Június második hetében kellett Budapestre mennem. Nem volt könnyű előkészíteni az utazást. A kiadóm küldött egy repülőjegyet, én pedig felhívtam az utazási irodát, hogy foglaljak magamnak egy külön, fogyatékkal élőknek szóló helyet a gépre. A nő a telefonban megkérdezte, pontosan milyen fogyatékról is van szó. Azt válaszoltam, hogy haldoklom. Pár másodpercnyi kínos csendet követően csak annyit mondott, hogy ez egy fapados légitársaság, és nem tudnak senkit sem kitüntetett bánásmódban részesíteni, még a haldoklókat sem, és különben is, ha jól belegondolunk, tulajdonképpen mindannyian haldoklunk valahol. Tetszett a fifikás válasza, úgyhogy nem firtattam tovább, és egyébként is voltak sürgetőbb gondjaim az úttal kapcsolatban: be kellett pakolnom, meg kellett írnom az előadásomat, és össze kellett szednem magam, hogy el tudjam hagyni a lakást. Az első feladat volt a legkönnyebb, a másodikat a repülőútra hagytam, a harmadikat pedig úgy oldottam meg, hogy rendeltem egy taxit, így se terem, se lehetőségem nem volt meghátrálni.

Budapest teljesen más volt, mint amire számítottam. A folyó egyik oldalán impozáns, császári hangulatot árasztó európai metropolisz terült el, míg a másik oldalon egy középkori kisváros kastélyokkal és palotákkal. Az utcatáblákon olyan furcsa szavak tűntek fel, mint „tér” vagy „út”, a nyelv pedig teljesen érthetetlen volt. A reptéren fogtam egy taxit, és megmutattam a sofőrnek a hotel címét. Még korábban felírtam a füzetembe. A férfi ránézett a botomra, együttérzően biccentett, az út végén pedig nem fogadta el a borravalót. Mivel a nevezetességek és a turistalátványosságok hidegen hagytak, az első éjszakát a hotelben töltöttem, ami valójában nem is hotel, sokkal inkább egyfajta kőből épült középkori fogadó volt, olyan alacsony belmagassággal, hogy mindig bevertem a fejem, ahogy mentem fel a szűk lépcsőkön a második emeletre, szégyenlősen leplezett mosolyt csalva a recepciós lányok arcára. Lefeküdtem az ágyra, és átnéztem, mit írtam meg az előadásomból a repülőn. Csupa zavaros, összefüggéstelen gondolat. Elhatároztam, hogy újraírom az egészet. Az európai irodalom új irányairól kellett volna beszélnem, de fogalmam sem volt róla, hogyan kezdhetnék hozzá, ahogy azzal sem voltam tisztában, milyen új irányokról lehet egyáltalán szó. Lekörmöltem pár baromságot, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább majd a pillanat hevében érkező gondolatokra hagyatkozom, és improvizálni fogok. Éjjel kettőkor újra elkezdett fájni a lábam, és hajnalig ébren tartott a fájdalom. Reggel nyolckor csengett a telefon. Kálmán Éva volt, az irodalmi fesztivál szervezője. Azért telefonált, hogy meghívjon egy, a város másik végében megrendezésre kerülő találkozóra az írófesztivál vendégeivel. Elátkoztam a napot, amikor elfogadtam ezt a budapesti meghívást és nagy nehezen, nyögdécselve kikászálódtam az ágyból. A Károlyi-palota Pest központjában állt. A taxi lassan ért át a Dunát átszelő hídon, a sofőr pedig egész út alatt a fogyatékosok és a tömegközlekedés problémáiról beszélt, borzalmas angolsággal. Megpróbáltam szólni neki, hogy sietnék, de annyira elmerült a litániáiban, hogy a füle botját se mozdította. Már elmúlt tíz, mire megérkeztem a palotához, a találkozó pedig már elkezdődött. Nagy nehezen felvonszoltam magam a díszlépcsőn. Az épület igazi, tizenkilencedik századi palota volt, hatalmas báltermekkel és súlyos bársonyfüggönyökkel – ilyet ez idáig csak filmekben láttam. Egy biztonsági őr vezetett el a teremhez. Ahogy benyitottam, a mozdulattól megcsúszott a botom a linóleumon, és hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat. A következő pillanatban már a földön voltam. Körülbelül egytucatnyi ember nyugtalan tekintete és aggódó susmogása vett körül. Egy kövérkés, szőke nő segített fel. A botomat is a kezembe adta. „Nem tudtam” – mondta angolul, erős akcentussal. Sikerült felállnom, és igyekeztem összeszedni magam. Néhányan nevettek, míg mások inkább csak úgy néztek rám, mint valami fura szerzetre. A nő bemutatkozott. Kálmán Évának hívták. Kedves mosolya és nagy kék szemei voltak, mint egy gyereknek. „Üljön le” – mondta. A teremben két tucat szék volt kör alakban elrendezve. Leültem egy üres székre, és végigjárattam a tekintetem az egybegyűlteken: furcsa társaság volt, különböző korú és nagyrészt rendezetlen külsejű emberekkel. Egy sovány fiú és a mellette ülő lány érdeklődve figyelt a terem másik végéből. Az ölembe raktam a botot, és kigomboltam a gallérom: a júniusi meleg átjárta az áporodott levegőjű helyiséget. Én is vetettem egy gyors pillantást a párocskára. Mindketten barna szeműek voltak, bár míg a fiúnak sötét, a lánynak feltűnően szőke, szinte fehér haja volt. Nagyon fiatalnak látszottak, a lány pedig különösen szépnek tűnt.

