A pilsumi árapálysíkság R. nevű falucskájában Az Örök Tengerhez címzett kocsma tulajdonosa – amikor a fríz tájon, a jeges szélben tett sétám után betértem hozzá megpihenni egy pohár grog mellett – elmesélt nekem egy történetet a saját családjából.
1945 októberében – kezdte – az unokanővérem, az akkor tízéves Heike Brouer szülei belehaltak egy kagylóvacsorába. Heike a nagyanyjánál, Untjelinánál maradt; ott, a gát mögött volt a portájuk. Tíz évvel később egy lecsapódó ládafedél olyan szerencsétlenül zúzta szét Heike kisasszony mindkét kezét, hogy élettelen bőrtömlőkként fityegtek a csuklóján. Heike azonnal elájult: nagyanyja ezt kihasználva a húsvágó késsel egyszerűen leválasztotta a két kezét a karokról. Orvost szerezni úgyis lehetetlenség lett volna, ezenkívül Untjelina kiigazodott a természet erői között. Mustáros-mézes pakolással kötötte be unokája sebeit, és napokig pálinkával itatta a fájdalom ellen. A faluban azt mondták, most aztán egészen biztos, hogy Heike soha nem kap férjet. Úgy is lett.
– De aztán – folytatta a kocsmáros – jött az ifjú Klaas Kruithoff, aki épp akkor kezdte a hajóépítő-mesterséget. Hozott egy acélkampót meg egy ezüst csapszeget. Ezeket bőrszíjakkal, hurkokkal és csatokkal ráerősítették Heike karcsonkjaira: jobb felől a kampót, a bal karjára a csapszeget. Így Heike újra megtanulta használni valamennyi tárgyat a kertben, az istállóban és a háztartásban. A nagymama önhibáztató futamai, hogy nem vigyázott eléggé az unokájára, lassanként elapadtak: a lány ügyesen bánt mindennel, elvégett minden elvégzendőt. Tizenkét birka volt az aklukban: minden évben hat állat született, és hatot vágtak le. Heike segített a fejésnél és a nyírásnál. Olyan ügyesen nyúlt a tőgyekhez a kampóval és a csapszeggel, hogy hamarosan híre ment a Brouer-féle gazdaságnak. Átjöttek az emberek a szomszédságból Heikét bámulni. Valóságos csoda volt, noha nyomorék és csúnya, mint…
A kocsmáros félbeszakította magát, és odanyújtott egy második pohár grogot, amelybe egy szilva nagyságú kluntjét, fríz kandiscukordarabot dobott. Pattogva-sisteregve oldódott föl a cukor a forró italban, a kocsmáros pedig, amint megbizonyosodott róla, hogy legalább egy szikrányi hitelt adok az elbeszélésének, így folytatta:
– Szívesen fogták be a parasztok, ha valami olyan teendő volt, ami még a munkaedzett gazdáknak is föladta a leckét. Különösen tavasszal, az anyajuhok ellése idején hívták segítségül Heikét. Ő befeszítette a kampóban, illetve csapszegben végződő karcsonkjait az anyajuhok hátsó lábai közé, felkarjainak nyomásával tovább tágított rajtuk, így megpróbáltatások nélküli érkezést biztosított a bárányoknak a földi világba. Amikor aztán befejeződött a procedúra, és nem volt már szükség a segítőre, kiröhögték, vagy ocsmányul szidalmazták. Csak egyszer látták Heikét önmagából teljesen kivetkőzve; ez akkor történt, amikor harmincéves lett, és az öreg paraszt, Tiddens meghívta a városba. Vegyen magának valami szépet, mondta neki, és amikor Heike belement a dologba, és új gumicsizmát szeretett volna, Tiddens féktelenül, ökörbőgés-hangerővel röhögött. Azóta Heike elrejtőzött az emberek elől. Pár nappal a negyvenedik születésnapja előtt meghalt a nagyanyja, Untjelina. Heike egy ürü gyapjába szipogta a bánatát. Teltek az évek. Heike elmesélte az állatoknak, ami mesélnivalója volt: nagyanyja ládájának a történetét. Így ment ez. Türelmesek voltak a birkák. Együttérzők a falubeliek. Jan Ubbo, a Tiddens testvérek, Antje és Ludger féleszű fia, a lefittyedő alsóajkával, meglátogatta időnként az asszonyt az istállóban. Leült a vályú szélére, és nézte a nőt a munkája közben. Heike nem is nagyon vett tudomást a látogatásról. Csak a juhoknak mesélte a történetét. A hetvenedik születésnapja előestéjén a kos felöklelte a látogatóját, Jan Ubbót. A fiú hanyatt esett a takarmányba, és kiabált a fájdalomtól. Az öreg Heike beleakasztotta a vaskarmot a gatyakorcába, és kiemelte a szénából a félnótást. Jan Ubbo ott lógott ernyedten a karjaiban. Heike érezte, hogy valami meleg áram járja át a hasát. Ez a bizsergés kísértette még este is, amikor meggyújtott egy gyertyát, és lehajtott egy snapszot. Senki nem köszöntötte föl.
