A „hely”, amelyet Ruczetta „finomnak” nevezett, egy különálló ház volt a kertben – oroszul oszobnyikként emlegették –, magas helyiségei és hosszú ablakai voltak; valaha talán egy gazdag kereskedőé lehetett. A forradalmi átalakulások ellenére is megőrizte azt a régi, hagyományos stílust, amelyet olyan pontosan másoltak a nyilvánosházak újabb meg újabb nemzedékei. Ki tudja,honnan eredt. Talán a royalista Franciaországból jött még a tizenhetedik században, és itt vett fel kelet-európai vonásokat? Vagy csak a tizenkilencedik században alakult ki a zsidó-angol-kispolgári rossz ízlésből? Volt valami ebben a stílusban, ami tartósabbnak bizonyult, mint a szecesszió és a fin-de-siècle modora. Aki ismerte és megénekelte – nem csak Kuprin és Csehov (és ki ne ismerte volna!) –, azt időnként megkísértette az a gondolat, hogy létrehozza a teljes szintézisét. Nemcsak az ajtónál elhelyezett vörös függöny és a bútorok plüsshuzata, az ízléstelen tálalószekrény és a hasonlóan ízléstelen szőnyeg, a kanapé és a petróleumlámpa tartozott ide, amelybe később villanykörtét csavartak: ezek korántsem elengedhetetlen tartozékok. De elválaszthatatlan volt ettől a helytől egyfajta kifejező tekintet, közönyös hang, illat, amely ízzé válik az ajkakon, bár a bordélyházi nőkkel nem csókolóznak. Fura banalitás keretei között zajlott az élet, amelyben megfért a vendégszeretet a mohósággal, az ódivatúság a kispolgári tempóval, az ereszd el a hajamat a mindenütt ugyanolyan matrónauralommal. A napfénytől elzárt helyen a mandolin volt a nap, a cigány románc az imádság, a falhoz vágott pohár fejezte ki az epekedést, a legnagyobb megszégyenülést pedig a pénzhiány okozta. Mert ebben a házban csak viccből mondtak olyat, hogy a pénz „szerelemre” kell. És ezen nem tudott változtatni semmiféle háborús vagy forradalmi erőszak. El lehet venni ingyen az árut, járhat az ember fogorvoshoz, elveheti mások lovait és életét. De pénz nélkül nem járhat kuplerájba.

– Kupimama – fordult Ruczetta a ház úrnőjéhez. – Ne engedjenek be másokat! Én állom az egész cechet!

– Az enyémet kivéve! – szólalt meg egy fémes férfihang.

Magas, jó felépítésű férfi lépett elő az oldalajtó függönye mögül, félig civil ruhában, leült a „szalon” közepén álló asztalhoz, és cigarettára gyújtott.

A ház testes úrnője a szakmájára jellemző gyanakvással tekintett a benyomuló ulánusok bandájára. Merev redőket véstek az arcába a ráncok, ezek közül lesett ki ide-oda rebbenő, szénfekete szemével; egy pillanatra megállapodott a tekintete Ruczettán, bemérte, de a következő pillanatban kiszúrta Zosiát, s olyan mély ellenszenvvel és megvetéssel meredt rá, mintha baljós előérzete támadt volna… Szótlanul hátrább lépett, beengedte a vendégeket. A „szalonban” lévő lányok Zosiát nézték. Hárman voltak. Ketten elöl kigombolt nyári ruhát viseltek, kilátszott alóla színes dessous-juk*; a harmadik, göndör hajú lány csak harisnyát és harisnyatartót viselt, bugyi nélkül, a melle is fedetlen volt. A helyiségben tartózkodó vendég ölébe ült. A középen álló asztalt vörös bársonyabrosz takarta, amelyet több helyen is átégettek cigarettával.

– Hát maga meg mit csinál itt? – szólt be Wacław az ismeretlennek.

– Amit akarok – felelte az fagyosan.

Rendes körülmények között az ulánusok első reflexből ledobják a lépcsőn, és becsukják utána az ajtót. De volt valami a hangjában vagy inkább a tekintetében, hanyagul keresztbe vetett lábában, a csizmája idegesen remegő orrában, az egész testtartásában, ami visszatartotta őket ettől. Bár a vendégen csak tiszti nadrág és csizma volt, ehhez civil zakót viselt. Amikor fölállt, letéve az öléből a göndör hajú lányt, láthatták, hogy hatalmas termetű; sötét volt a szőrzete, a szeme is, a tekintetében pedig nem látszott félelem. Kissé megütközve nézett Zosiára, mondani akart valamit, de aztán mégis elhallgatott, csak leült a székre az asztal végén, és maga elé húzta a hamutartót.

