Lea Sauer: A Rue Saint-Blaise peremén
Fotó: 1749
Lea Sauer: A Rue Saint-Blaise peremén

Amikor a srácok hovahovaédest kiabálnak utánad, nem nézhetsz rájuk, nem tehetsz mást, mint hogy zavartan lesütöd a szemed, majd miután elhaladtál mellettük, ismét felemeled a fejedet. Ahogy a szoknyádat is, különben piszkos lesz az alja. Itt minden csupa kosz, az egész várost beteríti a por. Rengeteg a por. Szemét borítja a sikló lépcsőit, a Canal partjait, a Parc des Buttes Chaumont barlangját és a metró mennyezetére felszerelt szellőzőnyílásokat. Itt a por alapvető szubsztancia, mindenbe beveszi magát, a bőröd alá is beférkőzik. Itt az egyetlen érzés, ami számít, az a bizalmatlanság. A Rue Saint-Blaise-i srácok nem csupán azért bosszantóak, mert unottan lébecolnak, stírölnek és füttyögnek utánad, hanem mert unalmukban ennél talán többre is képesek, amitől még veszélyesebbek. Nem mondják meg, hová valósiak, de a beszédük árulkodó: talán a háztömb mögött laknak, ahova ugyan kapukóddal lehet bejutni, de a csengő mellől hiányzik az ottlakók neve. Ott, ahol nyújtózkodnunk kell ahhoz, hogy a bezárt ablakok tömött sorát átlássuk. Ott, ahol csupán Madonna és edénycsörömpölés jelzi, hogy a lakásban élet zajlik, és az udvart mindig árnyék borítja. A beszédükből hiányzik a francia élégance, a hangokat nem nazálisan képzik, hanem teli pofával. Ez a dallamosághoz túl hangos, minden máshoz pedig túlzottan egyhangú. Az arab bolt előtti lámpák halvány fényében a barnás bőrön meg-megcsillanó fuksz csak fokozza az első benyomást. Itt mindig akad valaki, aki sötétebb és hangosabb nálad. Mindig van valaki, aki később megy aludni. Ők azonban valamit fel tudnak mutatni: egy lányt az oldalukon, a kelleténél egy pohárral többet, ötven eurót, amit éppen bezsebeltek a Canal-nál. Az ablakból látni, ahogy a Rue Saint-Blaise-en éppen ezen osztozkodnak, ahol az arab üzleten, három betonblokkon és a mögötte húzódó Périphérique Boulevard-on kívül semmi nincs, a mögött pedig tényleg semmi. A srácok fifty-fifty osztják el a lét, így mindenkinek huszonöt jár. Majd újból semmi. Továbbra sem történik semmi, csak várakoznak egy doboz sörrel. Nézik, hogy mi lesz. Figyelik, hogy ki jár arra. Várják, hogy vajon mit hoz még az éjszaka, és persze a többiek. Felbukkan egy újabb lány. Az egyik srác beleszív a cigarettájába, majd nagyot füttyent a lány lobogó haja és ringó feneke láttán. A külső lényegtelen. Fogai közt felsziszeg egy újabb hovahovaédes. A másik srác ujjaival győzelmi jelet formál, majd élesen csettint egyet a nyelvével. Hogy ennek vajon mi értelme, csak ők ketten tudhatják, mert röviden felnevetnek, aztán újból csend. Majd megint csak semmi. Várnak. Közben rágyújtanak egy cigarettára, néha köpnek egyet, majd megint rágyújtanak, aztán tovább várakoznak. A környék ablakai előtti tér pusztítóan sivár, ahogy ezen a szeptemberi éjjelen, amikor a lányok még miniszoknyát hordanak. Ezeknek ketten itt lent nincsenek illúzióik. Úgy várakoznak, mintha már belefásultak volna a hasonló éjszakákba. Talán Ahmednek és Olivernek hívják őket, talán máshogy. Ezeken az utcákon néha nehéz kivenni a neveket.

