Árulás – ez a legfontosabb szó a lengyel nyelvben. Minket mindenki elárult. Értem én, milyen érzés ez: mások árulása angyallá változtat minket. Ha megcsal a feleségem, nem én tehetek róla, nem én hanyagoltam el, nem én voltam hülye, ez csak és kizárólag a feleségem aljassága és az én szerencsétlenségem miatt következhetett be. A feleségem ribanc, én angyal vagyok. Együttérzést követelek mindenkitől a környezetemben, mert megcsaltak, megaláztak, átvertek. Ártatlan vagyok. Ezért gondolja azt a nemzet, hogy annyiszor elárulták azok a nők és férfiak, akiket megszeretett, vagy még csak nem is szerette őket, de szerelmet és hűséget követelt tőlük. A francia császárnak, minden oroszok cárjának, Nagy-Britannia kormányfőjének és az Egyesült Államok elnökének egész hivatali ideje alatt kizárólag Lengyelországgal, a lengyel államérdekkel kellett volna törődnie, nem pedig Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és az USA érdekeivel, és nem is Németország, Ausztria, Magyarország, Ukrajna ügyeivel, mert a világ minden államfője köteles Lengyelország, nem pedig a saját országa érdekeit szem előtt tartva munkálkodni. Ha a francia császár, a brit kormányfő vagy az amerikai elnök a saját országa érdekeit védi, a saját országát helyezi előtérbe, nem pedig Lengyelország érdekeit, az azt jelenti, hogy áruló. Olvastam a Politykában, Ludwik Stomma tárcájában, hogy nemrég találtak egy Verne-kéziratot, melyben ilyen véleményt fogalmazott meg: „Nem vagyunk adósai a lengyeleknek sem erkölcsi, sem politikai értelemben. Nem tartozunk nekik semmivel.” Verne talán a lengyel ügy árulója lenne? Annak a Nemo kapitánynak az atyja, aki a regény első változatában állítólag lengyel emigráns volt, és az 1863-as felkelés bukása után menekült el Lengyelországból[1] – meggyalázta és elárulta volna Lengyelországot? Égessük el nyilvánosan a Grant kapitány gyermekei, A rejtelmes sziget, a Város a levegőben, az Öt hét léghajóval és az Utazás a Föld középpontja felé minden lengyel kiadását. Nem véletlenül terheli a francia áruló lelkiismeretét a címében is oroszbarát Sztrogof Mihály? Nem, Vernének nem Lengyelország járt az eszében, hanem inkább Franciaország sorsán töprengett, érthető módon Franciaország érdeke, java volt a legfontosabb számára.

Már hozzászoktunk az áruláshoz, nehéz lenne olyan embert találni, aki nem mocskolta be magát, de ha mindenki áruló, akkor hol vannak a makulátlanok? A közbeszédben most a „lenézés” a kulcsszó. A jobboldaliak azt vetik a liberálisok szemére, hogy lenézik a nemzetet, a lengyeleket és a lengyelséget, a liberálisok szerint pedig a jobboldal veti meg a demokráciát, lábbal tiporja az erkölcsi alapelveket. A fiatal baloldal ugyanakkor azzal vádolja az „elitet”, hogy lenézi a népet, és ez mind közül a legérdekesebb. Mert megjelent a parasztok nélküli parasztimádat, a nép nélküli népiség új formája. Munkásosztály nélküli világban védik a munkásosztály méltóságát. Mindez olyan mélységesen 19. századi, jobb- és baloldali változatban egyaránt, hogy úgy tanulmányozhatjuk ezeket az attitűdöket, mintha filcpapucsban járkálnánk egy régi múzeumban. Mivel ezt a népet úgymond megvető elitet a „fiatal baloldal” és a nemzeti jobboldal már együttes erővel szétzúzta, most nekiesnek a középosztálynak is, és ebben a jó egyetemeken végzett, nyelveket tudó, az életben jól boldoguló baloldaliak a leghatékonyabbak. A nép védelmezői szemében már az is stigma, ha valaki a vérszegény lengyel középosztályhoz, az embrionális állapotban lévő polgársághoz tartozik. Sőt mi több, a nép védelmezői szemében az is gyanús, ha valaki jól képzett, tehetséges, szorgalmas, hisz emberek milliói műveletlenek és tehetségtelenek, márpedig nekünk legfőképpen ezekkel a kevésbé pallérozott elmékkel kell törődnünk. Ha pedig kiművelted magad, művészi, üzleti érzékkel vagy ellenállhatatlan vonzerővel áldott meg a nem létező Isten a maga patriarchális kegyességében – az azt jelenti, hogy mélységesen megveted a népet. A kifinomultabbak „megvetéssel terhelt klasszizmusról” beszélnek. Klasszizmus! Klasszizmus! Osztályharc! Kirekesztett meg henyélő osztályok! Milyen bámulatos szófosás! A varsói-wrocławi marxisták, némi poznańi beütéssel, a klasszizmus ellen harcolnak. Vissza a 19. századi struktúrákhoz, terminusokhoz és fogalmakhoz. Virágkorát éli az egész 19. század: az egyik oldalon állnak a marxisták, a másikon a nacionalisták. Egyrészt megint osztályokra tagolódik a társadalom, másrészt nemzetállamok születnek, letépik láncaikat. Kinek a láncait? Nem tudni. El vagyok ragadtatva attól, hogy a politikai szférát is elérte a retró és a vintage divata, egyszer csak visszatértünk a múltba, átugrottuk az egész 20. századot – tényleg nem volt kellemes, jobb elkerülni –, és földet értünk a kényelmes 19. században, az elkoptatott fogalmak világában.