– Ismerem ezt az embert… – súgta Karol fülébe Zosia, amikor leült mellé a kanapéra. – Vagyis nem ismerem… De láttam párszor nálunk, a Kirendeltségen.

– Tiszt?

– Ne tudom pontosan. Mindig félig civilben van. Azt hiszem, nagyon értékes és fontos embernek tartják. De szörnyű dolgokat mesélnek róla…

– Miféle „szörnyűségeket”?

Suttogva beszélgettek, összebújtak a hirtelen támadt zűrzavarban. Brąkiewicz elvitte az egyik lányt valamelyik oldalsó szobába. Megjelent a negyedik kék pongyolában, cigarettával a szájában.

– Azt beszélik róla, hogy kokainista, ugyanakkor nagyban csempészik hasist, aranyat, mindent, amit csak akarsz. Nagyon rejtélyes és befolyásos figura. Állítólag Moszkvába jár… Egyszer hallottam, hogy lehordta az egyik futárlányt, elmondta minden utolsó ribancnak… – Zosia félbehagyta a suttogást, hirtelen fölállt, a pongyolás nőhöz lépett, kérdezett tőle valamit, nyilván a mellékhelyiséget kereste.

Ruczetta leadta a rendelést. A ház úrnője leszedte a bársonyt az asztalról, és egy nem túl tiszta abroszt terített rá. Zibenko eltűnt a göndör lánnyal. Tarkowski a szőkével alkudozott, pedig nem is ő fizetett. Vodka, uborka és marinált gomba került az asztalra. Wacław most a rejtélyes civillel vitatott meg valamit. Karol fölállt, töltött magának egy pohárkával, aztán visszaült a kanapéra. Nem vette észre Zosiát, csak megint érezte maga mellett a melegségét. Valaki elkiabálta magát:

– Zibenko, kihűl a vodka!

Hirtelen rossz kedve lett Karaśnak, összekapott a kis Leośsal, a hetedikes gimnazistával, és rákiabált: – A jó kurrr… anyádat, te szarházi! 

– Csendesebben, ulánus urak – csitította őket a madame.

– Nem iszol, hugi? – A göndör lány egy kupicát adott Tosiának. Erős női illat áradt belőle.

– Iszom, hogyne innék.

– Takljusa, vegyél föl valamit az asztalnál! – szólt rá szigorúan a ház úrnője.

– Hagyd békén Takljusát, kupimama! – kiáltott oda Ruczetta.

– Pfuj, micsoda ronda beszéd.

– Honnan tudjam, hogy hívnak?

– Hima – súgta oda a szőke lány.

– Na, Hima. Legyen Hima asszony. De hisz magunk között vagyunk. Adjál még egy litert, jó bőven mérve!

Az ismeretlen férfi is ivott. Brąkiewicz vedelt, és falatozott is derekasan. Leoś Wasilewski rúgott be a legjobban, és makogott valamit.

– Nem tudom, miért… De egyik rendes lány sem akar velem… Annyira elegem van már ebből, hogy néha legszívesebben kifakadnék, elkiabálnám magam: „Harapd már le, Bobik!”

– De Bobiknak se kell – szólt közbe a kék pongyolás lány.

Mindenkiből kitört a röhögés. Még a madame és az ismeretlen férfi is nevetett.

– Nahát, micsoda beszélgetésre hozták a kisasszonyt… – mondta Hima a fejét csóválva.

– Manapság ennél vadabb dolgokat is néznek az úgynevezett rendes lányok – vette át a szót Zibenko. – Egy barátom mesélte, aki Kolcsaktól jött át. Ott Omszkban, Tomszkban, Irkutszkban vagy hol a francban volt egy mozi, ahol ilyeneket vetítettek: két pár pederaszta, aztán két pár leszbikus, aztán egy férfi kecskével, később meg egy nő kutyával…

– Aztán mi volt a dolga a kutyának? – kérdezte Takljusa.

– A nyelvével dolgozott.

– Pfuj, micsoda ocsmányság – jegyezte meg szakszerűen.

– És azt mondta, rengeteg nő is volt a nézőtéren. A férfiak a feleségükkel együtt járnak oda.

Karol átölelte Zosiát. A kanapén ültek, kicsit félrehúzódva a társaságtól. Halkan beszélgettek a lármában, szeszbűzben és dohányfüstben. Csak Karol hajolt néha az asztal fölé, vodkát töltött, közös pohárból ittak.

