Orosznak, miközben már a következő betegekhez és sebesültekhez megy oda.

„Nem olyan fontos! Nem nagyon fontos, hmm!” – gondolom magamban én.

A saját fülemmel hallottam az Orosztól, hogyan gyilkolta meg azt a szegény osztrákot, eleinte én sem hittem el: nincs talán elég ravasz bestia a katonák között? De saját szememmel láttam, milyen keserűen sírt már az első éjszakán, amikor a mi ispotályunkban volt, és panaszkodott, hogy folyton valamilyen látomása van. Szerencsétlen, a brómtól és a bőre alá fecskendezett injekcióktól függetlenül csurogtak a könnyei, olyan őszintén és panaszosan, annyira sokáig, hogy egyszerűen nem lehetett nem hinni neki…

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Максім Гарэцкі: “Рускі”. In: Максім Гарэцкі: «На імперыялістычнай вайне». Менск, Дзяржаўнае Выдавецтва Беларусі, 1926.