Hirtelen egy jármű tűnik elő a semmiből. Elsötétített ablakokkal, benne egy sötét alakkal. Nem idevalósi, de jól kiismeri magát, talán a Périphérique Boulevard mögötti másik világból jön. Nagydarab, mint a kocsija, széles, mint a vigyora. Lehúzza az ablakot és odahívja a srácokat. Amikor Samion felnevet, csillogó két aranyfoga azonnal magára vonja a figyelmet. Talán őt se Samionnak hívják, de végül is ez is mindegy.

A Batmobil átszeli Gotham City-t. Sam nevet. Ez a nevetés, két sor arannyal stoppolva, valamint a háromszáz lóerős, használt Mercedes a bandavezérek védjegye. Olivier a banda „pussy”-ja, de ha a többiek lebuknak, ő is bukik velük, ami az éjszakai portyák birodalmában sokat jelent. Ahmed egy senki, de ő ezt még nem tudja. Az autóban jó a hangulat, mindenkinek megvan a helye. Meg egy doboz kólája.

Mit csinálunk?

Azt, amit.

A túl sok kérdés nem helyénvaló. Itt akkor is tanulhatsz, ha csak figyelsz és egyébként senkit nem érdekel, hogy bármit megmutasson neked. Sam nyugodtan vezet. A rádióban zouk szól, közvetítés valahonnan a távolból. Ott, ahonnan ez a zene származik, a világ még rendben van. Szeretitek ezt a zenét? Szeretitek? Ez nem olyan, mint itt. Ott kék az ég és kék a tenger, a homok olyan, amilyennek csak látni szeretnéd. Az emberek pedig, az emberek… Hát még a nők! Nem kell portyáznod, hogy füvet vehess, megterem a házad mögött. Szabadon. Tudjátok, ez a hely nem nekünk való. Tudjátok, Gotham City nem a mi helyünk, Gotham City halott.

A három párduc szakadatlanul köröz a város északi részén elterülő utcákon, amelyek mintha egy évezrednél is hosszabb idő emlékezetéről tennének tanúságot. Szorosan elhaladnak a huszadik kerület mellett, a Bastille-t elérve már fesztelenebbek. A Tuileriákat maguk mögött hagyva a harmadikban már teljesen lehúzzák az ablakokat, csak a tizenkilencbe vezető úton húzzák fel őket újra. Figyelik, hogy mikor adódik egy jó alkalom, a kóla már majdnem elfogyott. A szájuk sarkában füstölgő cigi összetartó erő köztük. A Château d’Eau környéki körömstúdiók tele vannak vendéggel. Egy-két főtt kukorica a sarki standról még tartja bennük a lelket, de a Boulevard de Magenta lámpáinál még mindig semmi. Sam felfelé mutat. Látjátok a fényt azokban az ablakokban? Ideges leszek tőle. Nem valódi. Nagyon szeretném már tudni, hogy azok ott fenn hogyan élnek. Itt most megállunk. Egy kávé a sarki Comptoir-ban még nem ártott senkinek.

Itt aztán megint csak figyelnek. Sam egy ház bejáratát nézi, amelynek az ablakait túlságosan magasra tervezték. Figyel. Tekintete már nem józanságot tükröz, inkább ridegségről árulkodik. Nem vesztegetik a szavakat, a melóra koncentrálnak, közben rá-rágyújtanak. Figyelem. Közeleg az idő, hogy a város visszataszító leheletével az arcukba ásítson. Majd megjelenik egy férfi. Vasalt ingben, kifényesített cipőben halad el a bejárat mellett. Sam megadja a parancsszót.

Most.