– Tudod, mit… – mondta a fiú.

– Egész rendesek ezek a lányok…

– Milyen lányok?

– Hát az itteniek.

– Zosia.

– Mi az?

– Emlékszel, mikor azt mondta akkor a nagyapád, Rozyna… az előszobában, hogy össze kell hozni minket?

– Meghalt már.

– De emlékszel?

– Emlékszem.

– Akkor gyere… – lehelte a fülébe a vodkaszaggal együtt –, egy pár lesz belőlünk…

– Hol?!

– Itt, bemegyünk az egyik szobába. Észre sem veszi senki…

Zosiának, mintha álmából riadna föl, tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, de rögtön észhez tért, előrehajolt, és egy tiltakozó mozdulatot tett.

– Veled nem tehetem – suttogta.

– Miért nem?! – Karol sértve érezte magát ezektől a szavaktól. Erősebben ölelte át, nyomult, hajtotta a vodka, a lány meztelen combja pedig megmozgatta a képzeletét. – Miért nem lehet velem?

– Jaj, olyan szörnyű dolgok ezek…

– Milyen dolgok?

– Én… beteg vagyok.

– Hogyhogy beteg vagy?

– Ne kiabálj. Nemi betegséget kaptam – mondta nagyon halkan.

Karol csak egyvalamit tudott, hogy minden kavarog a fejében. A vodkától, nem tudni, mitől. Képek villantak fel a szeme előtt egymás után. Mintha még azt motyogta volna: „Kitől?…” És egyszer csak, bár maga sem volt tudatában ennek, visszakézből pofon vágta Zosiát. Elsírta magát a lány, tett valamilyen mozdulatot a fiú felé, de az eltaszította, fölállt, és megtántorodott.

– Ne bántsd! – kiabált rá Karaś. – Miért ütötted meg?

– Ajaj – sóhajtott föl Hima, mert érezte, hogy balhé lesz.

– Eh, ifffjúság… – préselte át a foga között az ismeretlen férfi. És annyi viszolygás, megvetés szorult ebbe a sziszegésbe, hogy Karaś, aki valami miatt kezdettől fogva ideges volt, bedühödött:

– Mit akar ezzel mondani?!

– Hát persze! – sziszegte az ismeretlen férfi vak gyűlölettel. – Kuplerájban siránkoznak azon, hogy ilyen fiatalon félresiklott a sorsuk… Én titeket mindnyájatokat… – Nem fejezte be.

– Micsoda: „minket mindnyájunkat?!” Miért minket mindnyájunkat? Azért, mert tetves lövészárkokban döglődünk? – Karaś patetikus-irodalmias hangon szónokolt. – Mert aranyerünk lesz a nyeregben?! Kémportyákon kúszunk-mászunk?! És tizennyolc-tizenkilenc évesen golyót kapunk a fejünkbe?!

Brąkiewicz pofákat vágott. Az ismeretlen megkérdezte:

– Sok golyót kapott már?

– Ha eddig még nem kaptam, akkor…

– És ki csinálja maguk helyett? – vágott a szavába az ismeretlen. – Öregemberek? Mit számít, hogy valaki tizenkilenc éves?! Hálát adhat az Istennek azért, hogy tizenkilenc éves!  – Dúlt benne az indulat, de mérsékelte magát, üvegfiolát vett elő a mellényzsebéből, kiszórt belőle egy kevés port a keze fején lévő mélyedésbe, a hüvelykujja és a mutatóujja közé, mohón fölszívta az orrával, és már nyugodtabbnak tűnő, mégis villamos feszültségtől rezgő hangon folytatta: – Harminckilenc évet húztam le az életemből, tele volt élményekkel, csalódásokkal, talán kétségbeeséssel, talán volt benne feleség, gyerekek, munka, vívódás, talán nyomor is… Tehát szerintetek ezért inkább nekem jár golyó a fejembe, nem pedig annak, aki életében először jött el okádni a kuplerájba? Micsoda duma ez: „fiatalok!”, „kár a fiatalokért!” Az öregekért kár, mindazért, amit átéltek, amit talán megkerestek, most pedig egyszer csak mindezt el kell veszíteniük. Egyáltalán nem kár értetek. Nem vagytok alkalmasak semmi jobbra. Csak ne érzelegjetek minden lelökött pohárkától, minden kifizetett leánykától. Többet megittam és többet megfizettem, és nem ájuldozom magamtól. Ha megismertétek volna az életet, tudnátok, hogy kicsit nehezebb a legnehezebb Maximnál is, amit két keréken toltok.

