Feszes bőrdzseki, hozzá illő szoknya, tök jó, annyira menő, a vevőim így mondják. Gyöngyszürke selyemblúz. Tűsarkú piros bőrszandál, átkozott szandál, folyton feltöri a lábamat, tök jó, annyira menő, csak épp járni nem lehet benne, amint tehetem, ki is bújok belőle. Elég macerás, hogy mindig úgy kell kinéznem, mint akit skatulyából rántottak elő, de a foglalkozásom, a megjelenésem, szóval ez vele jár. Sose szerettem öltözködni, fele életemet odaadnám, ha fehér tunikában, gyapjúponchóval a vállamon járhatnék, mikor hideg van. Vagy ruha nélkül, anyaszült meztelenül, nem érdekelne, hogy az én koromban a mellem leginkább a köldököm felé tendál, nem szégyellném a negyvenes pocakomat, a szabadon rengő úszógumimat. Rohadék ruhák. Csakhogy én ebből élek, tiszta agyrém, örökké beszerzőúton vagyok a márkás cuccokat gyártó cégeknél, aztán eladom a ruhát egy vidéki butikban; minőségi a portéka, ez igaz, az ára viszont csillagászati. Na de azért megy a bolt, a tisztviselők egy valag pénzt költenek luxusholmira. Nem tudom, mit csinálnak vele, ha kimegy a divatból. Talán leadják valamilyen jótékonysági szervezetnek, és elküldik a harmadik világba, vagy átpasszolják a barátnőiknek, vagy szépen összehajtogatva beteszik egy szemeteszsákba, majd jön a bejárónő, elviszi, és szétosztogatja a környékbelieknek? Kár ilyen jelentéktelen dolgokra pazarolni az életet, nagyon jól tudom, de az a helyzet, hogy nem akarok Antonio pénzén élni, így aztán, érted, tőlem kereshet egy valag pénzt, az sem érdekel, ha mindet eltapsolja. Fiatalkoromban szerettem volna elmenni tanítónőnek, Bolíviába vagy Ecuadorba, egy kis faluba, de a sors útjai kifürkészhetetlenek. Hozzámentem Antonióhoz, jó családból való fiú, kicsit simlis, az igaz, de szakított a rossz élettel, átvette az apja informatikai üzleteinek irányítását, felhagyott az álmával, hogy egy hátizsákkal körbejárja a világot. Aki csak látott, aki csak lát, Bartolomé, az azt mondja, ez egy úriember, makulátlan öltöny, színes nyakkendők, frissen borotvált arc, parfümillat. Még előttem van hosszú hajjal, levágott ujjú pólóban, kopott farmerban, letaposott sarkú vászoncipőben. Akkor jobban tetszett, amikor még két gőzös agyú, szerelmes hippi voltunk, ezernyi tervvel, hogy majd tisztességesen fogunk élni valami központi helyen, pénz nélkül, nyakig eladósodva a hitelekkel, nyáron meg a tengerparton; ha nem, akkor majd hétvégeken síelünk a hegyekben. Milyen más lehetett volna minden! De belecsaptunk a lecsóba, jó gyerekek lettünk, mert mit szólna a család, egyik nap kicsit itt, másik nap kicsit ott engedtünk. Nem voltunk elég tökösek, és hamm, beszippantott bennünket a gyávaságunk!

A szandál most is lerepült a lábamról, mihelyt leülök, azonnal rúgom is le, aztán eltűnik az asztal alatt. Sose szerettem a vasútállomásokat, az a sok gurulós bőrönd, a hangosbemondók, a fénytáblák, folyton ugráló indulás és érkezés, a zsúfolt kávézó, a földön egy halom szemét, cukrostasak, cigarettacsikk, a kávé rossz és hideg, a churro jéghideg, és merő egy olaj. Soha nincs egy üres asztal, mindnél csupa idegen arc: hátizsákos fiatalok, házaspárok fárasztó kölykökkel, csak rohangálnak, egy-egy idősebb ember a gyerekei kíséretében, bár ők ritkábban, mert az állomások nem idős embernek való helyek. Igazság szerint senkinek sem valók, mert senki se marad, mind csak átutazóban vagyunk, mindenki tart valahová. Legszívesebben lekésném a vonatot, még van több mint egy órám, de lehetne négy vagy öt is akár, bár sose indulna el, semmi kedvem hazamenni, ugyanoda, a városba, a melegbe, abba az irgalmatlan szélbe, az üzletbe, Ana Rosa beszélgetős műsorát hallgatni, mert különben miről társaloghatnék a vevőimmel; Antonio mellé sincs kedvem hazamenni, a ványadt karjába, a nyálas csókjaihoz. Undorító egy élet.

