„A kis Carmennek van 3 tucat almája és 4 tányérja. Hány alma kerül egy tányérra?” „A kis Carmen vesz 3 kiló kávét és 4 kiló cukrot. Egy kiló cukor 2 pesetába kerül. Ha a kis Carmen egy ötvenessel fizet, és 6 pesetát kap vissza, hány pesetába kerül egy kiló kávé?” Mind azt gondoltuk, hogy a kis Carmen kitalált név, és hogy ugyanúgy lehetett volna a kis Juana vagy a kis Joaquín. „A kis Carmen 4 darab százas bankjeggyel fizet az eladónak kilenc méter szövetért, amelynek 23 pesetába kerül métere, valamint 12 méter selyemért, amelynek 11 peseta métere. Mennyi lesz a visszajáró?” Don Francisco az első pillanattól kezdve látta, hogy a matematika nem az erősségem. „A matematikán kívül mi az, ami a legjobban érdekli az életben?” – kérdezte, én pedig azt válaszoltam: „a méhkasok”, és ezen mindenki csak nevetett, ő pedig rájuk szólt, hogy ne nevessenek, mert a kaptár és a méhek igenis fontos dolgok. És akkor azt kérdezte: „Ha a kis Carmen és a szülei fejenként két-két kaptárról gondoskodnak, és minden kaptárban 20 méh lakik, hány méhecskéje van összesen a családnak?” Bár tényleg így fogalmazott, pedig nem szokták így mondani, mert a méhecskékről nem lehet gondoskodni, nem is hagynák, hogy bárki gondoskodjon róluk, én azért megmondtam, mit gondolok, mi az eredmény, ő pedig azt felelte: „És ha minden kaptárból 4 csupor mézet tudnak kinyerni, hány csupor mézük lesz összesen?” Bár ennek semmi értelme nem volt, én azért megmondtam, mennyi jött ki nekem, ő pedig így folytatta: „A kis Carmennek és a szüleinek 12 kaptárnyi méhe van, minden kaptár 4 kiló mézet termel. A mézet összegyűjtik egy hordóba, és amikor megtelik, először kiszedik a felét, aztán a maradék negyedét, majd annak a nyolcadrészét. Mennyi méz marad a kis Carmen hordójában?” De erre már végképp nem tudtam a választ. És akkor azt mondta, ha ráérek, tanítás után szívesen elmagyarázza nekem, hogyan kell megoldani ezeket a feladatokat, ha én is mesélek neki a méhekről meg a kaptárokról. Én pedig megtanítottam neki, hogy ha kevés egyed van egy méhkasban, este rá kell önteni egy pohár ánizsos vizet, és másnapra öröm lesz ránézni. Sok mindent meséltünk egymásnak, és miközben mindenféléről beszéltünk, többek között azt is megtudtam, hogy egy Badajoz-közeli faluból származik, hogy az apja napszámos volt, hogy már az iskolában beleszeretett a számtanba és a geometriába, és hogy a szorgalmának köszönhetően, meg mert szerencséje is volt, külföldre mehetett tanulni – járt Franciaországban, Belgiumban, sőt, még Svájcban is! –, és ezekben az országokban látta, hogy máshogy is lehet tanítani, és hogy éppen ezért most már nemcsak gyerekekkel foglalkozik, hanem tanítókat is tanít a Normaiskolában, nem tudom, miért így hívják azt a helyet, ahol a tanítók tanulnak.

És hogy a felesége is tanítónő, nyelvtant meg irodalmat tanít. És hogy az esküvőjükre maga don Antonio Machado írt nekik verset. Úgy mondta, mintha ismernem kellett volna, de az igazság az, hogy csak évekkel később tudtam meg, ki is az a don Antonio Machado. Egy helyen volt a szállásuk, amikor mindketten Segoviában dolgoztak, ahol együtt alapították meg a helyi Népfőiskolát, ami, azt mondta, egy olyan egyetem, ahol a munkások tanulhatnak. És mivel barátok voltak, amikor megnősült, Machado írt neki ajándékba egy verset, ami így szólt:

És ezen a napsütéses délutánon
virágzik a szilvafa, s rózsaszínbe borul a mandula,
és gólyák ülnek az oszlopokon,
és pacsirtának készül minden madár,
mert Francisco Romero lagzijára vár. 

Nem mintha túl jó memóriám lenne, csak azért emlékszem rá, mert évekkel később megtaláltam a verset, és nagyon sokszor elolvastam. A többi sort nem nagyon értettem, amikor elszavalta nekem, és még most sem nagyon értem:

Hogyan képes a szomjúság elbánni az érintetlen korsóval,
és mennyi vászon fér
bele egy ládába, és mennyi perc
telhet el békében, ha a most darabonként
árasztja apró örökkévalóságát. 