– De nem ilyen időkben kezdődött a fiatalsága – szólalt meg Leoś.

– Micsoda duma az, hogy „ilyen időkben”? Az idők mindig „ilyenek”. Üres szavak: „az ifjúság, amelynek félresiklott az élete a háborúban”, és így tovább, és így tovább. Ezek mind üres szavak. A kisiklás nem az ifjúkortól, hanem a jelentől függ. Irodalom és újabb ürügy az irodalomhoz. Ki parancsolt rátok, hogy kisüstit szlopáljatok? A haza? Nem követeli meg az életveszély minden futárlánytól, hogy tegye szét a lábát a hazáért. Ez mind csak ürügy. Hogy kellemesebb legyen, és tudjatok min siránkozni. Fiatalokat küldenek a háborúba, így van ez már a korai fáraók ideje óta. És ne szédítsetek a „kisiklásaitokkal”.

Megfeledkeztek Zosiáról. Mellé ült a kék pongyolás nő, átölelte a síró és részeg lányt, letörölte az arcát púderes kendővel.

Brąkiewicz bírta a legjobban az italt, most átvette a szót, és nyugodtan beszélni kezdett:

– Nem tudom, bölcs uram, tiszti rangban van-e. De amíg nincs egyenruhában, ez nem kötelez engem. Azt mondom, sok mindenben igaza van, sok mindenben meg nincs. Az igaz, hogy nincs értelme külön kezelni a „fiatalokat”. Nincs igaza, amikor külön kezeli az „öregeket”. Mindenkinek megvan a maga gondja, vannak élményeik, és amíg nincs nagyobb, addig mindenkinek az adott a legnagyobb. Itt nem segít semmilyen felosztás, semmilyen elmélet. Az elmélet szerint például ki él tovább, az ember vagy a ló? Természetesen az ember. Tegnapelőtt volt egy kis ütközetünk. Az őrmesterünk szétlőtte parabellummal egy ember fejét, nincs már, a földbe harapott. A lova megmaradt, most füvet harapdál a föld felett, mint azelőtt. És mit segített az elmélet, mely szerint előbb kellett volna elpusztulnia a lovasánál? Nem segít semmit. Mindenki egyformán éli át a napját, akár tizenkilenc évet élt, akár harminckilencet, mint maga… Ha van Úristen, és adja Isten, hogy legyen…

– Adja Isten, hogy legyen Úristen! – kiáltott föl Karaś. – Ezt jól megmondta!

– …akkor talán megtudjuk, hogy állnak ezek a dolgok valójában – fejezte be Brąkiewicz.

Karol nem vett részt a vitában, nem is hallotta. Valahol a szoba végében járkált, az egyik lány járt az eszében, de rettenetesen émelygett. Fölhajtott még egy pohárkával, rosszabbul érezte magát, és kiment a mellékhelyiségbe. Ott majdnem elaludt, talán el is bóbiskolt. Amikor visszament a szalonba, egészen más helyzetet talált:

Zibenko heves vitát folytatott Karaśsal. Ruczetta motyogott valamit az asztal fölött, Tarkowski pedig a tányérok közé borulva aludt, Vágni lehetett a füstöt. És a ködön át látta, hogy most az ismeretlen férfi ül Zosia mellett, átkarolja, és halkan beszél hozzá. Zosiának száraz a szeme, sőt mosolyog.

Karol ólomléptekkel közeledett.

– Tágulj innen – mondta.

Az illető fölemelte elnehezült szemhéját, végigmérte a tolakodó alakot. Karol nyújtotta a kezét, hogy elrángassa onnan. Az ismeretlen ellökte, és rámordult:

– Tűnés innen, fiatalember, de villámgyorsan.

Karol megragadta a vállát. Az ismeretlen ekkor föl se állva, a kanapén ülve állon vágta egy jól irányzott ütéssel, Karol pedig nagy robajjal a szoba sarkába zuhant, egy széket is felborítva útközben. Elsötétült a tekintete, de ebben a sötétben mintha kirajzolódott volna egy út, amelyen mindenképp el kell indulnia. Odament valaki, hogy fölsegítse. Ellökte, a felborult székre támaszkodott, nagy nehezen fölegyenesedett, megigazította az övét, és elindult az ismeretlen felé. Nyilván volt valami eltökéltség a járásában, mert most az ismeretlen férfi is rögtön fölállt, és tett egy lépést előre… De ebben a pillanatban Karol kirántotta a kardját a hüvelyből, és lekerekített, lendületes mozdulattal villantva a pengéjét, a mennyezetről függő csillárt elkerülve odavágott, s szinte kettéhasította az illető koponyáját! – Elééég volt – sziszegte közben.