Ott a sarokban az az asztal, már félórája itt vagyok vele szemben, és észre se veszem, kik ülnek ott. Igen, igen, biztos, egész biztos, hogy te vagy, milyen az élet, sose tudhatod, honnan, mi végre jönnek a dolgok ilyen hirtelen, időtlenül, semmi dzseki, semmi szandál, úgy, ahogy vagy, puff, itt teremsz, Nano, hát újra itt, húsz év múltán is itt. Hová lettek a cigányos fürtjeid? Ezzel a borotvált fejjel akárki fölismerhet, a tetoválás a karodon, napnál világosabb, magáért beszél. Rossz élet, mondtam én neked régen is, apám, hagyd abba a szajrézást, egyszer még lesittelnek. De te oda se neki, mintha rajtad nem fogna semmi, és tessék, két év a kuplerájbeli hepaj miatt, hát ott bizony egyedül vitted el a balhét. Mindig karakán faszi voltál, egy árva mukkot sem szóltál.

Ha erre nézne, vajon fölismerne? Jobb napszemüvegben, jobban elvegyülök, mintha láthatatlanná válnék benne. Vajon mi történhetett veled az elmúlt években? Nem, nem akarom tudni, félek tőled, még mindig félek tőled, a Toni volt a legjobb cimborád, mi ketten nem akartuk átverni. Hülyék voltunk, mi? Meg se kóstoltuk egymást, minek, úgyis hamar odalett volna a varázsa. Jobb volt így, csak néztük egymást, már fájt a nézés a szemünknek, darts és céltábla adott, csak a kéz hiányzik, hogy dobjon, puszta simogatás ujjal, ahogy átadjuk egymásnak a spanglit, szájra csók az üvegen keresztül, megfelezett sör, két ajaklenyomattal, miközben szól az El Patio a Trianától. A mennybe kell repülnöm, hogy lássam, és pokolra kell mennem, hogy értsem… Te lementél, le bizony, a veszélyes lejtőn, én meg Tonival ottmaradtam a tornácon, és jófiúk lettünk vagy mi. Rossz jövő mindkettőnknek, hát igen, rossz út a hármunké. Biztos ugyanarra a vonatra várunk, ugyanaz a célállomásunk, te már leszállóban, én még lebegek menny és pokol között, ki tudja, meddig maradok így. Vajon mi lehet a hátizsákodban? Váltás tiszta alsónemű, piszkos ruha az alján egy nájlonszatyorban, sportcipő, néhány pornóújság… Mivel távozik a sittről egy férfi, azon kívül, hogy tarra van borotválva, karján az anyjával meg a szerelmével, szalmasárga bőrével, mert napot csak cirkálás alatt látott a börtönudvaron?  Ki lehet az a férfi ott melletted, akinek a kezét simogatod ott az asztal alatt, aki meggyújt neked egy cigarettát, és úgy néz rád, mintha a szemeden meg az ajkadon kívül semmi más nem létezne ezen a vasútállomáson? Igen, akinek a szemébe beleégett a búcsúzás, aki tested emlékét hordozza a bőrén, a zuhanyzók piszkos padlóját, ahogy a hideg víz nyaldossa a karodat, a melledet, a hímvessződet, a hátadat. Igen, nem tudom, ki ez a fickó, de olyan jól ismerem, mintha én magam volnék. Nézed az órát, mit számít, még több mint félóra a vonatunk indulásáig, nyugi. Ízlelgesd még ezt a kevés időt, talán soha többé nem találkoztok, vagy talán majd egy másik börtönben vagy egy másik városban, itt soha semmit nem lehet tudni, Nano. Most csak a koszos állomás, a hangosbemondók, az idegen arcok, a bőröndök, hátizsákok, fénytáblák, meg ennek a kemény csávónak a keze, ahogy simogat, az enyém is, mert húsz év múltán is fölismer, illúziók, álmok, drog nélkül, a Triana nélkül, és én még mindig azon agyalok, hogyhogy nem látom benned a szerelem kapuját. A haverod két pénzérmét pörget az asztalon, nem akarom, hogy elmenj, nem akarlak szem elől téveszteni. A szandálom, hol van a nyomorult, szétreped rajtam a blúz, juj… Na, szenvedjünk hát! A bőrönd, a táska, szemüveg a fejemre tolva… pár méterrel mögötted, végül