A részlet José de Alencar brazil író Iracema című regényéből való. Alencar a brazil romantika kimagasló alakja volt. A korszellemnek megfelelően több művében is megjelennek az idealizált indiánok. Ebben a regényében, amely a Cearái legenda alcímet viseli, balladás hangon beszéli el egy portugál tengerész és egy indián lány, Iracema tragédiába forduló szerelmét. 

XXX.

Amikor Iracema úgy érezte, hogy ágyéka majd szétszakad, lement a folyó partjára, ahol a kókuszpálma nőtt.

Megkapaszkodott a fa törzsében. Fájdalom szaggatta zsigereit; ámde kisvártatva a csecsemő sírása csordultig telítette szívét boldogsággal.

Az ifjú anya büszkén vette karjába csöpp fiát, s a folyó áttetsző vizébe gázolt vele. Azután lágy keblére vonta a gyermeket, és szomorú, gyengéd pillantással tekintett rá.

– Szenvedésem szülöttje, Moacir[1] a neved.

Az ara a kókuszfa ágán elismételte: Moacir, s a kedves madár attól fogva anyja nevéhez öltve dalolta a fiúét.

Aludt az ártatlan, s Iracema így suttogott:

– A jatiméh, amely a virágok havában ágról ágra szállva gyűjtögeti a nektárt, hogy abból a szasszafrász fa illatos törzsében mézet készítsen, munkája zamatát sosem ízlelheti, mert eljön az irara[2], s egyetlen éjjelen mindenestül felfalja a fészket. Kínjaim gyermeke, épp így a te anyád sem ihatja sosem nevetésednek mézét ajkaidról.

Az ifjú anya vállára vetette nagy, puha gyapotkendőjét, amelyet maga készített, hogy fiát a csípőjén hordozhassa, s ura lábnyomai után szegődött a fövenyen, ki három napja már, hogy útra kelt. Lassan lépdelt, fel ne riassza a kisdedet, az pedig úgy aludt, mint a fióka az anyamadár szárnya alatt.

A nagy homokhegy lábához érve Iracema látta, hogy Martim és Poti nyomai a tengerpart mentén haladnak tovább, s arra gondolt, alighanem háborúzni mentek. Szíve elszorult, könnytelen szemével fia arcát kereste.

A Mocoripe orma felé fordította tekintetét:

– A boldogság hegyének mondanak, de Iracemának nem hozol mást, csak bánatot.

Visszatért a kunyhóba, s az alvó gyermeket apja függőágyába fektette, amely árván, s magányosan ringott a kunyhó közepén, maga pedig a földre terített derékaljra dőlt, mely mióta ura karja nem tárult ki ölelésére, nyughelyéül szolgált.

A reggel fénye beköszöntött a kunyhóba, s egy harcos árnyékát hozta magával.

Caubi állt az ajtóban.

Martim asszonya nyomban felkelt, s védelmezőn vette magát gyermeke elé. Fivére a függőágyról húgára emelte bús tekintetét, és még búsabb hangon megszólalt:

– Caubi harcost nem a bosszú vezette a tabajarák földjére. Caubi megbocsátott. Iracemát akarta látni, aki elvitte magával Caubi boldogságát.

– Úgy, Caubi harcos, légy üdvözölve testvéred kunyhójában – felelte az asszony fivérét megölelve.

– Méhed szülöttje alszik itt, a függőágyban. Caubi szeme látni kívánja őt.

Iracema kihajtotta a függőágy tolldíszes hálóját, s felfedte a gyermek szép arcát. Caubi jó darabig nézte őt, majd nevetve így szólt:

– Lelkedből táplálkozik.

S mivel megérinteni nem merte, nehogy kárt tegyen benne, az ifjú anya szemére lehelt csókot, melyben a gyermek arcát látta tükröződni.

Iracema reszkető hangon szólt:

– Araquém él-e még e föld színén?

– Gyötrődik, de él. Mióta magára hagytad, feje a keblére hanyatlott, s többé nem emelkedett fel.

– Mondd meg neki, hogy Iracema halott, az talán megvigasztalja.

Húga ennivalót készített a harcosnak, s hogy a vendég kedvébe járjon, függőágyat akasztott a bejárat elé, hadd pihenje ki az út fáradalmait. A harcos, miután jóllakott, e szavakkal állt fel:

– Áruld el, merre van a te urad, az én testvérem, mert Caubi szeretné szívére ölelni barátját.