Az ismeretlen utolsó reflexével mindkét kezét a feje fölé kapta, fölvetette a fejét, kitátotta a száját, és a szőnyegre zuhant, egy hangot sem adva ki.

– Ááááá! – ordított fülsiketítően Takljusa. Brąkiewicz odaugrott mögé, és mindkét kezével befogta a száját.

Egy pillanat alatt kijózanodott mindenki.

…Ritkán jön össze ilyen csapás. Sok összetevője van a sikeres kardvágásnak: lendületes, lekerekített mozdulat, helyesen kell húzni a pengét, kell hozzá erő, de mindenekelőtt megfelelő szögben kell lesújtani, ezt pedig nem tanítja semmilyen előírás, csak a velünk született szemmérték és a gyakorlott kéz. Igaz, Karol kardja a legjobb zlatouszti orosz acélból készült, túlságosan kiélezte; de nem is ez volt a döntő. Minden összetevőnek egyszerre jelen kell lennie ahhoz, hogy valaki villámgyorsan ketté tudja hasítani egy ember koponyáját. És most minden jelen volt…

Zosiának elállt a szava, falfehér lett, fölkapta a lábát a padlóról, és a kanapé sarkába húzódott. Halálos csend támadt, csak azt hallották, ahogy folyik a vér a szétvágott koponyából, és buborékok képződnek: fölfújódik–szétpattan, fölfújódik–szétpattan… és a haldokló halkan kaparászik a bal kezével. És pont ebben a szörnyű csendben a lépcsőről hangok hallatszottak: egyre hangosabban toporogtak a csizmájukban, és zörögtek a bejárati ajtón. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, és mozdulatlanná vált, mint egy plasztikus „élőképen”, az összes szereplő a maga helyén. És csak: „blum–pukk, blum–pukk…” levegő vérrel, agyvelővel… azután: „glug-glug” a torokból.

Dörömböltek az ajtón, hangosabban, mint az előbb.

Hima kis fekete alakja állt az előtérben, kővé dermedve. Ő mozdította először az ajkát, alig hallhatóan pisszent:

– Pszt… – sziszegte, ujját az ajkára téve. Aztán nagyot sóhajtott, zajt csapott, és az ajtóhoz ment. – Nincs itt senki… Nem, nincs… Tiszt urak jöttek, elvitték a lányokat… Egy sincs…

Kint erősödött a dörömbölés, részeg hangok hallatszottak.

– Istenem!… – mondta Hima. – Nincs senki!… Nincs semmi… Miért ég a lámpa?… Mármint az ablakban… Takarítok, fölmosom a padlót, azért ég a lámpa… – Megrázkódott az ajtó a dörömböléstől. Úgy érezték, bármelyik pillanatban bedönthetik tokostul az ajtót, szétesnek a zárak, enged a keresztrúd. – Uraim!… Uraim!…Úgy éljem meg a holnapi napot!… Egyetlen lány sincs itt! Úgy adjon Isten egészséget nekem és a gyerekeimnek, igazat mondok!…

Vajon tudta Hima, kit gyilkoltak meg?… Azzal  mindenesetre tisztában volt, milyen veszély fenyegeti. Belerúgtak még párszor az ajtóba a sarkukkal, káromkodtak még egy kicsit. Hangosan vitatkoztak. Végül már csak csizmák kopogtak a lépcsőn, és távolodó léptek hangja hallatszott. Mozdulatlanul vártak, amíg el nem némulnak, Hima az ajtóhoz tapasztott füllel várakozott. Teljesen elcsendesedett minden. Némaság. Alighanem kezdett már alvadni a vér, mert nem adott semmilyen hangot a holttest. Csend. Csak ekkor szakadt el az ajtótól Hima, és öregesen, görnyedten, szerencsétlenül ment a szobájába, nem nézett senkire. 

– Eh… Azóta az átkozott forradalom óta jött divatba az, hogy a saját nőjükkel járnak kuplerájba! – És becsukta maga után az ajtót. Gyenge volt a szíve. Be kellett vennie a cseppjeit.

* Alsónemű (francia) (a ford.)

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Józef Mackiewicz: Lewa wolna, Polska Fundacja Kulturalna, 1965.

A regény nemrég magyarul is megjelent az Attraktor Kiadó gondozásában.