csak rájössz, hogy ki vagyok? Mozgólépcső, tizenkettes vágány, ne, lejjebb ne menj, búcsúzz el most, olyan szomorú a peron, mikor elmegy a vonat. Ő majd lemegy a vágányhoz, te meg a csarnokban, a hosszú ölelésben, amit én annyira irigylek, rendíthetetlenül, mint tengerparton a szikla, és ami vár rád, annyira tüzes, mint a mi sivatagos vidékünkre zuhogó napsugár. Annyira. Persze könnyek szöknek a szemedbe, kézfejjel letörlöd, a sittes nem sír, kemény fickó, spiclinek odavetett csali, nincs joga sírni vagy panaszkodni. Lelke nincs, hogy szeretni lehessen, életfogytos, noha szabadon jár-kel az utcán. Csak ez a tintával kevert vérrel a mellre karcolt anyaszeretet. Keze diszkréten, feltűnés nélkül a zsebedben. Ajakmozgás, szem sarkából odavetett pillantás. A batyu biztos helyen, ha látnál, ha tudnád, hogy… tutira hernyó, csúzli, kiskanál, pamutszűrő. Keserű búcsúzás, mintha citromba harapnál. Sporttáskád újból a válladon, de most már egyedül az álmélkodó földijeid, a járőrök, a vágányok meg a lépcsők között. A mosdó, hát persze. A csarnok közepén, határozott, gyors léptekkel, kéz a zsebben, kitapogatja, milyen vastag a batyu. Szemtől szemben vagyunk, nem ismersz föl, hát persze, ennyi év után. Mész le a lépcsőn a mosdóba, férfiak jobbra, a nőké a következő ajtó. Én be fogok menni, nekem tök mindegy, piszoárok, húgyszag és dohszag, diszkréten, mint zseblámpafény az éjszakában, átkozott szoknya, rohadt kopogós szandál, koszos a tükör, szépen nézünk ki, még be talál jönni egy pasas, te ott állsz az egyik ajtó mögött, bokáig kilátszik a lábad, kedvem lenne bekopogni hozzád, halálra ijesztenélek, élvezd a hercsót, könnyítse a búcsúzás fájdalmát, lelkesítsen a gondolat, hogy mész haza az öregeidhez, a te kedves szülővárosodba, Roquetas de Marba, és most minden másképp lesz: normális meló, semmi balhé. Még emlékszem, micsoda ramazuri volt a Love-ban. A Toni meg te. Ha most látnád, milyen ficsúr lett belőle, biztos elhánynád magad, mint én is, nem is értem, hogy bírom. Te a lefűrészelt csövűvel, Toni meg a kölcsön géppityuval, két halott az öltözőben. Maszk nélkül, két tökös csávó. Én a kocsiban vártalak benneteket Armando buzibárja előtt. Nem tudom, mi volt a rosszabb, az Armando ellenségnek, vagy a zsaruk vagy a kóter. Remegett a lábam, jókislánynak voltam öltözve, apuci kocsijával parkoltam, ha tudta volna, hogy az ő kislánya… Egy lövés, nyílik az ajtó, hátrálás ki az utcára, egy lövés a géppityuval a bár tükrébe, akkorát szól, mint az ágyú, a bár tükre ripityára törve. Aztán rohanás a kocsihoz, indítás, vad száguldás Almería főútján, százhússzal a kanyarban, letérés Norias felé a mezőre, földút, újabb földút, La Mojonera, Cortijo de Marín, Roquetas, a kikötő, szerencsére zsernyák egy szál se, irány Aguadulce, szántóföldeken keresztül irány a semmibe. Apuci garázsában halál sötét van hajnali ötkor. Engem megölnek otthon. Kapok a fejemre rendesen, rátok kenem, a Toni meg a Nano miatt van. Az egyik mert cigány, a másik meg egy degenerált. Én meg a jókislány, mindig a győztes oldalon, hát hogy gondolod, mit szólnának a népek, mikor mi olyan jó család vagyunk. Az, bizony, na de a lányuk, az a gyöngyvirágszál, leküldik a boltba, hóna alatt a pacal, a spangli meg a tolltartójában. Jaj, ne! Az én Ángelámnak nem eshet baja, ugye, anyuci? A kamaszkor majd csak elmúlik egyszer, véget érnek ezek az évek, és minden visszatér a normális kerékvágásba. Apuci meg, oda se neki. Észre se vette a karcolásokat az autón.