A boldogtalan asszony sóhajoktól elnehezült ajka megmozdult, mint a kaktusz levele a hirtelen támadt szélben, de nem szólt. Szemébe azonban könnyek szöktek, s kövér cseppekben hullottak.

Caubi tekintete elkomorult.

– Fivéred azt hitte, bánatod abban a hazában maradt, ahonnan eljöttél, hiszen magaddal hoztad minden nevetését azoknak, kik téged szerettek.

Iracema megtörölte a szemét.

– Iracema ura Poti harcossal együtt útra kelt oda, ahol az Acaracu vize a tengerbe lép. Visszatér, mielőtt a nap háromszor megvilágítja a földet, s azzal öröm lesz újra az asszony szívében is.

– Caubi harcos megvárja őt, hogy megtudja, mit tett urad az ajkadon lakozó nevetéssel.

A tabajara férfi hangja érdesen szólt, s nyugtalanul járt fel és alá a kunyhóban.

XXXI.

Iracema csendes altatódalt dúdolva ringatta fiát a függőágyban.

A folyóparti föveny csikorgott, közeledtét jelezve a tabajara harcos kemény s elszánt lépteinek, amint kiadós halászat után megtért a tengerpartról.

Az ifjú anya behajtotta a függőágy hálóját, hogy a szúnyogok ne háborgassák fia álmát, s fivére elé ment.

– Caubi visszatér a tabajarák hegyei közé! – mondta neki gyengéden.

A harcos arca elkomorult.

– Elküldöd kunyhódból fivéredet, hogy ne lássa a szomorúságot, amely benne lakozik.

– Apánknak, Araquém-nek ifjú korában sok gyermeke született. Volt, akit a háború ragadott el, s hősként halt meg, mások asszonyt választottak, és maguk is számos utódot nemzettek. Idős korában azonban két gyermeke született csupán. Iracema nem más, mint a galamb, melyet a vadász elragadott a fészekből. A vén varázslónak egyedül Caubi harcos maradt, hogy görnyedt testét támogassa, s vezesse reszketeg lépteit.

– Caubi elmegy, amint Iracema arcáról eltűnik az árnyék.

– Mint a csillag, amely csak éjjel tündököl, úgy él Iracema is szomorúságában. Arcáról az árnyat egyedül ura pillantása tünteti el. Menj, alakod nehogy eltakarja húgodat urának tekintete elől.

– Fivéred teljesíti kívánságodat, és elmegy, de minden alkalommal visszatér, amikor a kesufa virágzik, hogy megőrizze szívében a méhedből született gyermeket.

Bement a kunyhóba. Iracema kivette a csecsemőt a függőágyból, s anya és fia a tabajara harcos mellére borult. Azután Caubi kilépett az ajtón, és eltűnt a fák között.

Iracema reszketeg léptekkel követte a távolból, mielőtt az erdő peremén szem elől veszítette. Ott leült; s mikor az aramadár rikoltozása, s a mellé szegődő csecsemősírás a kunyhóba szólította, bánata titkát a hideg föld őrizte tovább, amelyet könnyeivel áztatott.

Az ifjú anya mellbimbójára vonta fiát, ám a gyermeki szájat ez sem csitította. Gyér teje alig szivárgott.

Vére szüntelen záporozó könnyeit táplálta a boldogtalannak, kevéske jutott a kebleknek, hol az élet első nedűje készül. Vízzel elkevert, fehér tápiókadarából a tűz fölött kását készített fiának eledelül. Amikor a nap aranyba vonta a hegycsúcsokat, csípőjén az alvó kisdeddel elindult az erdőbe.

A vadon sűrűjében volt az irara vacka, amelyben az anyjuktól magára hagyott, apró kölykök egymás hegyén-hátán jajveszékeltek. A szépséges tabajara asszony halkan a közelükbe lépett. Maracuja ágakból puha kosarat font a fiának, és leült mellé.

Egyenként ölébe vette az irara kölyköket, s felfedte nekik lágy keblét, melynek mézzel kent bimbaja úgy piroslott, akár a cseresznyemirtusz. Az éhes vadak mohón kezdték szívni a szikkadt emlőket.

Iracema olyan fájdalmat állt ki, mint soha azelőtt, azt hitte, az utolsó csepp élet is távozik belőle, de keble duzzadni kezdett, s fölgyarapodva kibuggyant belőle a saját vérén szerzett, s annak csöppjeitől pirosló tej.

A boldog anya félrelökte a kölyköket, és örvendezve csillapította fia éhségét. Így az immár kétszeresen is kínjainak gyermeke volt: abban született és táplálkozott.

