A dulingi Wei Gu fiatalon árvaságra jutott, s gondolta, korán asszonyt vesz maga mellé. Sok helyütt megfordult feleség után kutatva, fáradozásait azonban nem koronázta siker. A Yuanhe korszak második évében[1] Qinghe tartományba ment kóborolni.

Egyik alkalommal egy Songcheng járás déli részén lévő fogadóban pihent meg, ahol is a vendégek között volt a tartomány korábbi lovászmesterének, Pan Fangnak a lánya, Xianyi. Megegyezett a lánnyal, hogy másnap hajnalhasadás előtt találkoznak a fogadótól nyugatra fekvő Longxing kolostor kapujában. Gu a találkozót észben tartva még pirkadat előtt sietve útnak indult.

A holdnegyed fényénél egy lépcsőre tett vászonzsákon időzött egy könyvet vizsgálgató öregember. Gu közelebb lépett, hogy egy pillantást vessen rá, azonban nem ismerte fel a jeleket. Se kukacírás, se nyolcrészes írás vagy ebihalírás volt az, de még csak nem is az indusok írása. Ezért tehát megkérdezte:

– Öregapám, maga meg miféle könyvet olvas? Jómagam gyermekkoromtól kezdve keményen tanultam, azonban meg nem tudnám nevezni, hogy a világon használt jelek közül ez melyik is volna. Pedig még a nyugati indusok írását is képes vagyok elolvasni! Miféle könyv lehet ez, aminek jeleit még sose láttam? – Az öregember nevetve válaszolt:

– Nem evilági könyv ez! Uraságod hogy is tudná hát elolvasni?

– Nem evilági könyv? Hát akkor meg miféle? – Kérdezett vissza Gu.

– Alvilági könyv – érkezett a felelet.

– És egy alvilági mégis hogy kerül ide? – kérdezte Gu.

– Nem arról van szó, hogy nekem nem kellene itt lennem, hanem uraságod érkezett túlságosan korán! Mi alvilági hivatalnokok mindnyájan a szívünkön viseljük az emberek ügyeit. Valaki, aki ilyen ügyekért felel, hogy is tehetné meg, hogy ne az éj leple alatt járjon-keljen? Azok közül, akik ilyenkor az utakat róják, fele szellem, fele ember, ezzel uraságod se tud vitába szállni.

– Akkor hát uraságodnak mi dolga van? – kérdezte Gu.

Az öreg válaszolt:

– Csupán az Égalattiban történő házasságokért felelek, semmi többért.

Gu erre igazán megörült:

– Fiatalon árvaságra jutottam, s igyekeztem korán megházasodni, hogy az utódlást biztosítsam. Így telt el tíz év, sok helyet bejártam keresve-kutatva, de szándékomat nem sikerült beteljesítenem. Most valaki végre felajánlotta, hogy találkozzunk, ez a valaki pedig nem más, mint a volt lovászmesternek, Pannak a lánya. El tudná intézni, hogy sikerrel járjon a dolog?

Az öreg nevetve felelt:

– Nincs rá módom. Valaki, akinek a sorsa a pusztulás, nem kelhet frigyre. Hogyha a házastárs alább is adná, és rangon alul házasodna, akkor se lehetne megoldani. Ráadásul a lovászmester lányáról van szó! Uraságod felesége most még csupán hároméves, majd csak tizenhét éves korában lesz alkalmas arra, hogy uraságoddal családot alapítson!

Gu visszakérdezett:

– Mi az ott a zsebében? – mire az öreg válaszolt:

– Vörös fonál. Arra van, hogy a férj és feleség lábát összekössem vele. Hogyha az életük megfelelő szakaszába érnek, akkor szépen, lopva egymáshoz kötözöm őket. Akkor is, ha a családjaik egymás ellenségei, hogyha társadalmi helyzetük elválasztja őket, ha valaki a fővárosban lakik vagy az Égalatti valamelyik sarkában, s akkor is, hogyha a folyóvölgyekben élnek vagy idegen földön! Egy csomó ezzel a fonállal, s nincs menekvés! Uraságod lábára már kötöttem csomót, mégis mi értelme lenne másik menyasszony után kutakodni?

– És hol van most a jövendőbelim? Merre találom a házát? – Kérdezte Gu.

– A fogadótól északra zöldséget áruló Chen asszonyság leánya az – felelte az öreg.

– Elmehetek meglátogatni?

– Chen asszonyság már kiment a portékájával a piacra. Ha uraságod követ, akkor megmutatom a lányt.

Megvilágosodott, azonban Gu hiába várt, a lány csak nem jött el. Az öregember összecsomagolta a könyveit a tarisznyájába, majd útnak indult. Gu követte a piacra, ahol megpillantott egy öregasszonyt, amint egy hároméves, kifejezetten koszos és csúnya lánygyermeket cipelt a hátán. Az öreg rámutatott és megszólalt:

– Ez volna uraságod felesége!

Gu dühösen visszakérdezett:

– És megölnöm, azt szabad-e?