Kálmán Éva fél órán át küszködött, amíg nehézkes angolságával minden egyes résztvevőt bemutatott. Az írók nagy része kelet-európai volt, és furcsábbnál furcsább neveket viselt. A velem szemben ülő srácot viszont Vincenzo Gentilének hívták, és olasz volt. A bemutatások után Kálmán Éva rátért a következő előadásnap programjának ismertetésére. Kis híján elaludtam, mivel a hotelből való indulás előtt bevettem három fájdalomcsillapítót, a testem pedig most majdnem megbénult, belemerültem egyfajta nehezen irányítható bódultságba. A találkozó végére nagy nehezen sikerült úrrá lennem a kábultságomon. Lebotorkáltam a lépcsőn, és a Károlyi-palota hátsó bejáratánál kötöttem ki. Az ajtóból látszott a nyár eleji napfényben ragyogó kert. A botom más hangon kopogott a kőpadlón. Kiléptem az ajtón, de valaki a hátam mögül váratlanul a vezetéknevemen szólított: „Hé! Hová a nagy sietség?” Vincenzo volt az. Egy, az épület homlokzatához tartozó oszlopnak támaszkodott. Ott állt mellette a szőke lány, és egy másik is, akire nem emlékeztem a teremből. Mozgásom korlátozottságának teljes tudatában, csigalassúsággal értem oda hozzájuk. „Gyors vagyok, mint a nyúl. Láthatod. Az én tempómban beesteledik, mire átérek a város másik felére.” Az olasz fiú rám nézett, és elmosolyodott. Összevissza álltak a fogai, és átható tekintete volt. Vastag, sötét szalmahaja kócosan meredezett a fején. Fekete zakó, nyakkendő és farmernadrág volt rajta. A lányok mosolyogtak. „Itt egy honfitársad” – mondta cigarettával a kezében, és az ismeretlen lányra mutatott. Magas volt és vörös hajú, az arca tele szeplővel. Nagyjából egyidős lehetett velem, talán pár évvel több. Kezet nyújtottam. Nina M. Pascalnak hívták, és kifogástalan brit akcentussal beszélte az angolt. „Portugál vagy?” – kérdeztem elbizonytalanodva. „Félig-meddig – válaszolt Nina. – A nagyapám Portugáliában született, de a szülei nem portugálok voltak.” „Nina Londonban él – tette hozzá Vincenzo. – Egy irodalmi ügynökség képviseletében van itt.” „Hm. Akkor titkos tehetségekre vadászol?” Nina elmosolyodott. A másik lány csak mozdulatlanul figyelt. Arra gondoltam, hogy nem lehet túl határozott egyéniség. „Nem, dehogy, csak van pár találkozóm kiadókkal. Semmi komoly. Vincenzóval már jó ideje ismerjük egymást, és amikor mondta, hogy megy Budapestre, gondoltam, csatlakozom. Még sosem voltam Magyarországon.” Újabb csoportnyi író jött ki az épületből a hátsó ajtón, nagyrészt kelet-európaiak. Észre se vettek minket. „Nézzétek csak őket – mondta Vincenzo –, Lenin szerencsétlen dédunokái.” Egyikünk se nevetett, és pár másodperc múlva mintha maga Vincenzo is elfeledkezett volna a megjegyzéséről. Jól megnéztem magamnak a csoportot. Olyanok voltak a görbe hátukkal, lehajtott fejükkel és halkan kiejtett, titokzatos szláv szavaikkal, mint egy csapat elveszett varjú. Vincenzo összedörzsölte a kezét, és jókedvűen nekünk szegezte a kérdést: „Akkor mehetünk?” „Hová?” – kérdeztem. „Ebédelni, inni valamit, megnézni a várost, ilyesmik.” Egy pillanatig tétováztam. „Hát, én azt hiszem, inkább visszamegyek a hotelbe. Holnap előadást kell tartanom, meg nem akarok kolonc lenni a nyakatokon.” Vincenzo pillantása a botomra tévedt, és egy gyors mozdulattal kikapta a kezemből. Elvesztett egyensúlyomat arra a lábamra támaszkodva próbáltam visszanyerni, amelyikben már egyáltalán nem lehetett megbízni. „Add vissza!” – mondtam idegesen. Szemügyre vette közelről a kezében tartott botot. A lányok csak nézték. „Vincenzo” – mondta végül feddően a szőke lány. „Nyugi, Olivia. Csak megnéztem. Nem mindennap látni Rosewood sétapálcát egy író kezében.” Mélyen a szemembe nézett. „Tudtad, hogy a Rosewood a legjobb észak-amerikai séta- és karmesteri pálca- meg golflabdatartó-gyártó? A tiédnek ráadásul Fritz fogója van. Igazi ritkaság.” Vincenzo odanyújtotta a botot. Fájdalmasan keserű arckifejezéssel vettem el tőle. Örültem, hogy végre visszanyerhetem az egyensúlyomat. Rám kacsintott, és így szólt: „Farkaséhes vagyok. Akkor megyünk?

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: João Tordo: O Bom Inverno. Dom Quixote, Alfragide, 2010.