Mielőtt a kocsmáros tovább mesélhetett volna, egy kör gabonapálinkát kellett kivinnie a szomszéd asztalhoz. Aztán visszaült hozzám, és mintha csak a kitartásomat tesztelné, a hogylétem felől érdeklődött. Semmi panaszom nem volt, így a kocsmáros fölelevenítette, hogy másnap Heike Brouer elhatározta, hogy meghal:
– Levette az istállógúnyát, és rendes ruhába bújt. A kampó és a csapszeg megigazították a frizuráját. Bőrzsírral fényesítette ki a cipőjét és a csonkok masnijait. Fázott, de nem így akart távozni a földről. Megszámolta a birkákat. Még hárman voltak. Végrendelkeznie Heikének nem kellett. Az állatoktól még életében meg fog szabadulni. De nem csak úgy egyszerűen! – gondolta az öregasszony. Volt egy üveges hirdetőszekrény a falu főterén, abba lehetett kiszögezni az eladó holmikat, csereüzleteket kezdeményezni vagy újdonságokat közhírré tenni. Heike íratott egy cédulát, amelyen egy-egy juhot ajánlott föl a helybeli férfiaknak, azzal a feltétellel, hogy cserébe öleljék meg őt. Ez volt az utolsó kívánsága. Már másnap ott állt Jan Ubbo Tiddens Heike ajtaja előtt. Heike beengedte. Elterelgette a vaskályha mellett. Zubogott a teavíz. Heike finoman nyomva a hátát a csapszeggel odatolta a férfit a falhoz, és amikor Jan Ubbo megfordult, kitárta a karját. Jan Ubbo vigyorgott, és az öregasszonyéhoz nyomta a maga iromba pocakját. Heike átölelte. Csengve ütődött össze a kampó és a csapszeg. Jan Ubbo Heike vállára hajtotta a fejét. Jó volt így. Utána az ütődött elkocogott a megszolgált birkával. Örömében hol az egyik, hol a másik lábával kapálta a kert fekete földjét. Heike a kályhánál ült, és teázott. Ügyesen szorította a kannát a két csonkjával. Heike Brouernek még két birkája volt. Délután megjelent Klaas Kruithoff, aki mostanra a hajótulajdonosságig vitte. Egyidős volt Heikével, és egyre csak csóválta a fejét, mintha az asszony őrült ajánlatával szembeni helytelenítését akarná kifejezni. Előbb kiválasztotta magának a birkáját Heike istállójában, csak utána volt hajlandó az ölelésre. Heike az arcában érezte a sprőd szakállát. Meleg volt a férfi vattakabátja. Heike mélyeket szuszogott bele. Klaas Kruithoff fejcsóválva, kötélen vezetve a birkát, hazaballagott a gáton. Heikének időt kellett szánnia a meghalásra. Csak másnap tűnt fel az ablak előtt a fiú: Evert de Vries, a szomszéd kamasz, aki tanítás után kopogott be Heikéhez, a sarokba hajította az iskolatáskáját, és így szólt: – Mojen[1]!
Magasabb volt az öregasszonynál, és messzire tartotta az arcát Heike fejétől, nehogy ölelés közben véletlenül megérintse az ajkával. Heike átkarolta a fiút. Olyan volt, mintha a kályhaplatnin álló teáskannából az ő hasába áramlana át a lobogó víz. Bal karja csapszegét beleakasztotta a jobb kar kampójába. Evert kiszabadította magát a szorításból: angolnamódra siklott le az öregasszonyon. Heike örömmel odaadta a harmadik juhot, igazában még bárányt. Evert a vállára vetette az iskolatáskáját, és hazacaplatott a tőzeglápon át.
Az Örök Tengerhez kocsmárosa gyanakodva nézett rám.
– Maga lenne az első, aki elhiszi az unokanővérem történetét – mondta, majd elmosolyodva sóhajtott: – A városiak egyszerűen nem akarják elhinni az igazságot. – Bizonygattam, hogy teljesen fel vagyok csigázva, hogy hallhassam végre a történet végét, így némi magakéretés-győzködés után a kocsmáros elmesélte, hogyan végezte Heike Brouer:
– A horoggal kioldotta a bal kezén a bőrszíj-masnit, és hagyta leesni a protézist. A bal karját a kapcsokat és szíjakat a fogcsonkjaival kinyitva szabadította meg a kézpótlék-csapszegtől. A vaskályhához ment, és a lábával föltaszította az alsó ajtaját. Leült az izzó nyílás elé, és hagyta, hogy lassan belé kússzon és átjárja a tűz.
A kocsmáros odaállt mellém, és lepillantott rám. A szomszéd asztaltól már korábban elmentek a férfiak.
– Fizetek, mondtam bele a beállott csöndbe.
– Csak ha elárulta, mit gondol a történetemről – mondta a kocsmáros.
Én is fölálltam, aprót kerestem, s közben biztosítottam a férfit:
– Hiszek magának.
A vendéglős egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha a látványomtól akarna megszabadulni, azután erős, paraszti markolással magához húzott, a mellkasához szorította a fejemet, s még mielőtt eleresztett volna, ezt mondta:
– A vendégem volt.
Jegyzet:
[1] Jó napot! (Minden napszakban használatos köszönés Kelet-Frízföldön, és Schleswig-Holstein tartományban. Vitatott, hogy valóban a „reggel” jelentésű Morgen főnév helyi kiejtési változata-e.)
A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Lämmerdeern. In: Kerstin Hensel: Neunerlei. Leipzig, Gustav Kiepenheuer Verlag, 1997.