Az öreg így felelt:

– Ennek a leánynak azt a sorsot rendelték, hogy egy hivatalnok fizetését élvezze, azáltal, hogy fiúgyermeket szül, amelyik majd magának birtokot szerez. Uraságod hogyan is ölhetné hát meg?

Mondókája befejeztével az öreg kámforrá vált, Gu pedig ekképpen átkozta:

– Jól rászedett ez a vén démon! Magas rangú hivatalnokcsalád sarja vagyok, a feleségemnek is ehhez méltónak kell lennie! Ha nem méltó vagy szépséges éneklő és táncoló nőről van szó, akkor is, miért venném feleségül egy fél szemére vak öregasszony ronda lányát?

Megélezett egy tőrt, és így szólt a szolgájához:

– Leleményes voltál mindig is. Hogyha megölöd nekem azt a gyereket, akkor adok neked tízezer aranyat!

– Rendben – felelte a szolga.

Másnap a szolga a tőrt a ruhaujjába rejtette, elment a piacra a zöldségárusok közé, ahol a tömegben elvegyülve leszúrta a gyereket, majd elrohant. A piactéren hatalmas zűrzavar lett úrrá, Gu és a szolgája pedig az elfogást elkerülendő gyorsan kereket oldottak. Gu megkérdezte a szolgáját, sikerült-e leszúrnia a lányt, mire az így felelt:

– Eredetileg szíven akartam szúrni, de a jó szerencse úgy hozta, hogy a szemöldöke között találtam el!

Ezután Gu még sokszor próbált magának feleséget találni, azonban nem járt sikerrel. Eltelt tizennégy év, s Gu kihasználva néhai apja kapcsolatait, a tartományi hadsereghez került segédtiszti minőségben. A tartomány kormányzója, Wang Tai a börtönök felügyeletével és a rabok kihallgatásával bízta meg. Mivel a kormányzó úgy gondolta, hogy Gu kellően rátermett, ezért úgy döntött, hogy hozzáadja a lányát feleségül. A lány maga úgy tizenhat-tizenhét éves lehetett, vonásai pedig gyönyörűek voltak. Gu rendkívül elégedett volt. A lány szemöldökei közé azonban mindig oda volt ragasztva egy virág, még mosakodás közben se vált meg tőle sose.

Több mint egy év is eltelt már, de Gu még mindig rendkívül furcsállotta a dolgot. Hirtelen eszébe jutott, ahogy a szolgája évekkel ezelőtt a szemöldöke között megszúrta azt a lányt. Rá is kérdezett a dologra, s a felesége könnyek között felelt:

– Nem a kormányzó vér szerinti gyereke vagyok, hanem az unokahúga. Régen apám Songcheng kormányzója volt. Még pólyás gyermek voltam csupán, amikor hivatali ideje közben édesapámat elérte a halál, nem sokkal utána pedig anyám és a bátyám is egymást követve távozott. Egyedül maradva Songchengtől délre egy udvarházban, Chen asszony magához vett, és gondoskodott rólam. Minden nap elment a piacra reggeltől estig zöldséget árulni, hogy legyen betevőnk. A Chen család megsajnált, mert nem bírták nézni azt, hogy olyan hirtelen jutottam árvaságra. Egyszer hároméves koromban Chen asszony hátára voltam kötve, amikor a piacra ment, és ekkor megszúrt egy ádáz gazember. A szúrás helye megmaradt, és ezért kell a virág, hogy elrejtsem. Hét-nyolc évvel ezelőtt a bácsikám Hulong városában kapott pozíciót, én pedig hozzá kerültem. Mostohaapám az irántam viseltetett emberségesség jegyében feleségül adott uraságodhoz.

– Chen asszony a fél szemére vak volt? – kérdezte Gu. Mire a felesége így felelt:

– Igen. De honnan tudja ezt kend? – Gu pedig így felelt:

– Azért, mert a téged leszúrató ember nem más volt, mint én.

– Hát ez rendkívüli! Ez maga a sors! – felelte a felesége.

Miután mindezt megbeszélték, férj és feleség jobban tisztelte és szerette egymást, mint annak előtte bármikor. Később született egy gyermekük, akinek a Kun nevet adták, aki végül Yanmen tartomány kormányzóságáig vitte, anyjára pedig a taiyuani nagyasszonyság címet ruházta. Tudta, hogy amit a sors rendelt el, azt emberi szándék meg nem változtathatja.

Amikor Songcheng járás kormányzójának fülébe jutott ez a történet, akkor annak a fogadónak a bejárata fölé, ahol Wei Gu annak idején megszállt, felfüggesztetett egy táblát, amire ez volt írva: „A házasságkötő fogadó”.

*

Jegyzetek:

[1] A Tang-dinasztia Yuanhe („Legfelsőbb harmónia”) nevezetű korszaka 806-tól 820-ig tartott. Yuanhe második éve így 808-ra esik.

A történet a „További feljegyzések titokzatos és különös dolgokról” (Xu xuanguailu 續玄怪錄) című Tang-kori elbeszélésgyűjteményből származik. A gyűjteményt Li Fuyannek (élt 775-833 között) tulajdonítják.

A próza eredeti címe: 定婚店