Agyonstrapált kék sportcipőd az ajtó alatt, a vécélánc hangja, egy hátrahőkölés. Képtelen vagyok kimenni innen úgy, hogy ne tudd meg, én vagyok, itt vagyok megint melletted, ezúttal egyedül. Ekkora kupit a táskámban, a francba, pénztárca, szemüvegtok, cigisdoboz, végül a sminkkészlet, mi lesz, ha itt bent találsz, na, sebaj, a szájfény, a rúzs hegye előbújik végre, mint a fityma. Bazi nagy tükör, nem tudom, elég lesz-e a rúzs ekkora szeretlekre, ha elgörbül a rúzs, akkor az a meleg miatt lesz. Akkor az aláírás… nna… ahogy akkor hívtál, a Cheli. Aztán kopogós léptekkel tűz kifelé, nyílik egy ajtó, lépcső, csarnok, még szerencse. Most csak várnom kell, hogy megtalálj, már tudnod kell, igen, Nano, én vagyok, aki… meghalok az idegtől, vajon mit gondolhat.

Már régen végeznie kellett, nem jön föl, nem ad jelt, ez a két pasas meg, zsernyáknak nézem őket, rohan le a lépcsőn, a magasabbik jön vissza a csarnokba, a mobilján beszél, odarobog két járőrhöz, az emberek az első lépcsőfok körül tömörülnek. Lemegyek névtelenül, bocsánat, a mosdóba szeretnék bejutni, köszönöm, kérem, asszonyom, ne, most nem mehet be, bocsánat, de én… tegye, amit mondanak, menjen vissza a csarnokba, rendőrség. Fémjelvény, azonosítószám. Visszafordulok, fölmegyek a lépcsőn, a vécésnéni ordítva rohan ki a női vécéből, ez őrület, hogy mik vannak, ezek a narkósok… Tudom, nem akarlak látni, tudom. A rohammentősök, a szirénázás, nem akarlak látni, tömörülés. Oszoljanak, kérem, oszoljanak. A hangosbemondó a vonatjával, vonat indul Almeríába a tizedik vágányról, néhány perc múlva, a szandál, a rohadék, az átkozott, tizedik vágány, mozgólépcső, sarok letörve, Nano, Nano. Bicegek, nem látok rendesen, átkozott könnyek, nem akarok több végtelen vágányt, a jegyem hol van, azonnal indul, kérjük, szálljanak fel, egy ajtó, kérem, kérem, a mozgólépcső, a kalauz keze, a bőrönd, köszönöm, nagyon köszönöm, az utolsó pillanatban, mindig a végsőkig, mindig.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Luisa Gómez Gascón: Los que se van. In: Al yabalu y otros relatos. Manuel Frías, 2015.

*

A szöveg az El-Dzsebel. Történetek a nagy hegy tövéből című novelláskötetben jelenik majd meg 2023 őszén, a Patak Könyvek Spanyol Elbeszélők sorozatában.