A másik kettőnek fogalma sincs, mi történik, de követik Sam-et. A Comptoir pincére még utánuk kiált – hamarosan látjuk egymást, ugye? A srácok válaszképp csak megvonják a vállukat, a pincér elhallgat és gyorsan hátat fordít. Jobb is, ha nem tud semmiről, az ellenkezője talán az üzletnek se tenne jót. A másik férfi dermedten áll a ház kapuja előtt, alig kap levegőt, ahogy ezek hárman, a Romlás virágai a nyakába lihegnek. Beüti a kódot, mire a kapu egy kattanásra kinyílik. Mi csak szeretnénk felmenni, nem kell félni. Csak körbenéznénk, kíváncsiak vagyunk, hogyan is megy ez nálatok, ott fenn, a Boulevard-on. Csak szeretnénk tudni, úgy éltek-e, mint a halak az akváriumban. A harmadik emeleten Sam felkapcsolja a villanyt, Olivier és Ahmed mögötte. Mellettük a férfi mintha idegen lenne a saját lakásában. Itt fenn, messze a koszos utcák fölött kellemes a hangulat.

Mivel tudsz megkínálni bennünket?

Van néhány korty italom és egy laptop. Ott a tévé, a telefonom, egy konyhai robotgép, két hangfal, ezek mind elég jók.

Mi csak innánk valamit. A vendégeid vagyunk. Whisky van esetleg? Vagy bor? A sört nem igazán szeretjük.

Olivier a kanapéról éppen rálát a szomszédos konyhában álló férfi vállaira, akinek az inge már enyhén átnedvesedett az izzadságtól. Csak a hátát látja és Sam árnyékát, négy pohár whisky-kólát két-két jégkockával, és még egy-egy korty whisky. Jó erős. Szép munka, így pont tökéletes. Most pedig, gyere, öreg, igyál velünk! Olivier is úgy érzi, mintha valami a vállaira nehezedne, a lábai fáznak. Nemrég látott egy képet, amit azóta sem tud kiverni a fejéből. Az emberi érzéseket ábrázolta, egyfajta érzelmi testtérképként. A félelem bénító ereje rátelepszik a tarkóra és a mellkasra, az ujjak elzsibbadnak. Azt már elfelejtette, hogy a félelem a vállakra és a lábakra is hatással van-e, de abban biztos volt, hogy most egy olyan helyre keveredett, ahol a törvények nem számítanak. Képtelen megszólalni, de tudja, hogy ez így nincs rendben. Nem iszogatunk csak úgy idegenekkel. Hívatlanul nem. Pláne nem azok lakásában. Inkább szedjük össze a holmit és álljunk tovább. A szája kiszáradt, a nyelve nehéz volt, mint az ólom.

Fogd a szajrét és menjünk. Innen már nincs mit elvinni, te is látod, mondta Ahmed Samnek. Szarok a cuccokra, válaszolta Sam, és az izzadt hátú férfihoz fordult:

Le kéne zuhanyozni. A fürdőben kád is van, esetleg megfürödhetnék?

Sam olyan izgatott, hogy már a nappaliban ledobja a nadrágját. Fesztelen, mint egy kisiskolás, villámgyorsan becsukja maga mögött az ajtót, vele együtt eltűnik a pofájában csillogó arany, a körmei alatt lapuló kosz és egy pohár whisky. A víz túl lassan folyik. A fürdőből csak a zubogást hallani. Olivier feje is zúg, homlokáról legördül néhány izzadságcsepp. Ez végképp nem volt a tervben. A fürdőből beszivárog a forró gőz, a nappaliba, a kanapén gubbasztó három férfi légutaiba, kiszorítja a levegőt a szobából. Ahmed még mindig nem érti, hogy mi a gond, hé, én most már menni akarok. Ssss, ne zavard a fürdésben.

Ssss, kérlek.