Araquém lánya érezte, hogy ereiben lassan elapad a vér, de bánattól keserű ajka elutasította a táplálékot, ami visszaadta volna erejét. Nyögések és sóhajok bitorolták szép ajkán az étvágy és a derű helyét.

XXXII.

Nyugovóra tért a nap. Japi tűnt elő az erdőből, s nyargalt a kunyhó felé.

Iracema ölében fiával a nap sugaraiban fürdőzött, testét mégis didergés járta át. A kutyát, ura hűséges hírnökét meglátva szívébe életet lehelt a remény, szeretett volna fölállni, hogy hős ura elé siessen, ám elgyöngült tagjai nem engedelmeskedtek akaratának.

Az asszony erőtlenül hanyatlott a kunyhó oszlopának. Japi megnyalogatta kihűlt kezét, s hogy a gyermeket nevetésre bírja, örömteli vakkantásokkal szökdécselt. Néha elszaladt az erdő széléig, gazdáját hívta, azután visszatért, s tovább örvendezett anyának és gyermekének.

Martim ezalatt Tauape sárga földjét taposta; s mellette testvére, Poti gyalogolt elválaszthatatlanul.

Nyolc hold elmúlt, amióta a keresztény harcos hátrahagyta Jacarecanga tengerpartját. Miután a Papagájok Öblében győzelmet mért a guaracibákra, útra kelt a Mearim partja felé, hol a tupinambák vad szövetségesei éltek.

Poti és harcosai vele tartottak. Amikor elérték a Mearim folyót, melynek a Tauatinga magaslatáról lezúduló vize piau-lazaccal látja el a síkságot, s átkeltek a folyóágon, végre megpillantották a vad tapuiák ősi falvát.

A naphajú törzset egyre szorosabb barátság fűzte a tupinambákhoz; gyarapodott fehér harcosaik száma, akik a szigeten nagy kőépítményt emeltek, hogy onnan szórják villámaikat.

Miután Martim látta, amit látni akart, visszafordult Porangaba mezei felé. Ott jár most, s hallja már a tengermorajlást Mocoripe partjai felől, s arcán érzi az óceán hullámainak élénk fuvallatát.

Mind közelebb ér a kunyhóhoz, léptei annál lassabbá válnak, elnehezülnek. Fél a hazatéréstől; érzi, szenvedés vár lelkére, amikor asszonya szomorú és megbántott pillantása elébe lép.

Kiszáradt ajkát rég magára hagyták a szavak. Barátja tiszteli, s megérti e csöndet. A folyó csöndje ez, mikor mély és árnyas vidéken halad át.

A két harcos, amint a folyóparthoz ért, már hallotta is a kutya sürgető csaholását, s az aramadár szomorú rikoltásait.

Igen közel jártak, s a kunyhót csupán keskeny erdősáv takarta előlük. A keresztény harcos megállt, s hogy csillapítsa szívét, mely úgy ficánkolt, akár az angolna, kezét a mellkasára szorította.

– Japi örömében ugat – szólt a törzsfőnök.

– Mert hazaért. De az ara hangja búsan zeng. Békét talál-e a hazatérő harcos magára hagyott asszonya szívében, vagy a bánat megölte testében szerelmük gyümölcsét?

A keresztény harcos tétován indult tovább. S akkor a fák ágain át megpillantotta Iracemát, amint ölében fiával a kunyhó ajtaja előtt ült, s mellette a játszadozó kutyát. Hirtelen szaporábban vert a szíve, és ajkára tolult lelkéből a kiáltás:

– Iracema!

A szeretett hang hallatára a szomorú asszony és anya résre nyitotta szemét. Erejét megfeszítve fölemelte a fiút, hogy megmutassa apjának, az pedig gyöngéd révületben nézte a gyermeket.

– Fogd a véredből született fiút. Épp ideje; hálátlan keblem már nem tudott neki táplálékot adni.

S miután a boldogtalan asszony az apai kézbe helyezte a gyermeket, ernyedten hanyatlott a földre, akár az édesburgonya levele, ha kirántják gumóját. Ekkor látta csak a férfi, hogy felemésztette a fájdalom az asszony üde testét, de amint a manacá fa lehullott virága őrzi illatát, úgy neki sem hunyt ki szépsége.

*

Jegyzetek:

[1] Jelentése tupi nyelven a mbo'a'su ira szavakból: fájdalomból jön.

[2] Menyétféle emlősállat.