Hiába olvasom el újra és újra, nem értem, mit akar jelenteni. A feleségét, aki a versben a menyasszonya, Carmennek hívták, és volt egy kislányuk, a kis Carmen a szöveges feladatokból. De olyan is előfordult, hogy mind a hárman szerepeltek egy példában: „A kis Carmen és szülei virágot szednek a réten. Ha mindegyikük 4 csokor virágot szed, és egy csokor 8 virágból áll, hány virágot szedtek összesen?” Egyik nap don Francisco mutatott nekem egy könyvet, nagyon büszke volt rá, akkor küldték neki a nyomdából, tiszta új szaga volt:

Matematikai módszertan: a fejben számolás és a gyors írásban számolás technikái. Írta Francisco Romero Carrasco, az Alsó Tagozatos Tanítóképző Normaiskola matematikamódszertan-tanára, Ciudad Real, Badajoz, 1933.

Természetesen Ciudad Real nem Badajozban van, csak a Normaiskola volt ott, Badajoz pedig a város, ahol a könyvet nyomtatták. Csak azért mondom, hogy ha valaki nem értené, miért van a leírásban egymás mellett Ciudad Real és Badajoz. Az pedig, hogy a teljes borítót fel tudom mondani, nem azért van, mert olyan okos vagyok, hogy így meg tudtam jegyezni, mert egyáltalán nem vagyok olyan okos, csak egyszer megtaláltam a könyvet a könyvtárban, és lemásoltam, ami a borítóján állt. Minden fejezet végén van egy sor feladat, amelyekben a kis Carmen mindenfélét csinál, azok mennek a legnehezebben, ahol hatványra kell emelni, vagy gyököt kell vonni. „A kis Carmennek van 12 kaptára, mindegyikben 12 méhecskével. Ha minden méhnek 12 utóda születik, hány méhecskéje lesz a kis Carmennek?” A következő években is sokszor megkerestem órák után, igaz, hogy akkor minket már nem tanított, de szerettem neki mesélni a kaptárakról meg a méhekről, ő pedig minden alkalommal elmagyarázott nekem pár számítást. Jól megvoltunk, meg sem fordult a fejemben, hogy a háború majd mindent megváltoztat. „Holnap megtanítom neked, hogyan tudsz nagyon egyszerűen megszorozni bármilyen számot 11-gyel, 111-gyel vagy 1111-gyel.” De másnap don Francisco nem jött iskolába, és a következő napon sem, és azután sem. Aztán egy nap valaki azt mondta, hogy elvitték a francóisták, aztán meg azt, hogy az almazáni börtönbe csukták, aztán meg hogy megölték, őt is, és még négy másik tanítót. Eloy Serrano, Victoriano Tarancón, Hipólito Olmo és Elicio Gómez. Nem azért tudom a nevüket, mert olyan jó a memóriám, hanem mert annyiszor elolvastam, hogy soha ne felejtsem el, és mindig el tudjam ismételni:

Eloy Serrano,
Victoriano Tarancón,
Hipólito Olmo,
Elicio Gómez
és Francisco Romero.

A falu határában. Ott lőtték le, és ott is ásták el őket az út szélén, mindenki tudta, az emberek csak úgy emlegették azt a helyet, a tanítók sírgödre. Később megtudtam, hogy a felesége és a kis Carmen Franciaországba szöktek a háború elől, onnan pedig a Winnipeg nevű hajón Chilébe menekültek. Három évvel azután, hogy vége lett a háborúnak, don Franciscót, aki akkor már hat éve halott volt, egy madridi bíró tizenhat év börtönre ítélte. Aztán amikor eltelt újabb harminc év, 1973-ban, a katonai puccs előtt pár nappal a kis Carmen újra elmenekült, ezúttal Chiléből Kanadába, ahol négy gyermeke született, később ott is halt meg. Olyan messze, hogy nem tudhatta, egy napon majd kiássák a tanítók sírját, és az apja földi maradványai végre nyugalomra lelhetnek a falu temetőjében. Minden este, miután ránézek a kaptárokra, megpróbálok megoldani egy szöveges feladatot a könyvből. Szeretném, ha ennél többet is tehetnék, na de mit? „A kis Carmennek és a szüleinek 12 kaptárnyi méhe van, minden kaptár 4 kiló mézet termel. A mézet összegyűjtik egy hordóba, és amikor megtelik, először kiszedik a felét, aztán a maradék negyedét, majd annak a nyolcadrészét. Mennyi méz marad a kis Carmen hordójában?” Koncentrálok, ahogy csak tudok. Mi mást tehetnék?