Ez minden, ami megtöri a csendet, s az átizzadt ingű férfi többet nem szólal meg. Senki nem beszél. Egyszer az életben hagyjuk őt fürdeni, ha már ezt akarja. Csak egyszer, ha ez a vágya. Fojtogató csend. Csak a gőzt hallani – gőz, zubogás, egy-egy sóhaj, gőz, forróság, hasonló hangok. A tüdő is elnehezül, oly nehéz, oly nehéz, Sam is nehezen mozog a vízben. Oly könnyű, oly könnyű, oly könnyű, oly könnyű, mindenütt csak víz, amely az ajtó alatti résnél, mielőtt szabad folyást nyer, még fodrot vet. Sam egyre mélyebbre kerül az örvényben, a fülei eldugulva, szemei könnyel tele, a meghatottságtól és a melegtől, minden pórusa oly könnyű. A víz kicsordul, kiárad a kádból, befolyik a szobába, az ott várakozó férfiakba, beléd, belém, az idő feneketlen kútjába. Hirtelen minden eltűnik, a lakásból már csak az elárasztott utcákat látni, egy kanálist, amely kilép a medréből, embereket a Barbès-nál, akiket magával sodort az éjszakai nyüzsgés, az ásító város mámora. A forró eső, amely egyszerre ömlik fentről és lentről. Ez a szoba és benne a fiúk a boltból egy hatalmas, érintetlen terület részei. Egy széles ugaré. Ha valaki most lát bennünket, már örökre összetartozunk, gondolja Olivier. Mi és itt minden, cinkosok vagyunk. De ide soha nem jön senki, a függönyök is mindig be vannak húzva. Hirtelen, meztelenül és feketén megjelenik Sam az ajtóban. Senki nem tudja, meddig volt távol. Talán három percig tart, hogy felöltözzön, vagy még addig se. Csupán az üres whiskys poharak maradnak, bennük a félig megolvadt jég. Egy a fürdőben, a vécé mellett.

Sam még sokáig úgy érzi magát, mint egy vizes álomban.

Az átizzadt ingű férfi arra gondol, hogy mindez talán csak egy álom volt.

Olivier megtanulta a leckét.

Ahmed rákérdez: ez meg mégis mi volt?

Néhány óra pihenés, majd visszatérnek az arab shophoz. Először a zene hallatszik, majd a motor berregése, aztán a portyától rekedtes hangjuk. Ritkán merülnek ki, és mostantól mindig hárman kelnek útra. Soha nem beszélnek arról, ami az autóban történt, Gotham City-ről vagy a Boulevard fényeiről, amelyek túl magasan világítanak, de mindig van egy mobiljuk vagy egy vastagon tekert cigarettájuk, vagy éppen egy táskát szorongatnak. Olivier hallgat a másik kettő mellett, majd észrevesz téged, három szinttel feljebb az ablak mögött. Köp egyet. Csak a szeme fehérje látszik.

 

Ez megy tehát a Rue Saint-Blaise-en, a városnak ezen az agyagos utcáján. Vagy talán semmi ilyesmi. Lehet, hogy csak nézelődnek. Csak a bolti világítás, az elsötétített jármű lámpáinak fénye, az ablakodból kiszűrődő világosság keveredik a közlámpák narancsos árnyalatával. Ha a szemed innen akar kapcsolatot teremteni a külvilággal, minden macskát szürkének és minden srácot feketének lát. A határ számára három emelet, ami kb. egy kocsiút hossza. Ez nem a fent és a lent vagy a közted és köztem húzódó határ, ez a határ a semmibe vezet. A ház lábánál a tekinteted egy másik világgal találkozik. Amikor a srácok lentről hovahovaédest kiabálnak, nem nézhetsz rájuk, nem tudsz mást tenni, mint hogy lesütöd a szemed és újra behúzod a függönyöket. Rajtakaptak, előtted egy fal, ami csupán egy korlát a külvilág és közted, mögötted pedig kilenc bútorozatlan négyzetméter. Amikor pedig a por leszáll az égből, hunyd be a szemed. Úgyse láthatsz semmit, vagy ha mégis, már túl késő.

A cikk szerzőjéről
Lea Sauer (1987)

Német író és esszéista. 

A fordítóról
Csécsei Dorottya (1985)

Germanista, esztéta.