A helyi fiatal baloldaliak, az internetes portálok barikádjain harcoló forradalmárok természetesen a jól képzettek közé tartoznak, de kevésbé tehetségesek és szorgalmasak, ezért nem tudják megbocsátani a hasonlóan jól képzett, de tehetségesebb és szorgalmasabb társaiknak azt, hogy sikeresek lettek, és – ami már tűrhetetlen, gyalázat – megszedték magukat. Eljött a tehetségtelen emberek nagy korszaka, akik nem a nyomorukért, a kirekesztettségükért állnak bosszút, nem is azért, mert nem képezték őket, nem volt pénzük, és elcseszték a felnőttkoruk kezdetét, esetleg lenézték vagy kiröhögték őket, hanem azért, mert a jobboldal szerint létező, a baloldal szerint nem létező Isten szűken mérte nekik a tehetséget. A társadalmi egyenlőség és az igazságos rend jelszavait hangoztatják, állandóan a „méltóságot” emlegetik, de az igazi jelszavuk az lesz: „Le a tehetségekkel!”

*

Hakni Bielsko-Białában, a helyi könyvtárban beszélek a „magyar” könyveimről, mert most tartják a magyar kultúra hetét, amire idelátogatott egy szolnoki könyvtárosküldöttség. Olvasók tömege várja a könyvtárban a Magyarországról szóló történeteket, én vagyok az egyik legfiatalabb a teremben. Amikor a magyar témájú könyveimről van szó, mindig magas az átlagéletkor. Idősödő, érzelmes közönség, amely a hatvanas években élte ifjúkorát, akkor szerette meg Magyarországot. De itt van még a hatfős szolnoki küldöttség, külön asztalnál. Az est vezetője valamivel több mint egy óra elteltével hirtelen megszakította a találkozót, szépen megköszönte nekem és a közönségnek is a részvételt, aztán a könyvtár igazgatója és a helyettese is köszönetet mondott, a szolnoki küldöttség meg angolosan, nem pedig magyarosan távozott, én meg ott maradtam a hűséges nyugdíjasok kis csoportjával, dedikáltam a könyveimet, hagytam, hogy kényeztessen a Beszkidekben élő választók tízfős csoportja. Jót beszélgettem a helyi gimnázium igen olvasott és lelkes irodalomtanárával. Mint nemsokára megtudtam, a házigazdák és a magyar vendégek ünnepi vacsorára mentek. Kicsit talán bántott, hogy nem vittek magukkal, de igazából örömmel vettem, mert elballaghattam a Prezydent hotelba, ehettem levest vacsorára a szálloda éttermében, olvashattam a szobában, és megnézhettem a tévében Fritz Lang Nő az ablak mögött című filmjét (amerikai noir 1944-ből, ritkán fog ki ilyet az ember). Még mindig nem pakoltam ki Lang filmjeit az elegáns dobozukból. Megvan a Metropolis, a Doktor Mabuse, a játékos, a Kémek, az M – Egy város keresi a gyilkost és a Doktor Mabuse végrendelete, de nem pakolom ki, nem nézem meg a filmeket, csak tobzódom a birtoklásban.

