Ez a teljes mértékben igaz eset Kárpátfelföldön történt, éspedig olyan korban, amikor elszegényedett – a királyi hatalommal mégis dacoló – nemesek uralkodtak ezen a tájon. E két gyengülő erő (a király és a nemesség) mellett a polgárság viszonylagos önállóságra tett szert: szabadon intézte ügyeit, bíráit is szabadon választotta. A különös eset nem sokkal a tömegpusztító pestisjárvány után történt, így a népesség gyér volt, a túlélő családok viszont rengeteg földet és vagyont birtokoltak. A köznép számára nem sok szórakozás adódott, tekintve, hogy igencsak megfogyatkoztak az akasztások (az utolsó elítéltet még a járvány előtt kötötték föl), pedig éppen ez a mulatság vonzotta a legtöbb érdeklődőt. A kerekhegyi hatóságok, élükön egy cipészmesterrel, kifejezetten aggasztónak találták a helyzetet.

Úgy hozta a sors, hogy a cipészmester a ménfalvi országút egyik fogadójában találkozzék Farkasháza első emberével, egy bizonyos Ravasszal. Beszélgettek, eszmét cseréltek, kortyolgatták a jóféle pálinkát, és a sokadik kupica után Ravasz elárulta, hogy neki van egy halálra ítéltje.

– Megvesszük! – csapott le rá a cipész. – Végre felakaszthatunk valakit!

Ravasz nem egykönnyen adta be a derekát, és sokat kért: a kerekhegyiektől kicsikart tízezer forint akkoriban szép kis vagyon volt, annyit ért, mint tizenkét lajosarany vagy negyven ezüstmárka.

Csakhogy Farkasházán nem volt egy fia elítélt sem. Miután Ravasz hazatért, a bíró elé tárta a problémát (a bíró az ő embere volt, Ravasz intézte el, hogy megválasszák), a törvény őre pedig azt javasolta, hogy akasztás céljára adják el Piskóta Jánost, a falu bolondját. Piskóta együgyű volt, nincstelen, és a légynek sem ártott, de csúf ábrázata és határtalan ostobasága miatt lépten-nyomon csúfolták, nevették. A két elöljáró eldöntötte, hogy a kerekhegyi polgárok pénzét részben Farkasháza fejlesztésére költik majd, a maradékon pedig igazságosan megosztoznak, vagyis háromnegyedét Ravasz, negyedét a bíró kapja.

A szerencsétlen Piskóta aláírt egy élethosszig tartó munkaszerződést – persze lövése sem volt, mit ír alá –, majd a legnagyobb diszkréció mellett meghozták és lepapírozták a halálos ítéletet. Óvatosságból lejáratókampányt is rendeztek a szegény ördög ellen, így mire eljött érte a kerekhegyi küldöttség, kiadatása nem ütközött semmiféle ellenállásba. Az emberek kárörömmel nyugtázták, hogy Piskóta megkapja megérdemelt büntetését, tapsoltak Ravasznak, amiért ilyen remek üzletet kötött, és díjazták a városka fejlesztésére tett ígéreteket.

A kerekhegyi vezetés pompás szervezőnek bizonyult: a fő attrakció mellé gazdavásárt is rendeztek, a több száz látogató felpörgette a tavernák forgalmát, és lett akkora pezsgés, amekkorát rég nem láttak a helybéliek. Még a nemesúr és finom háza népe is eljött. Az akasztás mint látványosság sikerre volt ítélve.

Itt az olvasó alighanem váratlan fordulatra számít, ám az elbeszélő kezét sajnos köti az igazság. A sors nem változtatott hirtelen irányt, Kerekhegy lakossága nem rendült meg, a nemesúr nem részesítette kegyelemben az ártatlan Piskótát, és nem vették hírét egy váratlan török támadásnak sem, arra ugyanis még száz évet kellett várni.

Miután végzete beteljesedett, Piskótát jeltelen sírba temették, és Kerekhegynek három évtizedet kellett kibírnia akasztás nélkül. A következő akasztott egy lótolvaj lett, akinek nevét a krónikások nem jegyezték föl. Farkasháza az utolsó vasig elköltötte az akasztanivalóért kapott pénzt, de nem lett Kárpátfelföld legvirágzóbb városa, amint polgárai egykor remélték, hanem lassú sorvadásnak indult, míg nyomorúságos kis falu nem lett belőle, melyet egy arra járó oszmán különítmény egyszerűen – egyébként minden ok nélkül – felgyújtott, ha nem tévedek, 1534-ben vagy 1535-ben.

*

A szöveg eredeti címe: O Enforcado.

Luís Naves Lisszabonban született, agronómiát végzett, és 1988 óta újságíróként dolgozik. Két évtizeden át a rangos Diário de Notícias gazdasági és nemzetközi rovatát vezette; riportokat készített Bissau-Guineában az 1998-as polgárháború idején, és Pakisztánban – közvetlenül 2001. szeptember 11. után. Számos cikket írt egyebek között Kelet-Európáról; magyar felesége miatt harminc éve jár Magyarországra, elsőkönyvesként a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége is volt.

Krónikái a Tempo, a Semanário, és az O Novo lapjain jelentek meg, és rendszeresen dolgozott folyóiratoknak; a Ler című könyves magazinban irodalmi esszéket publikált. 2005 óta blogot vezet: politikai és kulturális témákban nyilvánít véleményt.

A sajtó válságos helyzete miatt 2014 óta csak szépirodalommal foglalkozik – esszét, novellát, regényt ír. Kilenc kötete jelent meg, köztük az O Silêncio do Vento (regény, 1998), Homens no Fio (kisregény, 2006), a Magyarországon játszódó Territórios de Caça (regény, 2009), a Jardim Botânico (regény, 2012). A 2017-ben megjelent Portugal Visto pela CIA (Portugália, ahogy a CIA látta) különlegessége, hogy korábban sehol sem publikált CIA-dokumentumokat közöl Portugália és gyarmatai belügyeiről, amelyeket az amerikai hírszerző ügynökség a 20. század második felében készített.

Luís Naves szerkesztőként is jegyez egy kötetet (43 Anos e Seis Meses de Má Política, 2018), amelyben portugál politikusok vicces megszólalásait gyűjtötték össze. Mintegy negyven novellája különböző folyóiratokban jelent meg. Új regényét (O Homem Morto) a közeljövőben adja ki az Astrolábio kiadó.