*

Tárcát írtam arról, hogy a most alakuló Irodalmi Intézet igazgatója szeretnék lenni. Gliński miniszter újabb intézetet akar létesíteni, mert azon a meggyőződésen alapul a hatalom nemzeti-kommunista gondolkodása, hogy mindent megoldanak az intézmények: ha alapítanak ilyeneket, a kultúra attól a pillanattól fogva előre láthatóan helyes irányba fejlődik. Emellett még mindig berakhatjuk a saját embereinket az új intézményekbe, a kommunista-nemzeti politrukok[2] alaptevékenységébe pedig az is beletartozik, hogy munkát és állást adjanak az embereiknek, ez magasabb rendű elv, még a kommunista-nemzeti eszmét is übereli.

A hecc kedvéért írtam ezt a tárcát, deklaráltam benne, hogy igazgató akarok lenni, létrehozom az Irodalmi Intézet tizenhat vajdasági kirendeltségét és háromszáz járási lerakatát. Emellett megalakítom az Intézet száztagú tanácsát, amely nem kellőképpen megbecsült, elismert írókból áll, majd javaslatot teszek arra, hogy írjanak hazafias regényt a neves írók: Stasiuk, Tokarczuk, Twardoch, Myśliwski. Lelkesen fogadta a tárcát a Duży Format című melléklet főszerkesztője, Mariusz Burchart. Úgy gondolta, érdemes reklámozni, készíthetnénk egy filmet, közzétehetnénk a lap portálján. Csak Kuczokot, Szczereket és Barbara Klickát tudtuk megnyerni az ügynek az egész írógárdából. Számos irodalmi nagyság külföldön időzött ösztöndíjjal, tanulmányútra ment, vagy az írói engedetlenség más formáival volt elfoglalva, akiket pedig el tudtunk érni, azok leráztak minket. Nem érnek rá, mondták, sok a dolguk, némelyik megsértődött, vagy nem tartotta viccesnek az ötletet. Azt válaszolta Joanna Bator: ha Varga szerint Twardoch alkalmasabb arra, hogy nagyregényt írjon a sziléziai szénbányászatról, mint a wałbrzychi Bator, akkor ő nem vesz részt ebben. Könnyen érthető viccnek szántam a Lengyelországhoz mindig hű sziléziai bányászok életét bemutató regényfolyamot, de Bator nem vette a lapot. Bár valójában nem is olyan furcsa, hogy nem értette a viccet. Olvasott bárki is olyan írónőtől valamit, aki nála is kisebb távolságtartással tekint magára? Elég ok volt erre az, hogy nem említettem a nevét a tárcámban? Nemcsak ő utasított el, hanem még sokan mások is, mert jobb nem poénkodni a művelődési miniszteren, hisz adódhatnak lehetőségek, kijuthat külföldre az ember a minisztérium jóvoltából, elmehet egy távoli könyvvásárra, segíthetnek neki ösztöndíjhoz jutni, miért kéne felégetni a hidakat?

Milyen feszült a lengyel írók teste és elméje, milyen komolyan veszik magukat, milyen felfuvalkodottak, gőgösek, amikor kizárólag a személyes érdekeikről van szó, milyen ijedősek, a gyávaságukat pedig komolysággal és túlérzékenységgel leplezik. Ügyelnek arra, hogy a művelődési minisztérium hivatalosan és jogilag is művésznek ismerje el őket, kapjanak társadalombiztosítást az államtól, ne gatyásodjanak le, az állam által biztosított kényelemben írhassanak, akár finoman kritizálva is ezt az államot, de nem annyira, hogy elveszítsék az esélyüket a lengyel irodalom kanadai vagy sanghaji képviseletére. Persze lehet, hogy nem tetszik nekik ez a hatalom, tehetnek megjegyzéseket a miniszterre, lehetnek fenntartásaik, de – biztos, ami biztos – nem gúnyolódnak a miniszteren és a hivatalán.

[1] Az eredeti terv szerint az oroszokon állt volna bosszút a lengyel Nemo kapitány, de Verne szerkesztője, Pierre-Jules Hetzel a sok orosz előfizetőre hivatkozva lebeszélte erről. Így lett belőle „kiábrándult, mélabús, igazi romantikus szabadságharcos”. (Cz. Miłosz, Nemo kapitány, Magyar Lettre Internationale, 64.) (a ford.)

[2] Politikai tiszt (orosz) (a ford.)